Betépve jött rá az egyetemista lány, hogy Isten nem kint van, hanem bent

Becky olyan gyorsan mozgott, amennyire a hosszú kék kabátja engedte, eleinte olyan csendes utcákon, hogy hallotta a földet érő hópelyhek halk zizegését, aztán meg a Pirsig Avenue-n, ahol az autók hótól tompa reflektorral araszoltak, akár egy temetési menet. Olyan érzése volt, hogy elkésik egy randiról, amire fél órája még nem is akart elmenni. Sürgősen látnia kell Tannert, hogy esélyt adjon neki jóvátenni a hibáját. Ha ez nem jön össze, akkor úgy kell tennie, mintha nem érdekelné, élvezni a koncertet, hadd lássa Tanner, hogy mások megbecsülik, és hadd töprengjen, hányadán is állnak.

A First Reformed előtt három másodikos Keresztút-tag havat lapátolt olyan lelkesedéssel, ami azt sejtette, hogy önkéntes munka. Becky örült, hogy mindegyiküket a nevén tudja köszönteni, hogy a Keresztútban is kialakítja ugyanazt a népszerűséget és nyíltságot, amit az iskolában élvezett. Azoknak a lányoknak is tudta a nevét, akik a gyűlésterem előtt a kasszát kezelték. A koncertig még volt fél óra, de a terem már kezdett megtelni a közösség régi tagjaival és más fizetővendégekkel, a levegőt már füst ülte meg. A megemelt, árnyékos színpadon erősítők lámpái világítottak. A Keresztút jelenlegi tagjai cipeltek üdítős rekeszeket, rendezgettek desszerttel és ünnepi kenyérrel teli asztalokat; így gyűjtötték a tavaszi kiránduláshoz szükséges „órákat”.

Becky kelletlenül gondolt bele, hogy neki is el kell kezdenie gyűjteni az órákat. Negyvenet írtak elő, és jelenleg nullánál tartott, a tavaszi kirándulásig pedig már csak három hónap volt. Szerette volna, ha vele kivételt tesznek, még ha ez nem is volt vonzó gondolat.

Átvágott a termen Kim Perkinshez és David Goyához, akik nemrég lettek egy pár.

Ő nem szívesen csókolózott volna a lóképű, furán ritka hajú Daviddel, de el tudta képzelni, hogy Kim szemében biztonságos kikötőnek látszik. A korábbi durva füvezős időszaka a fenyegetés minden nyomát kitörölte belőle.

– Az elmebetegek elfoglalták a szanatóriumot – mondta komolyan David.

– Ja. Van itt bárki huszonegy felett?

– Ambrose az irodájában bujkál. Őt leszámítva felügyelet nélkül vagyunk.

– Apropó – köszörülte meg a torkát nyomatékosan Kim. Mostanában felszedett pár kilót, mintha csökkenteni akarná a külsődleges különbségeket maga meg David között. Az arcáról hiányzott minden kozmetikum, és kertésznadrágot viselt.

– Igen, szóval talán segíthetnél nekünk eldönteni valamit – mondta David Beckynek. – Kim úgy érzi, hogy a koncert nyilvános esemény, nem a Keresztút programja. Szerintem meg egyértelműen az, csak meg kell nézni a plakátokat. Gondolom, te pártatlan vagy ebben a kérdésben, úgyhogy kíváncsiak lennénk, melyikünkkel értesz egyet.

– Bocs, milyen kérdésben? – kérdezte Becky.

– Kettes számú szabály: A Keresztút-programok alatt nincs se ital, se drog.

– Ó.

– Ezt valószínűleg nem kellett volna elmondanom. Befolyásolhatja a válaszodat.

– Nem tudom, érezted-e, amikor jöttél – mondta Kim –, de a végzettek kint szívnak a parkolóban. Mint egy nyilvános koncerten. Merthogy ez az is.

– Ez egy rendezvény a templomban, hogy pénzt gyűjtsünk a közösségnek – vélte David. – Önmagáért beszél.

– Hú, srácok. – Becky örült, hogy a döntőbíró lehet. – Azt hiszem, Daviddel értek egyet.

– Jaj, ne már – mondta Kim. – Péntek este van.

– Csütörtök este – pontosított David.

– Én csak a véleményemet mondom – mondta Becky.

