Az Oasis 1995 tavaszán első arénakoncertjét adta Sheffieldben, az eseményre nagy izgalommal érkezett meg Noel Gallagher. Az azt megelőző héten írt ugyanis egy dalkezdeményt, és úgy döntött, a sheffieldi közönségnek mutatja meg először. Csak pár nappal korábban véste fel papírra az akkordokat és a szöveget, mikor Párizsban, a szintén népszerű The Verve együttessel léptek fel. Testvére, Liam Gallagher már akkor is botrányos volt a színpadon, a sheffieldi koncert felénél például pihenőre vonult (pihenő = kiment füvezni, inni és üvöltözni) torokgyulladása miatt. Így jó előre beiktattak egy akusztikus részt a koncertbe: az idősebb Gallagher először itt mutatta be a Don’t Look Back In Angert – egy szál gitárral a kezében.
Ezt kedden írtam!
– kiáltotta akkor a tömegnek. Még a zenekar sem hallotta azelőtt, a közönség szolid tapssal jutalmazta az előadást, de az Oasis többi tagja azért sejtette, ebből a szerzeményből nagyobb siker is lehet.
Apró dolgokon múlt a dal későbbi nagy sikere: a második Oasis-albumon, a (What’s the Story) Morning Gloryn jelent meg, de Noel és Liam már akkor is vitába tudtak szállni szinte bármin. A stúdiózáskor el kellett dönteni, hogy a frissen megírt Wonderwallt és a Don’t Look Back In Angert melyikük fogja felénekelni: Noel Gallagher volt a határozottabb, ő állította választás elé öccsét, utóbbi a Wonderwallra bökött, így Noelnek megmaradt másik saját szerzeménye, ami egyike azon Oasis-daloknak, melyet hiába nem Liam Gallagher énekelt lemezre, végül nagyon népszerűsége lett.
A Don’t Look Back In Anger rögzítése innentől kezdve sima ügy is lehetett volna – persze nem lett az: Liam Gallagher úgy döntött, ha már úgysincs szükség rá a felvételeknél, elmegy kocsmázni. Pár órával később legalább harminc monmouthi lakossal tért vissza a stúdióba, ami nyilván senkinek nem tetszett, 30 ezer fontos gitárokkal hadonásztak bent az idegenek, Noel Gallagher alig bírta kidobni őket a felvételről. Másnap rettenetes volt a hangulat: Noel eltűnt, a banda kis túlzással feloszlott, az albumnak meg annyi volt. Végül az idősebb Gallagher visszatért, rendbe raktak mindent maguk körül, majd befejezték a munkálatokat.
Valami egészen átütő siker lett az albumból, főként a Wonderwall és a Don’t Look Back In Anger miatt, ez a két szám az, amellyel azóta is bárki azonosítani tudja az Oasist. Ennek köszönhetően a legjobb zenekar, a legjobb album és a legjobb videóklip díját is hazavitték a Brit Awards díjátadóról 1996-ban, népszerűségük töretlenül ívelt felfelé, habár belső feszültségek mindig is voltak a zenekarban.
A dal amúgy nem volt kifejezetten eredeti, nyitó akkordjait konkrétan John Lennon Imagine-jéből vette át Gallagher, de David Bowie All the Young Dudes című száma is felfedezhető az alkotásban. Bár megoszlanak a vélemények arról, hogy a szám értelmezhetőségén mennyit ront a kissé csapongó dalszöveg (Gallagherék családi emlékei is felsejlenek benne), de abban nagy az egyetértés, hogy a britek álmukból felköltve is tovább tudnák énekelni ezt a három sort:
And so Sally can wait
She knows it’s too late
As we’re walking on by.
Ráadásul az egész egy félrehallásból született: Noel Gallagher gitáron pengette a dal kezdetleges verzióját, éneklés nélkül, mikor a testvére rákérdezett: „Mit énekelsz, azt, hogy Sally can wait?” Bátyjába ekkor hasított bele a felismerés, hogy az ötlet zseniális, így megszületett a refrén. Semmilyen Sallyt nem ismert egyébként egyikük sem, de pár anekdota kering arról, hogy egy párizsi sztriptízklub egyik táncosnője lehetett Sally, akiről szó van a dalban. Noel később azt mondta, a Sally azért egy jó női név, mert bármilyen dalba beilleszthető.
Ugyan a Wonderwall sikere is elvitathatatlan, de
One Love Manchester
2017. május 22-én megtörtént Nagy-Britannia történetének második legsúlyosabb terrorcselekménye: Ariana Grande énekesnő koncertet adott a Manchester Arénában, mikor Salman Abedi öngyilkos merénylő felrobbantotta magát, ezzel 22 ember halálát okozva. Dzsihadista ideológiák húzódtak meg a merénylet mögött.
