A Netflix nem veszi félvállról a felhasználói viselkedést. A big data, az adatbányászat, a felhasználók preferenciáinak nagyon alapos monitorozása most már évtizedek óta kedvenc témája az online szolgáltatók szakmai konferenciáinak, de e munka eredményét ritkán látjuk annyira konkrétan, mint a Netflix tartalmi struktúráinak megfigyelésekor.
Ismerik és értik a közönségüket, ennek részeként pedig egy ideje rájöttek, hogy nagyon megéri a női nézőkre komoly hangsúlyt fektetni, követve a változó értékrendeket, a közbeszéd alakulását. Így esett, hogy a Netflix egyre-másra hozza a nőkre célzott szoftpornóit, most, alig fél évvel a Bridgerton kosztümös üzelmei után itt a Sex/Life, mely a magyar keresztségben a Vágyak/Valóság címet kapta.
A sztori főhőse Billie, aki épp a kisgyerekes és gyermekágyas anyák hétköznapjait egyszerre éli, van ugyanis egy ovis korú és egy szoptatós kisbabája, ami, mint azt bárki, akinek van kisgyerekes anyuka ismerőse, tudja, nem leányálom. Persze Billie-nek azért lényegesen könnyebb dolga van, mint az átlagos magyar anyukáknak valahol egy külvárosi panelben, férje ugyanis zsákszám hordja haza a pénzt fenségesen gyönyörű, háromgenerációs családnak is túl nagy otthonukba, és sem a babysitter, sem a babaúszás kifizetése nem okoz problémát. Ráadásul Billie férje, Cooper egy angyal, aki nemcsak valóban apja, és nem csak valami távoli férfiismerőse gyermekeinek, de még érzelmileg is elérhető társként, és még csak sörhasat sem növesztett az utóbbi években, sőt, bomba formában van, és a feleségét sem nézi aszexuális háztartási alkalmazottnak. Szóval Billie-nek jó dolga van, de nem elég jó ahhoz, hogy ne vágyjon többre, egészen konkrétan egy dologra: rengeteg, észveszejtő, hajeldobós szexre, lehetőleg Brad nevű exével, akivel sok gondjuk volt ugyan, de a szex minősége és mennyisége, na az nem volt e gondok között.
Billie, maga sem érti, miért, nyakig tocsog a nosztalgiában, ráadásul Brad is újra felbukkan az életében, így az álmodozások egyre inkább elhatalmasodnak rajta, és hogy könnyítsen lelkén, naplóírásba kezd, ami gyakorlatilag nem más, mint nagyon alapos, nagyon részletes, nagyon érzékletes leírása mindannak a bődületes szexkalandnak, amiben Billie-nek lány- és fénykorában része volt. A gondok ott kezdődnek, amikor Billie férje elolvassa a naplót – ugyanis Billie annak idején megismerkedésükkor elfelejtette megemlíteni Coopernek, hogy ő bizony elég szabadosan töltötte szinglisége éveit, hasonlóan vagány barátnője, Sasha oldalán, akivel együtt hódították meg a nagyvárosi éjszakai életet piával, könnyűdrogokkal és pasikkal, mint két elszabadult vadló. Coopert tehát váratlanul éri a dolog, de épp azért olyan főnyeremény férj ő, mert nem dől a kardjába, hanem elhatározza, nem hagyja, hogy felesége boldogsága és kielégültsége ne legyen teljes – miközben persze, azért kicsit ő is megszállottja lesz a Brad-ügynek.
Ha a fenti ismertetőből ez nem lett volna teljesen egyértelmű, ez a történet a jelenkor vágyvezéreltségének abszolút csúcsait hódítgatja:
A közösségi média folyamatos kis hormonfröccsökben adagolja a nonstop ingerlést és a lájkok mikroelismeréseit, újabb és újabb élmény cuki kutyás videó, ínycsiklandó recept, fenségesen kivitelezett jógapózok ömlenek, s ettől az agy a virtuális terekből a valóságba lépve is elvárja ugyanezt a megállás nélküli ingerlést. Na, ez az, amiről ez a sorozat elgondolkodtathatta volna nézőit, ehelyett viszont inkább egy szép kövér egyetértést fogalmazott meg: naná, hogy ez így van jól, neked jár a folyamatos új élmény, a még szebb, még jobb, még erotikusabb, még csillogóbb, még veszélyesebb, mert isten mentsen meg attól, hogy a dopaminszinted ne ugráljon úgy állandóan, mint Tigris a Micimackóban. Ez is a fenntarthatóságról szól, mint a fogyasztási láz: a mindig újabb, jobb kényszere, a lecserélhetőség, eldobhatóság a téma itt is, csak éppen autók meg fast fashion helyett emberi érzésekre megy ki a játék, és ebben a sorozatban, bizony, a fenntarthatóság nem cél, itt igenis az örökös habzsolás a követendő példa.