– Oké, de van még egy kérdés – mondta Kim. – Mi van, ha korábban délután mi is éltünk a szerrel, és még icipicit betépve értünk ide. Ez is szabályellenes?

– Kényes kérdés – jegyezte meg David.

– Hagyd Beckyt válaszolni.

– Attól függ, mi a szabály célja – mondta Becky.

– A szabály célja, hogy a szülők ne akadjanak ki a Keresztútra – jelentette ki David.

– Nem értek egyet – vitatkozott vele Kim. – Szerintem nem lehetséges autentikus tanúságtételi kapcsolat, ha az egyik fél be van tépve.

– Akkor miért tiltjuk meg a szexet? Egyes számú szabály. Az egyértelműen a csoport hírnevét óvja.

– Nem, ugyanaz van, mint a drognál. A szex megzavarja azt a fajta kapcsolatot, amit ezeken a gyűléseken fejlesztenünk kell. Az az intenzitás nem jó intenzitás.

– Hmm.

– Mindkét ok igaz lehet – jegyezte meg Becky.

– Azt akarom mondani – folytatta Kim –, hogy ma nem csinálunk semmilyen csoportos tevékenységet. Nem próbálunk kommunikálni egymással. Csak zenét hallgatunk. Ha netán szívunk egy kis füvet, amikor nem vagyunk a templom területén, mit számít?

David intett Beckynek:

– Egyetértesz? Nem értesz egyet?

Becky csak mosolygott.

– Kezdem úgy gondolni – mondta David –, hogy abban is van valami, amit Kim mond.

Becky még mindig mosolyogva szétnézett a teremben. A tömeg egy résén át, régi tagok egy csoportjában megpillantotta egy hasítottbőr-kabát hátát. Onnan tudta, hogy Tanneré, hogy a köpcöske, a Természetes Nő átölelte, a fejét a mellkasán nyugtatta. A magabiztos birtoklás pozitúrája volt. Becky arcáról lehervadt a mosoly.

– Szerintem azt csináltok, amit akartok – mondta.

– Hildebrandt megengedte! – lelkesedett Kim.

– Önérdektől teljesen mentesen, jól gondolom? – kérdezte David.

Tanner rojtos karja most a Természetes Nő köré fonódott. Becky már látta, hogy nagy hiba volt eljönni a koncertre. Kedvelte Kimet és Davidet, de nem tartoztak a legjobb barátai közé. A Keresztútból senki nem tartozott oda. Maximum a felületes népszerűségét demonstrálhatta Tannernek. Attól félt, hogy újra feltörnek a könnyek, és arra gondolt, talán jobb lenne, ha elmenne. Kim és David azonban várakozón néztek rá.

– Mi van?

– Csak kíváncsi vagyunk, nem akarsz-e beszállni – mondta David közömbösen.

Beckyben felmerült, hogy a Hármas számú szabály miatt aggódnak: Aki nem jelenti a szabályok megszegését, maga is szabálysértést követ el.

– Azt akarod mondani, hogy nem bíztok bennem?

– Nem erről van szó – felelte Kim. – Te mondtad: nem csinálunk semmi rosszat.

– Csak egy barátságos meghívás – értett egyet David.

Clem már nagyon régen elijesztette Beckyt a marihuánától azzal, hogy az ember agya túl finom eszköz, nem szabad kemikáliákkal befolyásolni, és a lány soha nem is érzett rá komolyabb kísértést.

Most azonban, noha már látott más baráti arcokat a gyűlésteremben, úgy érezte, csak két választása van: vagy hazamegy, vagy az új barátaival tart. A biztonság az ellenség, nem igaz? Nem azért lépett be a Keresztútba, hogy ne féljen annyira mindentől? Hogy új kockázatokat vállaljon? Aligha lehet rosszabb, mint állni és nézni, hogy Tannert szorongatja Laura Dobrinsky. A barátai legalább be akarják vonni.

– Nem, persze – felelte Davidnek. – Vagyis igen, köszönöm. Szívesen.

A beleegyezése neki nagyobb dolog volt, mint Davidnek, aki csak elindult Kim után, aki már a színpad melletti vészkijárat felé tartott. Láthatatlan jelnek engedelmeskedve két végzős lány, Darra Jernigan és Carol Pinella is kivált a tömegtől, és csatlakozott Kimhez. Mire Daviddel utolérték őket, Becky úgy érezte, máris módosult a tudata az agyába tolult vértől.

