A magyar filmesek létfontosságú szerepet töltöttek be a filmipar fejlődésében: Zukor Adolf a Paramount Studios, Fried Vilmos pedig a 20th Century Fox alapítójaként adott jókora lökést az amerikai mozinak. Voltak azonban olyan operatőrök, rendezők, írók, zeneszerzők vagy akár rajzolók is, akik saját területükön szintén óriási hatással voltak arra a világra, ami ma tömegével ontja magából a változó minőségű alkotásokat.
Ilyen volt Löwenstein Nándor Mihály is, aki a hirtelen bérházak ezreivel megtelni készülő Budapest jól ismert kereskedője, Löwenstein Nándor Ede fiaként, 1891. augusztus 28-án látta meg a napvilágot. A nevét 1903-ban Horváthra változtató, majd a római katolikus hitre áttérő család legtöbb tagja úgy gondolta, hogy a fiú lesz majd az 1864 óta létező, kitűnően jövedelmező cég következő vezetője, az ifjabb Nándornak azonban egészen más irányú álmai voltak: előbb mérnökké akart válni, egy szakiskola diákjaként azonban rájött, hogy a tervezés egyáltalán nem az ő asztala, a művészet azonban annál inkább, így minél korábban Párizsba akart költözni.
Kérdés, hogy sikerült-e végül eljutnia a francia fővárosig, az azonban egészen biztos, hogy a döntése miatt családjától eltávolodott fiatal férfi az első világháború kitörésének évében már az Osztrák-Magyar Monarchia katonája volt: a sokszor tiroli hegyivadászokként emlegetett, de a dualista állam minden részéből érkező katonákat tömörítő Kaiserjägerekhez csatlakozott, nevét pedig – talán részben az apjával való éles ellentéte miatt – Huszti Horváth Ferdinándra változtatta.
A ranglétrán szép lassan felfelé kúszó, végül egészen a főhadnagyi rangig jutó férfi a háború derekán a keleti fronton hadifogságba esett, rangja miatt azonban a különböző orosz táborokban töltött két és fél éve alatt sem bántak vele rosszul. Ennek köszönhetően lehetősége nyílt arra, hogy csiszolja a művészeti tudását: különböző méretű szobrokat készített, de rengeteget rajzolt is, sőt, Edgar Allen Poe A holló című versének illusztrációin is itt kezdett dolgozni.
A táborokból végül nem a Szovjet-Oroszország háborúból való kilépését jelentő 1918. márciusi breszt-litovszki különbékének, hanem egy cári katonával való alkunak köszönhetően menekült meg: lovon és szánon Petrográdig (ma Szentpétervár) jutott, ahol rövid ideig orosz parasztnak adta ki magát. Huszti Horváthnak persze nem ez volt a végcélja – derül ki az 1930-ban kiadott, menekülésének történetét feldolgozó könyvéből, a Captured!-ből –, így rövidesen az akkor még az Orosz Birodalom részét képező Finnország határáig folytatta az útját, ahol vonatra szállt, hogy minél gyorsabban megpihenhessen a szabad és független Svédországban.
A határon csak jókora szerencsével átjutó – tüzet nyitottak rá, így a mozgó vonatból a fagyos vízbe ugrott –, a kalandot meglepő módon lőtt sebek nélkül megúszó férfi végül Berlin érintésével jutott vissza Budapestre, ahol újra belépett a hadseregbe, és egészen a háború végéig harcolt tovább.
A Monarchia szétszakadása után a húszas évei végén járó Horváthot megtalálta a szerelem: beleszeretett egy nemesi család a balettművészet felé kacsingató lányába, Ellybe (Koellesz Erzsébet Franciska Rafaela, 1896-1996), aki Deutschlander Dezső (1890-?) cs. és királyi repülőhadnaggyal való, két évvel korábbi eljegyzését felbontva, 1920-ban feleségül is ment hozzá.
A szülők mindezt persze nem nézték jó szemmel: Ellyt a Várhegy oldalában, a mai Norvég Nagykövetség épületének az ostrom alatt elpusztult elődjében élő családja kitagadta, mivel rangon alul házasodott – a döntésben a férfi zsidóságának is lehetett szerepe –, Ferdinánd pedig nem csak az örökség teljes egészétől esett el, de apja egyetlen fillért sem adott nekik nászajándékként.
