A 2006. őszi események tizenötödik évfordulóján egy spekulatív politikai thriller, a Fidesz kampányába hézagmentesen illeszkedő Elk*rtuk dominálja a közbeszédet. Ez nyilvánvalóan csak tovább gátolja a konstruktív megvitatását annak, hogy pontosan mi is történt azon a viharos őszön, mik voltak a lehetséges okok, mik a legfontosabb tanulságok. A durván aktuálpolitikai keretezés persze nem meglepő fejlemény, ha figyelembe vesszük, hogy a 2006-os zavargások és rendőri túlkapások amúgy is tankönyvi példaként szolgálhatnak arra, hogy egy nagy horderejű közéleti eseménysorozat miként szakadhat hamar párhuzamos, egymást tagadó politikai mítoszokra a társadalom emlékezetében.
Egyfelől tartja magát az elmélet, hogy a Fidesz által felbujtott és utcára küldött szélsőjobboldali csőcselék provokációja volt az egész, ami mellett teljesen mellékesek az esetleges rendőri túlkapások, másfelől pedig ott van a most már fikciós filmben is megörökített narratíva, miszerint Gyurcsány Ferenc – és az Elk*rtuk szerint legalább ennyire Dobrev Klára – előre megfontolt szándékkal idézte elő a káoszt és a brutális tömegoszlatást, hogy ártatlanok vére árán őrizze meg megingott hatalmát.
A végletekig átpolitizált, fekete-fehér olvasatok nemcsak az összetett okok és következmények feltárását lehetetlenítik el, de sokszor még az elemi tényekkel való szembenézést is gátolják. Például azzal, hogy hiába nem szimpatizál valaki a Fidesz-kormány politikájával és buldózerszerű retorikájával, attól még morális minimum kimondani, hogy tizenöt évvel ezelőtt megengedhetetlen tömeges jogsértések történtek tüntetőkkel és ártatlan járókelőkkel szemben, amit a politikai és rendőri vezetés cinikusan bagatellizált. Vagy mondjuk azzal, hogy az áldozatok igazságát többek között épp azok a jogvédő szervezetek képviselték kitartóan, amelyeket manapság a kormányoldalon rutinszerűen bélyegeznek Soros-ügynököknek, hazaárulóknak és nemzetelleneseknek. Valódi párbeszéd csakis az ilyen kényelmetlen belátásokon alapulhatna, amelyek nem tagadják élből a világ összetettségét.
És ilyesmire akad is olykor példa, csak ezek a hangok könnyen belevesznek az állandó csatazajba. Ezért fontos kiemelni, hogy az Elk*rtuk mellett a mostani évfordulóra két dokumentumfilm is készült 2006 őszéről, amelyek hiányosságaik ellenére is sokkal jobb kiindulásként szolgálnak a történtek felidézéséhez. Az egyiket, Erőnek erejével címen, maga a Magyar Helsinki Bizottság készítette, amelynek jogászai a másikban, az Áldozatok 2006-ban is megszólalnak. Az utóbbit Skrabski Fruzsina rendezte, akinek eddigi legismertebb filmje társrendezőként a Biszku Bélát tetteivel szembesítő Bűn és büntetlenség. A szekértábor-logika feladását már az is jelzi, hogy Skrabski Bodoky Tamással, a kormányközelinek aligha nevezhető Átlátszó főszerkesztőjével, valamint Kisberk Szabolccsal, a Hír Tv akkori riporterével (a Mi Hazánk Mozgalom jelenlegi sajtófőnökével) dolgozott együtt. Kisberk többször is megsérült a 2006-os rendőri akciók során, Bodoky pedig még az Indexbe írt tényfeltáró cikksorozatot a túlkapásokról és a bírósági utóéletükről, amiből később könyv is készült.
Áldozatok 2006
A cím elég pontosan megragadja, mit érdemes várni a filmtől. A játékidő jelentős részét az adja, hogy a testi és lelki sérüléseket elszenvedő áldozatok odaállnak egy riporterrel az eredeti helyszínre, és elmesélik, mi történt velük ott 2006-ban, majd az ügyvédjük elmondja, mit értek el a bíróságon. Egyszerű és vizuálisan nem túl izgalmas koncepció, bár közben stilizált animációs utcaképekkel és archív felvételekkel illusztrálják az elmondottakat. A személyes beszámolók ugyan nem tartalmaznak sok új információt az elmúlt másfél évtized cikkeihez és dokumentumfilmjeihez képest, de így csokorba gyűjtve mégis
A filmben persze helyet kap az MTV-székház ostroma is, amely az erőszakos események nyitányát jelentette, és ahol több tucat rendőr sérült meg a zavargásokban. A számokról Gaudi Nagy Tamás, a Civil Jogvédő Szolgálat vezetője (2010 után jobbikos parlamenti képviselő) elmondja, hogy a rendőrök részéről csaknem ötven súlyos sérültet jelentettek, nagy részük a székházostrom napján sérült meg. A rendőri akciók során pedig becsléseik szerint összesen 150-200 civil sérült súlyosan a következő napokban, illetve október 23-án.