A vészkijárat mögött egy folyosó futott, ami a templom padlásterébe vivő lépcsőhöz vezetett, de nyílt róla egy másik ajtó is, amit a hó miatt veszedelmesen (mármint tűzvédelmi szempontból) nehéz volt kinyitni. Odakint keskeny sikátor húzódott, amit csak a chicagói ég világított meg, egy támfal jelezte a templom határát. A szabályok iránti főhajtás gyanánt mindenki felkapaszkodott a fal feletti havas fűre. Becky David mellett maradt, ott érezte magát a legnagyobb biztonságban, végül is Perry egyik legjobb barátja volt.

– Csak hogy tudjátok – mondta Kim a többieknek –, Hildebrandt leokézta.

Becky kuncogott, de maga sem ismerte meg a hangját.

– Kenjetek mindent rám, persze.

– Szerintem a jelenléte magáért beszél – mondta David. Egy klassz fémtokból elővett egy kis spanglit, kisebbet, mint amit Becky eddig partikon látott, Kim pedig öngyújtóval odahajolt és meggyújtotta. A fű szaga az őszt idézte. David bent tartotta a füstöt, és elsőnek Beckynek kínálta.

– Bocs, de hogy kell? – vette el.

– Lassan, hosszan beszívod, és bent tartod – magyarázta Kim kedvesen.

Becky szívott egy slukkot, köhögött, majd megpróbálta mélyebbre letüdőzni. Mintha lángoló kardot nyelt volna. A füst halálos, emberek haltak meg attól, hogy beszívták – kíváncsi volt, hogy ez a gondolat annak az első jele-e, hogy betépett, vagy csak normális gondolat, aztán azon töprengett, hogy maga ez annak a jele-e, hogy betépett, de könnyes szemmel sikerült tovább bent tartania, mint Davidnek.

Miután Kim, Darra és Carol is sorra került, a spangli visszaért Davidhez, aki megint megkínálta Beckyt.

– Ööö. – A torka megperzselődött. – Nem gond?

– Van még ott, ahonnan ez jött.

Becky bólintott, és újra megtöltötte a tüdejét. Marihuánát szív! Maga a drog vagy az izgalom elöntötte ugyanazokat az idegeket, amiket előző este Tanner csókja gyújtott fel. Az élete hirtelen iszonyú gyorsan változik. Olyan érzetekkel ismerkedik meg, amiknek szinte a létezéséről sem tudott.

Amikor David megragadta a karját, megértette, hogy az ájulás kerülgeti, mert szánt szándékkal túl sokáig tartja bent a füstöt. Kifújta, és beszívta a téli levegőt. A korábban sötét sikátort most szinte nappali fénnyel világította meg a fehér ég és a fehér hó, mintha a sötétséget pusztán az okozta volna, hogy ájulás környékezte. Októberi ízt érzett a szájában. Az arca és szeme mögött tomboló hőség olyan volt, akár az olvadt karamell.

A nehéz, forró érzés szinte fallal zárta körül, nem volt kapcsolata a többi gonosztevővel, akik profin szippantottak a fogyatkozó spangliból.

Ami most újra hozzá került.

Ismét egy idegennek hangzó kuncogás, az övé.

– Oké – mondta. – Miért ne.

A harmadik slukk nemhogy jobban, hanem kevésbé bántotta a torkát, mint az első kettő. Ez csak azt jelenthette, hogy kezd beállni. Az olvadtkaramell-érzés gyengült, a feje tetején át elforrt, a bőrén keresztül kisistergett. Egy pillanatig tökéletes nyugalmi állapotban volt, abszolút jelen egy téli csodaországban, biztonságban a barátaival. Kíváncsi volt, mi lesz ezután.

A közvetlen alatta lévő vészkijárat mögül egy kiáltás és egy puffanás hallatszott. Az ajtó kitárult, és megakadt a hóban; Sally Perkins állt ott.

– Aha!

Mögüle a félhomályból előbukkanó hajtömeg Laura Dobrinsky alakját öltötte fel. Beckyt vad köhögés fogta el.

– Jézusmária, Kim – mászott fel a támfalra Sally. – És a nővérednek nem is szólsz? – A karját nyújtotta, és felhúzta Laurát.