Ételnek márpedig kerülnie kellett az asztalra, így Horváth a festményeit, illetve rajzait kezdte árulni, remélve, hogy így némi bevételhez jutnak. Az ötlet sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így a férfi 1921. november 11-én – a háborút lezáró fegyverszünet harmadik évfordulóján –, negyvenöt dollárral, illetve néhány, általa faragott kisméretű elefántcsont szoborral a zsebében érkezett meg New Yorkba, hogy megpróbálja megteremteni a nejével közös életük alapjait.
A New York-i kikötőkbe tömegével érkező emigránsokhoz hasonlóan eleinte kisebb munkákból próbálta magát fenntartani: előbb ablakkereteket festett az Avenue C felett lógva, majd a Hudsonon közlekedő szénszállító hajók egyikének adott színt, később pedig porcelánbabák fejének festésével jutott bevételekhez, mielőtt megérkezett volna a művészetek világába, és speciális effektekkel, színpadi díszlettervezéssel foglalkozhatott. A kezdeti munkák végül elég pénzt hoztak ahhoz, hogy felesége is utána utazhasson, sőt, 1927-ben mindketten amerikai állampolgárságot kaptak, majd a brooklyni Washington Ave 238-as számú házában béreltek közös lakást:
Az ekkor már egy fotóalbumokhoz kötődő szabadalmat is magáénak tudó Horváthra ezután rámosolygott a szerencse: előbb különböző New York-i lapok – közük a rangos Harper’s Bazaar –, majd könyvek illusztrátorává vált, sőt, 1928-ban a Waldorf-Astoria falán tűntek fel a munkái, amiről a lapok sorra jelentették meg a pozitív kritikákat.
Ugyanebben az évben az Aesopus (Aiszóposz)-meséket animációs filmsorozattá (Aesop’s Fables, 1921-1933) változtató, Walt Disney-t is inspiráló Paul Terry mellett kezdett dolgozni, nem ritkán napi 150-200 rajzot készítve.
Az Aesop’s Fables végül éveken át jelentett neki állandó munkát – ezzel párhuzamosan továbbra is könyveket illusztrált, így 1930-ban megjelent a hadifogsága alatt megkezdett A holló is –, a hangosfilm azonban egy csapásra munkanélkülivé tette.
A Terrynél megismert, de akkor már rég Walt Disney legfontosabb animátoraként dolgozó Norman Fergusonhoz, Plútó karakterének egyik atyjához fordult segítségért, akinek biztatására 1932 szeptemberében háromoldalas levelet írt a szárnyát bontogató, a Miki egérnek köszönhetően ekkor már széles körben ismert stúdió alapítójának.
Próbálkozása sikeres volt, így a magyar rajzolót a következő évben már az ország túloldalán, Los Angelesben találhattuk volna meg, hiszen
Hamarosan kiderült, hogy Horváth többféle feladatot is képes kitűnően ellátni: egyszerű rajzolóként kezdett, rövidesen azonban a cég egy promóciós eseményén találta magát, ahol a Szegedről indult Willy Pogánnyal is megismerkedett. Első nagy munkái az Old King Cole (1933), illetve a Noé bárkájának történetét feldolgozó Father Noah’s Ark (1933) volt, ahol hetven állat mozgását kellett animálnia.
A majdnem minden estéjét moziban töltő, minden nap más kollégájával ebédelő, boldognak látszó Horváth február végén már a cég reklámosztályán is dolgozott: posztereket, reklámokat, illetve háromdimenziós lapozgatós könyveket készített, a gazdasági világválság hatásai azonban a Disney-t sem kerülték el: előbb 25, majd 10 százalékos fizetéscsökkentést jelentettek be, ami kedvezőbb volt ugyan a konkurens stúdiók döntésénél, mindehhez azonban az újonnan felvett dolgozók kirúgási hulláma társult.