Ráadásul tömegével – sokszor válogatás nélkül – vittek be embereket az utcákról, akiket a bíróság gyakran bármiféle magalapozott gyanú híján helyezett 30 napos előzetes letartóztatásba. Skrabskiék filmje egyfelől plasztikusan felidézi ezeket a felzaklató eseteket – megszólaltatva egy-két, akkoriban szolgálatot teljesítő rendőrt is –, másfelől arra keresi a választ, hogy miért maradt el az érdemi számonkérés a nyilvánvaló túlkapások és jogszerűtlenségek miatt. Megfejtésig viszont nem jut, leginkább csak a válaszok frusztráló hiányát tudja felmutatni. Skrabski felhívja például Gergényi Pétert, aki éppolyan joviálisan arrogáns stílusban pattintja le a rendezőt, mint annak idején bármilyen más, a felelősségét firtató kérdést.
– Nem akar esetleg bocsánatot kérni a történtekért?
– Esetleg ön kérhetne bocsánatot, amiért zavart. Úgyhogy köszönöm szépen, kezét csókolom!
– zárja a rövidre a telefonbeszélgetést az egykori budapesti rendőrfőkapitány.
Skrabski Gyurcsány Ferencet is próbálta megszólaltatni, de a volt miniszterelnök nem volt hajlandó nyilatkozni. A Michael Moore-i megoldásokhoz is bátran nyúló rendező ezt követően az egyik áldozattal, a kilőtt szemű Nagy Lászlóval elment Gyurcsány egyik fórumára, ahova nem engedték be, így csak kívülről tudott bekiabálni. Ezek a performatív elemek aligha vezetnek közelebb az összefüggések megértéséhez, inkább csak az érzelmi hatást szolgálják, de azzal se kerülünk sokkal beljebb, amikor egy döntéshozó hajlandó válaszolni a kérdésekre. Gulyás Gergely jelenlegi kancelláriaminisztertől például megkérdezi Skrabski, miért nem történt a 2010-es kormányváltás után sem érdemi elszámoltatás a 2006-os eseményekkel kapcsolatban.
Én a felháborodásban osztozom, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy attól még a legfőbb ügyész személye nem változott meg, hogy a miniszterelnököt nem Gyurcsány Ferencnek vagy Bajnai Gordonnak hívják, hanem Orbán Viktornak
– feleli a miniszter, nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva, hogy Polt Pétert 2010 decemberében, tehát csaknem 11 éve nevezték ki újra (2000–2006 után) legfőbb ügyésznek. Erre pedig sem visszakérdezés, sem utólagos kommentár nem hívja fel a figyelmet a filmben. Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy az Áldozatok 2006 hatásosan idézi fel az igazságtalanságokat, kevésbé sikeresen kéri számon a közvetlen és közvetett felelősöket, az pedig láthatóan túlmutat a szándékain vagy a lehetőségein, hogy bemutassa a tágabb kontextust, és mélységeiben segítsen megérteni, milyen rendszerszintű politikai, társadalmi, kulturális és intézményes okok vezethettek a történtekhez. A következményekből is csak egy-egy területét tudja felvillantani, például azt a kétségtelenül pozitív fejleményt, hogy azóta nem történt hasonló eset Magyarországon.
A 2006 után eltelt időszak egy folyamatos fejlődést mutatott. Ennek a végeredménye, hogy az elmúlt tíz évben nem nagyon tudunk olyan tüntetést mondani, ahol olyan atrocitásokra került sor a tüntetők vagy akár a rendőrök részéről, amely azt a mértéket elérte volna, amely már a jogtalanság határán túllép. (…) Teljesen más szemlélet van a rendőrségnél az elmúlt jó tíz évben, ami azt mutatja, hogy nem tolerálják azt, hogy a rendőrök ilyen önálló akciókba menjenek bele, és keménykedjenek vagy erőszakot alkalmazzanak
– nyilatkozza a film vége felé Less Ferenc rendőrségi szakértő. A pozitív képet némileg árnyalja Kádár András Kristóf, a Helsinki bizottság társelnöke, aki arra hívja fel a figyelmet, hogy a 2006-os tömeges visszaélések ugyan valóban kirívóak voltak a rendszerváltás óta eltelt évtizedekben, másfelől viszont ez olyan problémákat hozott felszínre, melyek nagyon régóta benne voltak a rendszerben, és azóta sem tűntek el nyomtalanul. Csak az efféle visszaélésekkel és a jogi következmények hiányával általában nem találkozott az a társadalmi csoport, amelynek sok tagját a 2006-os események érintették a hétköznapokban, szemben a Helsinki bizottság kevésbé szerencsés rétegekből érkező ügyfélkörével. „Számunkra ez a mindennapi valóság és tapasztalat volt” – mondja Kádár, aki természetesen megszólal a Magyar Helsinki Bizottság filmjében is. Kifejti, milyen érdekes tapasztalat volt, hogy 2006-ban nem a szokásos ügyfélkör telefonált hozzájuk jogsegélyért. „Olyan emberek voltak, akikről azt gondolom, hogy nagyon keveset találkoztak a rendőrségnek ezzel az arcával életük során. Érezhető volt az a megdöbbenés, hogy ez hogy lehetséges. Az egyik lehetséges válasz az, hogy amit most itt láttok, bizonyos embereknek a mindennapi valósága. A hatalomnak, a rendőrségnek, az intézményrendszernek ez az arca.”