– Nem láttalak – mondta Kim.

– Na persze.

Becky kétségtelenül betépett. Mintha önmaga mellett állt volna, azon töprengve, hová is tegye magát.

Lépett egyet hátrafelé, el Laurától. Belelépett valami lyukba, amitől hanyatt ráesett egy havas bokorra. A bokor átölelte és bizonytalanul megtartotta állva.

David megint elővette a kis tokot.

– Neked meg Sallynek olyan jó orrotok van – mondta Laurának –, elmehetnétek a rendfenntartó erőkhöz.

– Nem igaz, én csak a minőségi cuccot szagolom ki – mondta Laura.

– Hát, akkor ez a te napod.

David rágyújtott egy második jointra, és nekiadta.

– Jézusom – szólalt meg Sally –, az Becky Hildebrandt?

– Személyesen – mondta David.

– Nahát, a nagyok is elbuknak.

Laura kifújta a füstöt, Becky felé fordult, és rémisztő pillantást vetett rá.

– Becky olyan, mint az apja, nem veszi észre, amikor nem kérnek belőle.

Becky kihámozta magát a bokorból, és lesöpörte a kabátját. Fontosnak tűnt, hogy addig söpörje, amíg az utolsó pehely is le nem jött, mert csak akkor lesz szalonképes. Aztán hirtelen mégsem érdekelte annyira.

– Szia, Sally. Szia, Laura.

Laura hátravetette a fejét, és elfordult.

Senki nem nézett Beckyre, mégis mintha az egész világ őt méricskélte volna. Mintha rosszat szólt volna, és amióta kimondta, máshol lett volna, nem itt. Azt nem tudta megmondani, hol volt és mit csinált ott. Csak azt tudta, hogy megszegte a törvényt, megmérgezte az agyát, tönkretette a misztikumát. Legszívesebben elfutott volna, hogy egyedül legyen, de akkor a többiek tudnák, hogy az ő élménye nem olyan menő, mint az övék, ez pedig még annál is rosszabb lenne, mint ha marad. Menőnek kellett mutatnia magát, pedig nem volt egyetlen menő porcikája sem.

Nem tetszett neki az érzés, hogy be van állva. Sőt, a legszörnyűbb dolog volt, amit valaha tett magával. Azt kívánta, bárcsak vissza tudná csinálni, de érezte, hogy pont hogy egyre jobban beáll. A lelki szeme előtt a gondolatai úgy szétterültek, akár a sütemények egy forgó tartón. Nem párologtak el, ahogy a gondolatoknak illik. Ott maradtak, mentek körbe és körbe, hogy másodszor is vegyen belőlük. Miért szívott harmadszor is a spangliból? Miért szívott egyáltalán? Élt benne valami gonosz, aminek a jelenlétét mindig is érezte, csak igyekezett ignorálni, egy hiú, mohó és szexuális dolog, ami a mélyebb önutálatban gyökerezett, átvette felette az irányítást, és a legrosszabb döntéseket hozta.

Ám akkor, megmagyarázhatatlan módon újabb világos pillanat következett, újabb kitisztulás. Látta magát a hét fiatal egyikeként, akik a First Reformed határa felett állnak. Carol Pinella és Darra Jernigan és Kim Perkins vadul vihogtak. David Goya és Laura Dobrinsky a füvek minőségéről diskuráltak. Sally Perkins, vitathatatlanul a legcsinosabb lány a végzős osztályban három évvel Becky felett, összehúzott szemmel őt méregette.

– Te voltál – mondta Sally.

– Hogy?

– Tegnap éjjel Tanner furgonjában. Te voltál. Nem igaz?

Becky próbált felelni, de csak egy bamba, bűntudatos mosolyt tudott kipréselni. Ami aztán szétterjedt az egész testén. Kim, Carol és Darra még mindig versenyt vihogtak, de Tanner neve hallatán Laura a fülét hegyezte.

– Tegnap este láttam Tannert a Grove-nál – magyarázta Sally. – Volt valaki a furgonjában, aki takarót húzott a fejére. Totál lebukott. És tudod, ki volt?

– Becky a Grove-ban dolgozik – jegyezte meg David kedvesen.

– Te voltál.

– Nem hinném – krákogta Becky, bűntudattól lángolva.