És közben az a helyzet, amit a sorozat felrajzol, egyébként igenis tud nagyon is valós vívódásokkal járni, és mint ilyen, kitárgyalásra érdemes lenne. Hogy hogy vannak a feleségek, a férjek, ha anyák és apák lesznek belőlük, hogy mitől szenvednek a gyermekágyas időszakban az anyák, az apák, hogy hogyan tud egy házasság élő és erős maradni, miközben a felelősség, hogy a gyerekeket ne törjük jobban, mint amennyire elkerülhetetlen, szinte agyonnyom, hogy mi van a szexszel, a monogámiával, ezek mind-mind olyan témák, amelyekről messze nem beszélünk eleget. Ami azt illeti, a szingli, vagy bármilyen más képlet mentén szexuálisan szabados, promiszkuis, kezdeményező, szexpozitív nőkről sem, pedig épp lehetne. De ez a sorozat ezekbe a témákba még csak bele sem kap, csak nyűglődik és álmodozik meddőn, önsorsrontón és a boldogságra képtelenül.
Tegyük hozzá: valamelyest nyilvánvalóan naivitás azt várni egy nyár közepi erotikus limonádétól, hogy fajsúlyos legyen, de ha például a kamaszokra célzott Sex Education vagy Big Mouth – mindkettő szintén a Netflixen – képes fajsúlyos lenni, miközben a néző igenis remekül szórakozik és hülyére röhögi magát, akkor ezt miért ne tehetné meg egy efféle sorozat is.
A sorozatban többet nyögnek, mint beszélnek, és ha nincsen ötpercenként szexjelenet, vagy legalábbis valami szuperizgalmas előjáték, akkor szinte látjuk lelki szemeink előtt, amint csenget egy vekker a forgatókönyvíró asztalán – még ha ezen szexek zöme csak képzelet is.
Mindenki polírozottan gyönyörű, ezt sokat látjuk is ruha nélkül, frontálisan, mindenki gazdag, minden ruha fenséges, még a bababöfis, tejszagú hálóing is olyan mesebeli, hogy szinte látjuk az insta-posztot róla, és a sorozat úgy összességében sem óhajt különösebb kapcsolatba kerülni semmiféle realitással. Ez egy mese, csak királyfi helyett zenei menedzserrel, aki kastély helyett egy New York-i loftban él, és nem lánykérésre térdel le, hanem hogy lehúzza a királylány bugyiját. De még ennél is meseszerűbb, ahogy a sorozat a női pszichéről és biológiáról gondolkodik. Megkérdezném például a témában érintett nőolvasóimat, hogy vajon hány csecsemőjét szoptató anyukának szerepel az észveszejtő kefélés egy seggfej ex-pasival a vágyainak toplistáján, de legalábbis előrébb, mint egy kiadós alvás, vagy, ami azt illeti, egy zuhany-hajmosás-utcai ruházat kombó?
De ha már itt tartunk, az alig pár hónapos kisbabából visszakövetkeztetve vélhetőleg nem túl rég megtörtént második szülés után is feszes, izmos, ragyogó bőrű női test – amiért hősünk nem tűnik úgy, hogy nagyon kepesztene – legalább olyan erős álom, mint az, hogy az ember felszítsa a régi tüzet valamely őrült szexi, de minden másra alkalmatlan exével. És miközben elvileg a nők szabad szexualitása meg általában vett függetlensége és az örömelvűség az ideál, az az empátia már hiányzik, amivel megengedné a történet, hogy más nők esetleg másra vágyjanak, anélkül, hogy emiatt lenézés tárgyaként kezelje őket a sorozat. Így aztán a cikkem elején tett állításomat, miszerint a Netflix érti női közönségét, némiképp revideálnom kell: ért valamit egy bizonyos nőkép mentén, és őket szívesen itatja efféle súlytalan limonádékkal.
Vágyak/Valóság (Sex/Life), 2021, Netflix, nyolc epizód. 24.hu értékelés: 4/10