A magát veszélyben érző Horváthot végül maga Walt Disney akarta kirúgni, mivel főnökeitől úgy hallotta, hogy az nem csak túl önálló, de lassan is dolgozik. A személyes beszélgetés végül azonban meglepő véget ért:
Hat hónapos szerződésének vége azonban vészesen közeledett, a bizonytalan gazdasági helyzetben, a – feleségének küldött egyik levele szerint – bolondokházává vált stúdió mindennapjait látva pedig félt attól, hogy nem hosszabbítják meg a szerződését, így rövidesen az éppen animációs stúdiót alapító Warner Brothersnél próbált szerencsét.
A jókora összegeket a filmiparba fektető óriás megtehette, hogy jóval magasabb fizetéssel próbálja átcsábítani Horváthot, akinek az első évre heti 100, a másodikra 125, a harmadikra pedig 150 dollárt ígértek.
A nagy döntés előtt a rajzoló Disney-vel is beszélt, akitől megkérdezte, tervezik-e meghosszabbítani a munkaviszonyát. Azonnali választ sajnos nem kapott, hiszen a stúdió főnöke másfél hétre elutazott, így végül a pénz csábítása győzött: 1933 júliusának utolsó napján a sokak által csak Fredként emlegetett férfi már a Warner éppen megszületett animációs osztályának egyik rajzasztalánál üldögélt.
Egy hónappal később feleségét is Los Angelesbe költöztette, és úgy tűnt, hogy minden jobbra fordul, Horváth hamarosan azonban rájött, hogy a Warner a minőségnél sokkal fontosabbnak tartja a nagy bevételeket, ötleteit pedig senki sem hallgatta meg, így 1934 márciusában, egy Walt Disney-nek írt levelében kérte, hogy hadd térhessen vissza.
Szerencséje volt, így a már megszokott heti száz dolláros csekk fejlécén a következő három és fél évben már a Disney Studios neve állt, amiért cserébe többek közt a Hamupipőke történetét feldolgozó The Cookie Carnival (1935), illetve a Miki egér főszereplésével készült The Band Concert (1935) hátterein dolgozott, de tizenhét másik Miki egér-epizód, húsz Silly Symphonies-rész, sőt, a Hófehérke és a hét törpe (1937) születéséből is kivette a részét:
A Magyarországon egyáltalán nem ismert alkotónak nem csak a mozivászonig eljutott munkái, de a rajzasztalról azonnal vaskos mappákba ugrott rajzai is érdekesek: a Mickey’s Toothache (Miki fogfájása) 1938-tól egészen 2013-ig a Disney archívumában rejtőző, sötét hangulatú rajzai például a feldagadt arcú egér a fogorvosi rendelőig való rémálomszerű útját mutatja be. Az egyik képen Miki legfőbb ellensége, Pete, a nagydarab gengsztermacska is feltűnik, aki fogorvosnak öltözve harapófogóval és fűrésszel üldözi az egeret, akit még a szék is próbál visszahúzni:
Hasonlóan erős lett volna a három évvel korábban, 1935-ben kitalált Micky’s Sea Monster is, ami az egér, Donald kacsa és Plútó tengeri kalandját mesélte volna el, aminek célja egy tengeri szörny foglyul ejtése, majd egy hollywoodi producernek való átadása volt:
Az ígéretes karriernek volt azonban árnyoldala is, hiszen a neve mindezek után sem vált ismertté, köszönhetően annak, hogy a stáblistán egyetlen alkalommal sem tüntették fel a nevét. Huszti Horváth Ferdinánd ugyanis sosem dolgozott egyenesen a mozivászonra: legtöbbször ugyanis olyan pozitív vagy negatív karaktereket, illetve díszleteket rajzolt, amiket kollégái később a cég egyre inkább kikristályodó stílusjegyeivel tettek a közönség számára fogyaszthatóvá.
Az elismeréssel vegyes mellőzöttség érzése emiatt évről évre egyre erősebbé vált az erős magyar akcentussal beszélő, egyre fokozódó zárkózottsága miatt Drakula-szerű karakternek tartott férfiban, akit végül ez, illetve a túlzott terhelés őrölt fel: 1937 júniusában, a Hófehérke-projekt legzsúfoltabb időszakában Disney maga kérte fel egy, a filmet felvezető könyv illusztrációinak elkészítésére, ami egyre több túlórát kívánt.
