A magyar film százhúsz éves története tele volt lenyűgöző, érdekes, vagy épp szomorú epizódokkal, a kerek évforduló pedig apropót adott arra, hogy a Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum, illetve a Ludwig Múzeum az itthon valaha látott legkomplexebb filmtörténeti kiállítással álljon elő.
Az első, megrendezett jeleneteket is magában foglaló, kalandos körülmények között született, Fedák Sári japán táncát, Blaha Lujza csárdását, illetve Hegedűs Gyula szatirikus csárdását is bemutató A táncz 1901. április 30-i bemutatója után a magyar mozgóképgyártás gyorsan felzárkózott a nyugat-európai államok mellé, így már az első negyedszázadban számos olyan rendezőt, operatőrt, vagy épp színészt termelt ki, akik nem csak Európában, de a tengerentúlon is egyre nagyobb sikert arattak, sőt, hamar a filmvilág fontos alakjaivá, vagy épp hivatkozási pontjaivá váltak. Ez a sor persze azóta sem szakadt meg, hiszen a hazai filmesek nem csak a némafilmkorszakban, de az azóta eltelt kilencven évben is hangos sikereket arattak, bár azokkal számos esetben nem Magyarország, hanem választott hazájuk hírét öregbítették.
A kiállítás július 28-i megnyitóján a Nemzeti Filmintézet igazgatóságának elnöke, Káel Csaba mozgóképipar fejlesztéséért felelős kormánybiztos arról beszélt, hogy a múzeum tizennégy termében látható anyag csak a kezdet, hiszen
követve a berlini és párizsi filmmúzeumok példáját.
Káel szerint ez a most megnyíló tárlat fontos állomás efelé, hiszen ezzel ismerték fel igazán, hogy a magyar filmtörténet mennyi tartalommal bír, így annak bemutatásához jóval nagyobb területre van szükség. A szakember kiemelte, hogy ez a rendelkezésre álló anyag nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő, hiszen az Ablak a világra nevet kapott teremben egyedül a magyar és magyar származású filmes alkotók nemzetközi hatását mutatják be – olyan emberekét, akik nem csak követték, de formálták a mozgókép világát.
A Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum igazgatója, Ráduly György mindehhez hozzátette: szeretnék, ha ez a tárlat a fiatalok, illetve az új generáció számára is minél inkább láthatóvá válna, ezért múzeumpedagógiai programokat is kapcsolnak hozzá, hiszen augusztusban két tábort is rendeznek az iskolásoknak, szeptembertől pedig további kísérőprogramok is indulnak, így könyvbemutatók, illetve más események is várhatók, kapcsolódva többek közt a Jancsó Miklós-centenáriumhoz, vagy a májusban elhunyt Jankovics Marcell életművéhez.
Fabényi Júlia, a kiállításnak otthont adó Ludwig Múzeum igazgatója szerint a több részre tagolt kiállítás kitűnő eszköz annak felismerésére, hogy mindenki jól lássa,
mennyire szinkronban volt képi látásunk a nemzetközi trendekkel, vagy ha nem, akkor ezért sikerült minőségit alkotni.
Az eseményen a rendező-operatőr Koltai Lajos, a Nemzet Művésze is rövid beszédet mondott, aki az áprilisban elhunyt Törőcsik Mariról való megemlékezése után így fogalmazott:
E nagyszerű kiállítás arra jó többek között, hogy részletes választ kapjunk minden kérdésre a magyar moziról.
Ez az egyetlen mondat tökéletesen leírja a termekben található információarzenált, ami kép- és szövegdömpingként csapja arcon a látogatókat.
A tények, az évszámok, az arcok, a nevek, a fotók, és a plakátok kisebb-nagyobb reprodukciói, valamint az ezeket helyenként megszakító vetítő- és felvevőgépek, jelmezek, vagy épp díjak közt sétálva csak a komoly filmtörténeti háttértudással rendelkező emberek, vagy az információtengerből szelektálni képes, gyakorlott múzeumlátogatók érezhetik úgy, hogy a teremőrök nem lexikonokkal teli túrahátizsákokat akasztanak a hátukra. Mindez persze nem feltétlenül jelent gondot, ha az ember úgy tekint a Ludwig új tárlatára, mint a világ legnagyobb múzeumi gyűjteményeire, ahová az ember inkább három egymást követő napon is visszatér, csak hogy minden egyes tárgyat jól megnézhessen.
A kiállítás egy, a termekeken végigfutó idővonal mentén tagolódik különböző korszakokra, így az első teremben a vászonra vetített filmek születése előtti optikai kísérletekkel, illetve játékokkal ismerkedhetünk meg, majd továbbsétálhatunk a némafilmet, illetve annak legnagyobb hazai alakjait bemutató termekhez.
A film ekkor vált jó befektetéssé, így sorra jelentek meg a vállalkozók, hogy kipróbálják magukat az új művészetben: ezek egyike volt a kolozsvári színházigazgató Janovics Jenő, aki számos, később Hollywoodig jutó tehetséget fedezett fel, de a kőszínházak társulatainak tagjai is egyre nagyobb számban kötelezték el magukat a mozgókép mellett.
A különböző méretű vándormozik néhány éven belül az ország kisebb településeire is eljutottak, a rendezők pedig elképesztő tempóban készítették a kisebb-nagyobb filmjeiket. Ezzel párhuzamosan megnyitottak az első nagy filmgyárak, amiknek tempóját az első világháború évei sem tudták lelassítani. A hirtelen fellendülésnek végül a trianoni döntés, a húszas évek pénzügyi és társadalmi problémái, illetve a legtehetségesebb emigrációja vetett véget.