Egy nappal a tragédia után megemlékezést tartottak a manchesteri Albert Square-en, valamint a St. Ann’s Square-t is elárasztották a kegyeletüket leróni kívánó emberek. A megemlékezés közben egy nő énekelni kezdte a Don’t Look Back In Angert. Később azt mondta, más nem jutott eszébe, hiszen most a legfontosabb a jövőbe tekintés, nem érdemes visszafelé nézni, az Oasis „ne nézz vissza haraggal” sora pedig kivételesen jól reflektál minderre. Egészen döbbenetes volt az az internetet később bejáró jelenet, ahogy a rengeteg megtört ember először halkan, majd egyre hangosabban énekli a szerzeményt.
A politikusoknak ez semmit nem jelent. A királynőnek se. Ez a lány úgy döntött, mindenkit összehoz ezzel a dallal. Vegyes érzelmeim vannak miatta: egyrészt nagyon büszke vagyok, hogy valahogy kötődhetek ehhez az egészhez, másrészt a történtek miatt csak szomorúság van a szívemben
– mondta Noel Gallagher az eset után.
Később a szám jogdíjait titokban felajánlotta a támadásban elhunytak családjainak, illetve a Coldplaynek is engedélyt adott, hogy One Love nevű segélykoncertjükön eljátsszák a dalt Grande közreműködésével. Noel és Liam Gallagher viszonya már akkor is olyan rossz volt, hogy egy segélykoncert erejéig sem tudtak közösen színpadra állni. Csak utóbbi lépett fel, de még akkor is testvérét szidta. Mindenesetre a dal szimbólummá válásán az is nagyot lendített, hogy brit földön máig töretlen az Oasis népszerűsége (mindig is a nép zenekaraként azonosították őket), így a dal ismeretét az anyatejjel együtt szívják magukba az emberek – a segélykoncerten sem volt olyan a Wembleyben, aki ne tudta volna a dalszöveget.
Jó üzenet a fociban: ne nézz vissza haraggal!
Az Oasis − manchesteri zenekar lévén – erősen kötődik az angol futballhoz: gyárvárosi mivoltuk miatt nem a Manchester Unitedért, hanem a Manchester Cityért szorítanak a Gallagher testvérek. Ez azonban még nem jelentené azt, hogy a zenéjüknek direkt hatása volna a klubfutballra. Igaz, Pep Guardiola szivarral a szájában énekelte a Manchester City legutóbbi bajnoki címe után az Oasis egyik dalát, ami nem meglepő módon azonnal bejárta a teljes internetet.
A válogatott futball körül már jóval nagyobb az Oasis-szerelem: 2017-ben, nem sokkal a terrortámadás után a francia nemzeti csapat barátságos meccsen fogadta az angolokat: a mérkőzés előtt, a szolidaritás jelképeként felcsendült a Don’t Look Back In Anger, melyet a francia köztársasági gárda zenészei játszottak el. A két szurkolótábor együtt énekelt velük, bámulatos pillanatokat okozva a helyszínen szurkolóknak, illetve a televíziók előtt ülőknek.
Az angol labdarúgó-válogatott várakozáson felüli szereplése a 2018-as világbajnokságon végül csalódást keltő módon ért véget: a horvátok 2-1-re győztek ellenük az elődöntőben. A szurkolók az Oasis slágerével vigasztalták a csapatot: a moszkvai nemzeti stadion lelátóján hangosan énekelni kezdték a lefújás után a dalt.
Egyébként a 2002-es világbajnokságon még egy másik Oasis-dalt, a Stop Crying Your Heart Outot (Ne sírd ki a szíved) dalolták, miután a brazilok hazaküldték az angolokat, ami bizonyítja, a futballdrukkerek nagyon kötődnek a manchesteri zenekarhoz (ennek ellenére az ír bevándorlói gyökerekkel rendelkező Noel Gallaghernek az ír nemzeti tizenegy ajánlotta fel, hogy írjon egy indulót a csapatnak, de ezt visszautasította). Mindenesetre a Don’t Look Back In Anger megmaradt az angol válogatott kulturális közegében, a szurkolók szívügye lett, amit meccsek előtt teli torokból üvöltenek az utcán, a lelátón, ekképp az idei Eb-n is.
A németek ellen megnyert Eb-nyolcaddöntő után az angol szurkolók ezt az Oasis-dalt skandálták az utcákon, még akkor is, ha aktualitása nincs is. A válogatottnál persze abban bíznak, bármennyire jólesett, hogy ezzel vigasztalták őket három éve, ezen a tornán el szeretnék kerülni, hogy ilyen keserédes pillanatokat éljenek át.
Ehhez a feladat adott: a Wembleyben kell tartani a trófeát.
