Mostanában, amikor egyre többször olvashatunk a hidegháború kiújulásáról, különösen sok tanulsága van a második világháborút követő évtizedek nagyhatalmi vetélkedéseinek. A szovjet-amerikai viszony többször is vészesen közel került a fegyveres konfliktushoz, ami a két fél egyre bővülő nukleáris arzenáljának köszönhetően beláthatatlan következményekkel fenyegetett, és a történészek szerint a kubai rakétaválság hozta a legközelebb a két szuperhatalmat a piros gomb megnyomásához. Abban, hogy sikerült elkerülni a katasztrófát, fontos szerepe volt egy szovjet hírszerző tisztnek, Oleg Penkovszkijnak, aki időben informálta a CIA-t arról, hogy Hruscsov milyen rakétákat telepít Kubába, illetve arról is, hogy mekkora a szovjet atomfegyver-arzenál valójában. Penkovszkij üzeneteit egy Greville Wynne nevű brit üzletember juttatta el a címzettekhez – erről a történetről készült A küldönc (The Courier) című film. A sztori jelentőségét növeli a tény, hogy történészek szerint hiába volt sok kettős ügynök a hidegháborúban, és hiába tudunk számos esetről, amikor kémek kulcsfontosságú adatokat és dokumentumokat juttattak a szembenálló hatalom kezére, közülük nagyon kevésnek volt olyan közvetlen hatása a történelemre, mint Penkovszkijnak.
Bár a filmet már három éve leforgatták, de a Covid-járvány miatt végül csak az idén mutatták be, nálunk nem is került moziba, ám a Netflix most elhozta a magyar nézőknek is. A küldönc nem trükközik, nem próbálkozik műfaji újítással, hanem egy klasszikus régivágású kémtörténetet mesél el, melynek főszereplője azonban nem is Penkovszkij, hanem a botcsinálta kém, Greville Wynne. Az, hogy őt az egyik legelismertebb mai brit színész, Benedict Cumberbatch alakítja, már önmagában garancia a sikerre: Cumberbatch – aki most éppen mosdatlan cowboyként arat sikereket A kutya karmai közt című filmjével – szokás szerint kiváló a tökéletesen átlagos üzletemberből lett kém szerepében, és segít azt is megérteni, miért volt zseniális húzás a brit hírszerzés részéről, hogy pont őt szervezték be.
Kisebb figyelem jut viszont a Penkovszkijt játszó Merab Ninidzére, pedig hasonlóan jól helytáll a szerepben. A grúz színészt a magyar nézők leginkább Mundruczó Kornél Jupiter holdja című filmjének főszereplőjekén ismerhetik, és ugyan még Tengiz Abuladze Vezeklésében mutatkozott be a fimvásznon, karrierje a Szovjetunió felbomlása után indult be igazán, azzal, hogy kismillió német tévés produkcióban játszott, főként orosz szereplőket alakítva. Ebben a szerepkörben olyannyira bevált, hogy Ninidze lett a nyugati filmek és sorozatok állandó orosz/szovjet bűnözője/katonája, és látható volt kisebb szerepekben a Kémek hídjában és a Deutschland 83-ban is, majd a McMafia című brit sorozatban már ő volt az egyik főszereplő (természetesen egy orosz keresztapát alakítva). Most Penkovszkij szerepében tökéletes partnere Cumberbatchnek, és könnyen lehet, még több nyugati rendezőnek fog eszébe jutni Ninidze neve, ha orosz szereplőre lesz szüksége. (Érdekes egyébként, hogy a film másik fontosabb orosz szereplője, a KGB-tisztet alakító Kirill Pirogov is játszott a McMafiában.)