Mindezek fényében még szomorúbb a tény, hogy ennek a kezdeti három évtizednek ma csak egy igen apró szeletét ismerjük, hiszen
A harmincas éveket már a hangosfilm uralta, ezzel pedig eljött a második aranykor, hiszen az évről évre egyre több új filmet készítő magyar piacon külföldön készült, magyar nyelvű, illetve az ide érkező külföldi stábok által készített filmek magyar változatai is megjelentek, sőt, izgalmas kísérletek történtek az első hazai színes film megszületése terén is.
Az ebben az időszakban megjelent filmek, illetve sztárjaik mellett egy eredeti mozigépet is bemutató hangosfilm-terem után a háborút követően lassan újra feltámadó, az államosítás, illetve a kötelező ideológiai irányvonal miatt a Rákosi-éra nyomása alatt működő filmiparral ismerkedhetünk meg: az ideológiát még a kosztümös filmekbe is becsempésző alkotásokkal, a termelési filmmel, illetve a Sztálin 1953-as halála utáni lassú enyhülés szülte művészi munkákkal – köztük a Cannes-ban Arany Pálmára jelölt, Törőcsik Mari karaktere körül forgó Körhintával (r. Fábri Zoltán, 1955).
A forradalom utáni nyitást (1957-1968) feldolgozó, sarkában az Orion gyár Duna nevű tévéjét rejtő terem a magyar filmipar teljes átrajzolódását mutatja be: a Balázs Béla Stúdió fiatal tagjainak határokat tágító, egyre bátrabb rövidfilmjeit és nagyjátékfilmjeit, a szocialista realizmus árnyékából kilépett rendezők munkáit, olyan kultikus műveket megismertetve, mint a Sodrásban (r. Gaál István, 1963), az Álmodozások kora (r. Szabó István, 1964), a Szegénylegények (r. Jancsó Miklós, 1965), vagy épp a legismertebb Jókai-adaptációk: A kőszívű ember fiai (r. Várkonyi Zoltán, 1965), és Az aranyember (r. Gertler Viktor, 1962).
Néhány lépéssel később már a reformtörekvések bukását követő kiábrándulás hozta alkotásokkal, illetve a rendszerváltásig tartó húsz év munkáival, illetve a korszakban szerzett nagy díjak egy részével találkozunk. A mozilátogatás ebben a két évtizedben egyszerre volt a valóságból a szórakozásba való menekülés, illetve a kor mindennapjait (A kis Valentinó, Jeles András, 1979), a történelmet, illetve a múltba való visszavágyódást új szemszögből bemutató kikapcsolódási forma. A magyar filmet ekkor érték az első igazán nagy fesztiválsikerek, A légy (r. Rófusz Ferenc, 1980), illetve a Mephisto (r. Szabó István, 1981) pedig egyenesen az Oscar-díjig jutott.
A rendszerváltás utáni filmről látleletet adó, az idővonal utolsó szakaszát bemutató szoba egészen mostanáig követi nyomon a magyar mozgókép-történetét, nem szimplán csak az összes, 1989 óta született játékfilmet egy hosszú listába helyezve, valamint több mint ötven film egy-egy képkockáját bemutatva, de helyet kapott itt Enyedi Ildikó rendezéskor használt ülőszéke, a Saul fia (r. Nemes-Jeles László, 2015) Oscar-díja, illetve a film néhány jelmeze is.
A különböző korszakokba betekintést engedő, elképesztő mennyiségű információt hordozó termek mellett a kiállítás néhány tematikus szobát is magában foglal: a már említett Ablak a világra, illetve a Magyar Hollywood relikviák, Zsigmond Vilmos Oscar- és Emmy-díja, valamint Karády Katalin és Szeleczky Zita egyik fellépőruhája mellett egy kissé kusza ábrán megpróbálja bemutatni azt is,
Nem túl sok sikerrel, hiszen a vádlimagasságban elhelyezett neveket sokszor nehéz összekötni egy halmazzal, így hosszú másodperceken át való bogarászással lehet csak megtudni egy-egy művészről, hogy milyen irányban hagyták el az országot.
Külön terem jutott az 1959-ben a pályakezdők támogatására létrehozott Balázs Béla Stúdiónak is, ami évente egy nagyjátékfilm gyártási költségéből gazdálkodva támogatta a tehetséges fiatalokat, de épp úgy önálló teret kapott a második világháború előtti éveket, illetve a szocializmus évtizedeit kísérő cenzúra és öncenzúra is, sokszor különböző dokumentumok reprodukcióival bemutatva az életművek, illetve filmrészletek hosszú időre fiókba zárásának körülményeit.
Egy film persze nem készülhetne el különböző gyártási folyamatok nélkül: a sokszor több évet felölelő előkészületek, forgatások, illetve utómunkák hátterébe enged betekintést a Filmgyártás nevű szoba, ahol ezeket a részegységeket ismerhetjük meg, képekkel, tárgyakkal, jelmezekkel, vagy épp gyártástörténeti érdekességekkel színesítve a száraz tényeket.
A Ludwig Múzeum második emeleti tereiben november 14-ig látható kiállítás belépőjegyei online, illetve az intézmény jegypénztárában is kétezer forintért kaphatók, a tizennégy terem lenyűgöző gazdagságára azonban hosszú órákat kell szánni, így megtekintését vagy többszöri látogatással, vagy több napnyi hideg élelemmel felszerelkezve ajánljuk. Az élmény biztosan maradandó lesz.