– De, biztos vagyok benne. Ott ültél, és próbáltál elbújni előlem.

Szótlan pillanat következett. A vihogás abbamaradt.

– Azt hiszed, meglepődtem? – kérdezte Laura lapos hangon.

Becky tekintete a templom kőoldalára tapadt. Minden, amit hallott, a Nem hinném is, a fejében maradt, csak összekeveredett. Próbálta elkapni és sorba rendezni a szavakat, de csak pörögtek egy borzalmakat rejtő, központi verem körül.

– Hé, te – mondta Laura. – Bálkirálynő. Kérdeztem valamit. Azt hiszed, meglepődtem?

A hópelyhek földet érésének hangja mindent elnyomott.

Minden szem Beckyt nézte, még a bokor mögötti házban lévő szemek is, a bokor feletti fákon lévő szemek is, az égben lévő szemek is. Akármit mond, az katasztrofálisan leleplező lehet.

– Mekkora kretén egy család – morogta Laura, és leugrott a falról.

– Ne már – mondta David. – Ez nem oké.

Valamivel később még mindig hatan voltak a hóban. Becky úgy érezte, elemészti az elviselhetetlen kiszolgáltatottság és a közelgő büntetés érzése, de akármerre fordult volna, minden irányt rossznak talált. Az elméje megsérült, mert összekutyulta a kémiáját, és most aztán bánhatja. Előrehajolt, mintha hányni akarna, de nem hányt, hanem kezét a párkány szélére tette, és esetlenül, féloldalasan, hoppá, legurult róla, aztán felegyenesedett. Besietett a vészkijáraton, amit Laura Dobrinsky tárva hagyott.

Jobbra egy szemekkel teli terem ólálkodott, úgyhogy felrohant a lépcsőn a tetőtérbe. Miután az ajtó becsapódott mögötte, egy ideig a sötétben tapogatózott a villanykapcsoló után, de aztán elfeledkezett róla, aztán eszébe jutott és megdöbbent, hogy elfelejtette… mert iszonyúan betéptem. Egyik kezét oldalvást előrenyújtva, nyöszörögve tapogatott. Nekiment egy éles fémvalaminek, egy kottaállványnak, de semmi nem esett le róla. A távolban kékes fény hunyorgott. Megpróbált az alapján navigálni, de szem elől vesztette, aztán azt is kétségbe vonta, hogy egyáltalán létezett. A következő dolog, amivel találkozott, hűvös volt, peremtelen, hosszú, üregesnek hangzó. Íves, elkeskenyedő csőben ért véget. Üreges szarvú tehén, mi más. Igencsak akadályozta a haladásban. Kiszámíthatatlanul sok idő eltelt, amióta belépett a tetőtérbe, és hirtelen, világosan tudta, hogy az időt nem lehet fény nélkül mérni. Ez létfontosságú felismerésnek tűnt. Magában megjegyezte, hogy ne felejtse el, noha máris kezdett elmosódni a jelentése. Ha meg tudná jegyezni azt, hogy az időt nem lehet fény nélkül mérni, talán később fel tudná idézni a jelentését. A lelki szeme előtt azonban futóhomok képe jelent meg, förtelmesen élénk kép arról, ahogy a homok önmagába omlik, beszippantja magát: a gondolkodás instabilitása és képlékenysége.

Újra megrémült, elnyomakodott az üreges tehén mellett, és azt hitte, megszabadult, de az elkapta hátulról, az egyik szarva beleakadt a gyönyörű merinokabátja zsebébe, hallatszott, ahogy elreped egy varrás. Bassza meg. Megbotlott egy kisebb üreges állatban, beszívott egy csomó port, és négykézlábra esett. A kék derengés újra feltűnt. Egy ajtó alól jött. Arrafelé mászott.

Az ajtó mögött egy lépcső volt, amit kerek, színes üvegablak világított meg, és a fal mellett zsoltároskönyvek kupacai foglalták a helyet. Követte a lépcsőt lefelé a szentély oltára mögött elhelyezkedő lambériás térségig. Ahogy benyomta a pulpitus mögötti „titkos” ajtót, újabb felismerése támadt: a szentély valójában menedék. A falon lógó rézkeresztet egyetlen meleg fény világította meg, az összes ajtó csukva volt, sőt, zárva, ahogy ezt már korábbról tudta.

