Minthogy a magyar nép rendre elnyomó rendszerekben élt, történelmünket végigkísérik az elnyomás elleni küzdelmek, hőseink között egész sor forradalmár van, és egyetlen történelmi eseményünket sem ünnepeljük úgy, mint az 1848/49-es forradalom és szabadságharc kitörését. Szóval szeretjük a lánglelkű embereket – legalábbis mitológiailag mindenképpen. Ennek ellenére – bár kisebb-nagyobb politikai pártok vezetői hajlamosak annak hinni magukat – valójában keveseknek adatik meg a lehetőség, hogy egy hús-vér forradalmárt láthassanak a saját szemükkel. Most itt a lehetőség: az idei Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál egyik filmjéből nyerhetünk némi betekintést egy ilyen életbe – a Masih Alinejad iráni újságíró-aktivistáról szóló Légy a hangunk! pedig legalább annyira illúzióromboló, mint amennyire inspiráló.
Amikor Masih 1976-ban megszületett, még más rendszer működött Iránban: az országot a sah vezette, a nép pedig meglehetősen elégedetlen volt. Aligha hitték, hogy a helyzet még tovább romolhat, ám végül ez történt: ’79-ben, egyéves, véres tüntetéssorozat után a sah elmenekült ugyan, ám a helyére kerülő új vezetésben nem volt sok köszönet. Ugyan a forradalom a demokráciáért indult, az ország végül még a korábbinál is diktatórikusabb rendszerben, szigorúan vallásos alapon működött tovább, nőellenes klerikálisok kezében, akik egyik legalapvetőbb szabályként a nők kötelező hidzsábviselését határozták meg, és közölték, hogy aki nem tartja a szabályokat, azt élve megnyúzzák.
Ilyen hely volt Irán, amikor a film főhőse cseperedett egy aprócska faluban, a lehető legtradicionálisabb neveltetés szerint. Már az ő életét is nagyon egyértelmű, nagyon szigorú szabályok közé szorította az ország – vagyis csak szorította volna, ha Masih-val ezt meg lehetett volna tenni. Ő azonban már kislányként sem kért a nemi megkülönböztetésből: megvesztegette fiútestvérét, hogy vigye magával olyan helyekre, ahová alapesetben ő nem mehet. Focizni meg egyéb tiltott helyekre, amikor pedig rájött, hogy az iráni konyhákat eleve a nők kisebb termetéhez méretezték, megtoldotta a mosogatót, hogy a bátyja kényelmesen, görnyedés nélkül mosogathasson.
Ilyen gyerekkor után aligha lep meg bárkit, hogy a felnőttként Masih újságíró lett, parlamenti tudósítóként kérdezett be kőkeményen a korrupt vezetőknek, mígnem kitiltották az ülésekről, majd az országát is elhagyni kényszerült. Brit, majd amerikai tanulmányok és munkák után döntött úgy, hogy leszámol az eltakart hajú muzulmán nő képével, és sem hidzsábot, sem az édesanyja megnyugtatására nyugaton viselt sapkát nem hordott többé: Masih kibontotta haját, ezzel pedig nemcsak saját életében kezdett miniforradalomba.
Masih ugyanis pontosan érti, hogy a technológiai fejlődés milyen fegyvereket adott az elnyomásban élő emberek kezébe, többek között a közösségi médiát és az okostelefonok kameráit, márpedig éppen ez a két dolog lett a fő fegyvere az iráni nők elnyomása elleni harcban. #MyStealthyFreedom, azaz nagyjából #AzÉnTitkosForradalmam címkével kampányt kezdett: a kamerába nézett és levette a hidzsábját egy nyilvános videóban, egyúttal erre buzdította a nőtársait is. Akik pedig, mintha csak erre vártak volna, milliószám követték a példáját.
A Légy a hangunk! így aztán érthető módon milliónyi mobilos, álló videófelvétel katartikus képeivel van tele lobogó hajú nőkről, akik verést vagy börtönt kockáztatnak a tettükkel. Ám a fő képsorokban a rendező, a szintén Iránból elszármazott, anyaországa részéről nem kevés vegzálásnak kitett, ma már Svédországban élő Nahid Persson kamerája követi Masih-t. A rendező és a film alanya hamar furcsa kapcsolatba kerülnek: mintha testvérek lennének, úgy is néznek ki, származásuk, élményeik is összekötik őket, talán épp ezért tud ez a film ilyen leplezetlen portré lenni.
A kamera ugyanis a legritkább esetben kapcsol ki, többnyire rendületlenül követi a főhősét a fentbe és a lentbe is, és bizony, ez az érzelmi hullámvasút nagy íveket jár be: hol szárnyaló boldogság, ragadós, ellenállhatatlan életigenlés, hol pedig gyors zuhanás a mélybe. Masih Alinejad a szó legszorosabb értelmében vett született forradalmár, ennek pedig minden ragyogása és minden sötétsége felkerül a palettára: a nő egyik pillanatban inspiráló csoda, akinek a bátorsága a Földet tudná kimozgatni a tengelyéből, a másikban viszont síró, ijedt gyerekként omlik össze a felelősség és az elvárások súlya alatt.
Érezni, persze, azt is, hogy mindahhoz, amit Masih önként kiáll, szükséges nem kevés lelki alkatbéli diszfunkcionalitás – némi bipolaritás, mániákus, hisztérikus jegyek –, ám a nő mindvégig az egészséges határon innen marad, a célt pedig, amiért ez a sok tüzes szó, eufórikus örömtánc, rettegő könny és kőkemény érv ömlik belőle, egy pillanatra sem veszíti szem elől. Ő tényleg a világot akarja megváltoztatni, és mivel ellenlábasai egy nagy hatalmú, ráadásul álszent nyugati kormányok hátszelétől is védett, veszélyes politikai rezsim képviselői, ez a harc felfoghatatlanul kemény. Olyannyira, hogy időnként szélmalomharcnak tűnhet – hisz életek vannak veszélyben, többek között Masih élete is –, ő viszont épp azért ilyen nagy hatású ember, mert őszintén hisz minden egyes egyén minden egyes tettének világátrendező erejében.
Masih Alinejad az iráni kormány által a fejére kitűzött vérdíjjal sem hajlandó meghúzni magát, azt vallja, az életnek akkor is vége lesz, ha retteg, hát ő akkor inkább nem hajlandó rettegni. Még úgy sem, hogy az amerikai hatóságok nemrég lelepleztek egy összeesküvést is, amely az ő elrablását célozta. Még úgy sem, hogy ennek nyomán az FBI erősen ellenjavallja, hogy Masih bárhova is utazzon – ezért nem lesz itt a róla szóló dokumentumfilm magyarországi bemutatóján sem. Masih Alinejadot idén Nobel-békedíjra jelölték.
A Légy a hangunk! (Be My Voice!) a január 22 és 30. között zajló BIDF-en lesz látható.
(A szerző a BIDF nemzetközi zsűrijének tagja a fesztivál egy másik szekciójában.)