A film tehát elsősorban Cumberbatch és Ninidze kettősére épül, és viszonylagos történelmi hűséggel mutatja be, ahogy Penkovszkij a hatvanas évek legelején felveszi a kapcsolatot az MI6-szel, mely kiszemeli a futár szerepére Wynne-t, aki ipari kereskedelmi tanácsadóként már többször járt a vasfüggöny túloldalán (így Csehszlovákiában és Magyarországon is, de útjairól csak annyit tudunk meg, hogy szörnyűnek találta a kaját). Wynne legfőbb erénye a hétköznapisága: ő a nagybetűs angol üzletember, akit sokkal jobban érdekel a golf, mint a nemzetközi politika, és még a saját felesége sem feltételezi róla, hogy beleártaná magát a nagyhatalmak ügyeibe. Igaz, Sheila (Jessie Buckley) más okokból ugyan, de úgy érzi, nem bízhat meg teljesen a férjében, ezért viszonylag hamar felismeri, hogy valami nem stimmel. Wynne és Penkovszkij pedig nemcsak Moszkvában találkoznak, hanem utóbbi elutazik Londonba, így megismerik egymás családját is, és tényleg barátság alakul ki a konspirátorok között.
A küldetésük azonban egyáltalán nem veszélytelen, és ez a folyamatosan meglévő feszültség segíti át a filmet a lassabb kezdeti szakaszokon is, hiszen sokáig annyira simán megy minden, hogy az ügy részleteit nem ismerő néző is idővel sejteni kezdi, hogy valaminek történnie kell, különben nem készült volna film. A rendező, Dominic Cooke (Az a nap a tengerparton) ráérős ritmusban adagolja a fordulatokat, igyekszik minden fontos részletet bemutatni, és nem igazán lehet panasz a többi karakterre sem, talán a több valós emberből összegyúrt CIA-ügynök, Emily Donovan (Rachel Brosnahan) tűnik kicsit túl idealistának a korhoz. Abban is lehet némi hiányérzetünk, hogy nem tér ki eléggé a forgatókönyv Penkovszkij konkrét szerepére a kubai rakétaválság megoldásában, ugyanis nem kizárólag alaprajzokat juttatott a nyugatiak kezére, hanem arról is informálta őket, a szovjetek minden harciasságuk ellenére nem álltak készen egy háborúra, és a nukleáris fegyverzetük ütőereje bőven elmaradt az amerikaitól. Ennek köszönhetően is tudott fellépni Kennedy olyan határozottan 1962 októberében, miközben a saját háborúpárti politikusait is le tudta csendesíteni, Hruscsov blöffje pedig végül nem jött be.
Penkovszkij is talán kaphatott volna még nagyobb figyelmet a forgatókönyvben, esetleg jobban meg lehetett volna világítani a motivációit, miért döntött úgy kitüntetett, háborús hősként, hogy a Szovjetunió helyett inkább a saját gyerekei érdekeit nézi, és nem asszisztál az egyre kiszámíthatatlanabb Hruscsov veszélyes külpolitikájához. De az is igaz, hogy ez elsősorban Greville Wynne filmje, és az ő sztoriját többé-kevésbé be is mutatja a film, amely azonban tudatosan megáll a csúcsponton, és így nem kell érintenie Wynne személyisége árnyoldalait sem. A küldönc elsősorban a két főhős valószínűtlen barátságára koncentrál, és az is kiderül belőle, hogyan csúszhatott bele Wynne fokozatosan a postás szerepéből a kémébe, olyannyira, hogy tudatosan is vállalja a veszélyt olyankor is, amikor már senki nem kéri erre.
A film arányérzéke egyébként is tökéletes, nincs túlnyújtva, a korhűségre is kevés panasz lehet csak (mint például az, hogy többször is elhangzik benne a gulag szó, noha ez csak egy évtizeddel később terjedt el széles körben), magyarként pedig azt fájlalhatjuk, hogy a film egyik kulcsjelenetét áttették Moszkvába, noha az a valóságban Budapesten történt. (A Moszkvában játszódó jeleneteket egyébként Prágában vették fel.) A küldönc tehát lehet, hogy a dramaturgia oltárán feláldozza a történelmi hűség néhány elemét, de ennek köszönhetően is izgalmas és jól sikerült történelmi filmként láthatjuk a hidegháború egyik fontos, de kevéssé ismert epizódját. Mely épp a valós történeti háttér miatt nem csak a kémfilmek és -regények rajongóinak érdekes.
A küldönc (The Courier), 2020, 111 perc, Netflix. 24.hu: 8/10