Erőnek erejével
Az október eleje óta nézhető Erőnek erejével a 2006-os esetek bemutatásában és értékelésében kifejezetten sok átfedést mutat Skrabskiék filmjével, de jóval nagyobb hangsúlyt helyez a jogi környezet alakulására, ennyiben mindenképp érdemes hozzánézni kiegészítésként.
Itt is megszólalnak egykori áldozatok, a terepen dolgozó újságírók – többek között Bodoky Tamás is –, egy bíró, valamint a Helsinki bizottság jogászai. Utóbbiak kitérnek olyan általánosabb, gyakorlati kérdésekre is, hogy a rendőri erőszak megakadályozásának milyen hatékony eszközei lehetnek egy demokráciában. Ezek egyike a nyilvánosság, ami képes lehet visszatartó erőt gyakorolni, de önmagában nem elegendő. Másrészt fontosak lehetnek az olyan állami kontrollmechanizmusok, mint a 2006 után felállított Független Rendészeti Panasztestület, amely segített abban, hogy a rendőrséggel kapcsolatos panaszt ne csak a rendőrséghez lehessen benyújtani, így nagyobb eséllyel kivizsgálhatókká váltak az esetleges túlkapások. Ezt a testületet tavaly megszüntette a kormány, feladatait az alapvető jogok biztosa vette át, „amelynek a munkájáról még semmit nem tudunk, de elvileg dolgozik” – mondja az egyik helsinkis jogvédő, Fazekas Tamás, aki szerint a panasztestület beszántása azt mutatja, hogy „bár a fideszes mitológiában 2006 októbere és a rendőri túlkapások elleni fellépés még mindig erősen jelenik meg, de ha ránézünk, akkor azt kell látnunk, hogy ennek a tényleges jelentősége és fontossága kopik.”
Hasonlóan árnyalt képet festenek a rendőrség öntisztulásának jogi garanciáival kapcsolatban. 2009-ben módosították a szolgálati jogviszonyról szóló törvényt, ami után pár évig tényleg az volt a helyzet, hogyha egy rendőrt a szolgálattal összefüggésben való bűncselekményért elítéltek, nem maradhatott a testület tagja. Ám 2011-ben ezt fellazították, azóta a belügyminiszter adhat felmentést, ha az elítélt rendőr csak felfüggesztett szabadságvesztést vagy annál enyhébb szankciót kapott. Erre a felmentésre számos példa is akadt az elmúlt tíz évben, nem pusztán elméleti lehetőség.
Ellenzékben mindig érzékenyebbek a pártok az emberi jogi szempontokra, aztán kormányra kerülve megjön a pragmatizmus
– summázza véleményét a Helsinki jogásza. Persze az Erőnek erejével sem marad meg az események puszta bemutatásánál, itt is érződik az aktivista szellemiség. A film vége felé egyre nyomatékosabban jelenik meg a migrációs válság témája, pontosabban az, hogy ennek során milyen rendőri visszaélések történnek: a film sokak számára bizonyára provokatívnak ható párhuzamot állít fel a 2006-ban történtek és a déli határon történtek között.
Tömeges rendőri erőszak ma is folyamatosan zajlik a magyar-szerb határon. Ezrek estek áldozatul a jogsértő visszakényszerítések alatti bántalmazásoknak. Az áldozatok most külföldiek, menekülők, sokszor nők és gyerekek. Az elkövetők magyar rendőrök
– szögezik le egy kiírásban, és a film fináléját érezhetően erre a párhuzamra futtatják ki. Fazekas Tamás a politikai kommunikáció felelősségét emeli ki, amely szerinte arctalan idegen hordaként jeleníti meg a határra érkező embereket. A propaganda szerinte ezzel ártalmas módon kihasználja azt az alapvető emberi attitűdöt, hogy senki sem szeret rossz dolgokról hallani. „Ki akar arról hallani, hogy a rendőr, aki azért van ott, hogy engem megvédjen, egyébként a határnál fiatalokat, ártatlanokat ver össze és dobja vissza Szerbiába, mint a kutyákat? Senki.”
A két friss dokumentumfilm tehát némileg más fénytörésből vizsgálja a 2006-os eseményeket, de egyik sem próbálja eltagadni a komplex és nehéz kérdéseket, még ha nagy megfejtéseket nem is feltétlenül tud adni rájuk. Így mindkettő alkalmas arra, hogy legalább elindítsa a konstruktív párbeszédet arról, miként juthattunk társadalomként idáig, és mit kéne tenni ahhoz, hogy hasonló helyzetek ne ismétlődhessenek meg.
