A főváros tele van elfeledett, vagy rejtélyes épületekkel, feliratokkal és az elmúlt évszázadok lenyomataival, melyek jó része mellett nap mint nap tömegek sétálnak el gyanútlanul. Az Ismeretlen Budapest épp ezeket a helyeket mutatja be, hogy felismerjük: egy város története jóval érdekesebb és sokszínűbb annál, mint amit az iskolai történelemórákon a fejünkbe tömtek.
Az egyre inkább a külső kerületekre koncentráló sorozatunk mai epizódjában a Bosnyák tér környékére, az első terveknél végül jóval szerényebb kivitelben, közel hetven év alatt megszületett Páduai Szent Antal-plébániatemplom szomszédságába látogatunk el.
A tértől alig néhány lépésnyire, a Nagy Lajos király útjából nyíló Jávorka Ádám utca kezdeténél álló ház első pillantásra is kilóg a környezetéből: a hangsúlyos sarokrész, illetve a nyeregtetőt lezáró szép oromzat egyértelműen sugallja, hogy a szomszédoknál régebbi és jóval gazdagabb történelmű házról van szó:
Igazi különlegességét azonban nem ez, hanem a Jávorka Ádám utcai homlokzaton látható pincelejárót díszítő, falba épített rejtélyes táblák adják:
Születésének körülményei sajnos nem ismertek, de az 1929-ben Hajnal Pálra és nejére, majd a tulajdonos által a következő évben általa alapított Hajnal Pál kötött- és szövöttárugyárra (1933-től Hajnal és Strausz) szállt, de Hajnal lakását is magába foglaló ház története a XIX. század végéig nyúlik vissza.
Az akkor még sem a trafóház, sem a mai étterem épülete által nem eltakart, a Hajtsár út (1936 óta Nagy Lajos király útja) felé néző, már említett sarkot és oldalhomlokzatot talán a XX. század első éveiben az épületet 1907-ig tulajdonló
felkérésére ragasztották a korábban már ott álló épületre, de az sem kizárt, hogy a későbbi tulajdonosok egyike vágyott a korszellem által már rég nem diktált változtatásokra.
Egy dolog azonban biztos: az 1931-ben néhány betörő által selyemtartalékától megfosztott gyár épülete, illetve Strausz Béla és György lakása az 1949-es államosítás után a kerület tulajdonába került, valódi használója azonban előbb a rövid időre a Kereskedelmi és Pénzügyi Dolgozók Szakszervezetének XIV. kerületi titkársága, illetve egy asztalosműhely, majd a Fővárosi Kéményseprő Vállalat lett.
A hetven éve megszületett, ma is egymillió kéményt karbantartó cég végül 1955-ben adott valódi célt az épületnek: itt nyitották meg ugyanis
– emlékezett vissza a vállalat élére ugyanebben az évben kinevezett Csath János.
Ennek kapcsán kerülhettek az alagsor felé vezető, az utcáról jól látható rövid lépcsősor tetejére azok a kőtáblák, melyekre az elmúlt években nyilván számos arra vetődő városjáró, vagy épp az ügyfélszolgálatra érkező ember is rácsodálkozott.
A teóriát tökéletesen megerősíteni látszik, hogy a négy különböző méretű táblán hároméves – a képzés hosszával megegyező – periódusok váltják egymást.
A tizenegy monogramot rejtő első darabon (1961-1963) a
Becsületes munkával elősegíted a kommunizmus fejlődését
mondat tűnik fel:
A ház műemléki státuszáról (ma ez már nem létezik) is megemlékező második táblán (1962-1964) egy – nem vörös, de jó eséllyel annak tűnni akaró – csillag körül húsz név áll:
A legrosszabb minőségű az időrendben harmadik (1963-65), társainál kevésbé olvasható tábla, rajta huszonegy vezetéknévvel:
A kedves masnit viselő óriáson („EMLÉK, 65-67”) is számos név bukkan fel – ezen a képzésen tizenkilencen vettek részt:
Az épületből a következő években jó eséllyel már eltűntek a diákok, a tulajdonosnak azonban esze ágában sem volt megválni az épülettől, így az előbb a Fővárosi Kéményseprő Vállalat műhelye, majd néhány évvel ezelőttig a FŐKÉTÜSZ Fővárosi Kéményseprőipari Kft. X-XIV. kerületi Kirendeltsége volt.
Ma jórészt lakásokat találunk benne, egy része azonban jól láthatóan kihasználatlan. A FŐKÉTÜSZ 2018-2019-es ingatlangazdálkodási tervében így említi a 2012-ben stílszerűen kéményfelújításon is átesett épületet:
A felújítandó ingatlant már nem használja a Kft., korábban itt is egy kerületi kirendeltség működött. Osztatlan közös tulajdonostárs a Zuglói Önkormányzat.
A részben tehát önkormányzati tulajdonban álló épületre rég ráférne a karbantartás – épp úgy, mint a néhány teleknyire álló, nyaralóból lett zsinagógára, állapota azonban az utcáról nézve utóbbiénál jóval inkább menthetőnek tűnik.
A ma legalább száztizenegy négyzetméternyi irodateret és szociális helyiséget magában foglaló épületről mindemellett néhány évvel ezelőtt kiderült: szennyvízbekötése nem felel meg a vonatkozó előírásonak, hiszen az egy szomszédos telken lévő udvari WC-be torkollik.
Kérdés, hogy ezt az aprónak épp nem nevezhető hiányosságot azóta sikerült-e megszüntetni, illetve az is, hogy mi lesz a budapesti füstfaragók történetéhez a Palotanegyedben álló Kéményseprő-házhoz hasonlóan ma is számos szállal kötődő, a város egyértelműen legfurcsább tábláit rejtő épület sorsa. Reméljük a legjobbakat.