Két hónappal a bemutató előtt, október 20-án a cég feje egy képregényfüzetet is kért tőle, amit promóciós anyagként használhattak volna, ez azonban sosem készült el: miután megtudta, hogy
Walt Disney-vel haraggal váltak el egymástól, a hangnem a következő hónapokban azonban sokat enyhült, sőt, a premier után egy rövid távirat is befutott a Los Angeles-i stúdióba:
A történtek ellenére gratulálok. Fred Horvath.
A tapasztalt rajzoló útja a következő év májusában – miután Disney ajánlólevele sem a Stan és Pan karakterét, illetve számos legendás komikust adó Hal Roach Studios, sem a némafilmkorszak nevettetője, Harold Lloyd cégéhez nem jelentett belépőt – a kor számos fontos rajzfilmsorozatát készítő Screen Gemshez vezetett, ahol 1938-1939-ben a Scrappy-, a Krazy Kat-, illetve a Color Rhapsody-filmeken dolgozott, majd továbbállt. Újra levelet írt Disneynek, elnézést kérve a korábbi kellemetlenségekért, de közömbös hangvételű, elutasító levelet kapott válaszként, amit már nem is maga a stúdió feje, hanem egy beosztottja jegyzett.
A második világháború hajnalán végül egy másik magyar, a George Pal néven világhírűvé vált, filmjeivel hét Oscart is besöprő Marczincsak György Pál (1908-1980) húzta ki a bajból, aki első, aprólékosan kidolgozott bábfigurákkal születő filmjeinek (Puppetoons) elkészítésében kérte a segítségét.
Minden jel arra mutat, hogy itt sem érezte jól magát, így 1941 derekán újra a Disney kapuján kopogtatott, de próbálkozása sikertelen maradt.
Ezzel örökre eltávolodott a mozgókép világától, a következő évben ugyanis a rakétatechnológia, az űrutazás, illetve a szuperszonikus repülés atyja, a CalTech tanáraként dolgozó Kármán Tódor (1881-1963) segítségével a P-51 Mustang vadászgépet, illetve a B-25 Mitchell bombázót is életre hívó North American Aviation illusztrátora, illetve szerszámtervezője, majd az egy sor érdekes prototípust aészítő Hughes Aircraft Company munkatársa lett.
A háború után feleségével együtt hosszú időre elhagyták Amerikát: többek közt Londonban, Spanyolországban, Franciaországban, illetve Berlinben is megfordultak, és Horváth saját szobrainak, illetve rajzainak eladásából élték a bohémek életét.
Néhány év után végül visszatértek Kaliforniába, ahol újra letelepedtek, és The Little Workshop, azaz Apró Műhely néven közös vállalkozást nyitottak:
amiket postai úton küldtek el a megrendelőknek.
Az örömét az alkotásban megtaláló házaspár utolsó közös éveit egy Palm Springs közelében lévő apró házban, erősen beszűkült anyagi lehetőségeikkel dacolva töltötte, és sokszor Elly élelmességére volt szükség ahhoz, hogy kenyér jusson az asztalra.
Horváth végül röviddel nyolcvankettedik születésnapja után, 1973. november 11-én hunyt el. Hagyatékának jó része – köztük ötven, a Disney számára készített rajz – egyetlen embernél landolt, aki rövidesen egy aukción vált meg tőlük, talán semmit sem tudva arról, hogy filmtörténeti szempontból felbecsülhetetlen értékű darabokat tart a kezében. A rajzok egy része 25 dollárért (ez mai árfolyamon, az inflációt figyelembe véve is alig 40 ezer forintot jelent) talált új gazdára.
A művész halála óta eltelt közel ötven évben több kutató is megpróbálta visszafejteni a fehér foltokkal teli életművet, a különböző köz- és magángyűjteményekben megtalált rajzok, dokumentumok, illetve feljegyzései – ezek jó részét 1996-ban, százévesen elhunyt felesége őrizte meg, de a kutatók az unokaöcsnek, James Frank Henry Hegessynek küldött 1962-es önéletrajzát is használták – alapján pedig lassan, de biztosan egyértelművé vált, hogy a Löwensteinként született Huszti Horváth
így nélküle ma számos klasszikust teljesen másképp ismernénk.