Borzongva konstatálta, hogy megmenekült, majd átvágott az oltár előtt, és leült az első padsorba. Mivel egyelőre biztonságban volt, lehunyta a szemét, és átengedte magát a rémes hullámoknak, amelyek a fejében terjengő feketeségben tornyosultak. Mindegyik hullám között volt idő megbánni, amit tett, és azt kívánni, bárcsak vissza lehetne csinálni. Ám a hullámok egyre csak jöttek. Addig-addig gyötörték, amíg nem maradt más menedéke, mint a sírás.

Kérlek, állítsd meg, kérlek, állítsd meg…

Imádkozott, de senki nem hallotta. A betépettség következő hulláma után pontosított az ima címzettjén.

Kérlek, istenem. Kérlek, állítsd meg.

Nem érkezett válasz. Amikor ismét önmaga lett, úgy gondolta, tudja az okát.

Sajnálom, imádkozott. Istenem! Kérlek. Sajnálom, hogy azt csináltam. Gonoszságot tettem, nem lett volna szabad. Ha megállítod, ígérem, soha többé nem teszem. Kérlek, istenem. Segítesz?

Még mindig semmi.

Istenem? Szeretlek. Szeretlek. Kérlek, könyörülj rajtam.

Amikor a következő gonosz hullám feltornyosult a fejében, lepillantott, és a hullám alatt nem feneketlen feketeséget, hanem aranyfényt látott. A hullám átlátszó volt, a gonosz anyagtalan. Az aranyfény valóságos, anyagszerű volt. Minél mélyebbre kémlelt bele, annál fényesebb lett.

Látta, hogy eddig önmagán kívül kereste Istent, mert nem értette, hogy Isten benne van. Isten színtiszta jóság, és a jóság végig ott volt.

A reggeli jóindulatában is megpillantotta, és aztán élesebben Perry iránta tanúsított kedvességében, a megbocsátás izzásában, ami elfogta. A jóság a legjobb dolog az univerzumban, és ő képes feléje mozogni… és mégis milyen szörnyen viselkedett! Gonosz volt az anyjával, könyörtelen Perryvel, versengett Laurával, mohón viszonyult az örökségéhez, Clemmel együtt gúnyolta mások hitét, gőgösen, önzőn, istentagadón, szörnyűségesen. Olyan zokogással, ami inkább volt roham, eksztázis, kinyitotta a szemét, és az oltár feletti keresztre nézett.

Krisztus az ő bűneiért halt meg.

És ő képes rá? Képes félredobni a benne lévő gonoszt, félredobni a hiúságot és a mások véleménye miatti félelmét, és megalázkodni az Úr előtt? Ez mindig is képtelenségnek tűnt számára, terhes elvárásnak, aminek nincs előnye. Csak most értette meg, hogy ezzel beljebb jutna az aranyfénybe.

Felszaladt a kereszthez, térdre rogyott az oltár padlószőnyegén, megint lehunyta a szemét, és imára kulcsolta a kezét.

Kérlek, Istenem. Kérlek, Jézus. Rossz ember voltam. Mindig olyan nagyra tartottam magam, népszerűséget akartam, meg pénzt, meg társasági státust, és olyan sok kegyetlen gondolatom volt másokról. Egész életemben önző és tapintatlan voltam. A legundorítóbb bűnös voltam, nagyon-nagyon sajnálom. Meg tudsz nekem bocsátani, ha megígérem, hogy jobb és alázatosabb ember leszek? Ha megígérem, hogy vidáman szolgálni foglak? A legrosszabb munkát fogom elvállalni, hogy órákat gyűjtsek. Kedvesebb leszek majd az ellenségeimmel, és nyíltabb a családommal, megosztom mindenemet, tiszta életet élek, és nem érdekel, mit gondolnak rólam mások, csak bocsáss meg nekem…

Világos válaszban reménykedett, abban, hogy Jézus a szívében szól hozzá, de nem történt semmi; az aranyfény elfakult. Ugyanakkor elmúlt a betépettség, újra békességet érzett. Megpillantotta Isten fényét, ha csak egy pillanatra is, és az imái megválaszoltattak.

Jonathan Franzen: Keresztutak

Fordította: Pék Zoltán

21. Század Kiadó, 2021