Az 5 bajtárs
A fekete vietnámi veteránokról szóló film kapott ugyan egy Oscar-jelölést, de csak Terence Blanchard – a szerzőhöz méltóan valóban nagyszerű – kísérőzenéje révén. Nem jelölték a rendezőt, Spike Lee-t, aki pedig a három évvel ezelőtti Csuklyások – BlackKklansmenhez hasonlóan ismét égetően aktuális közéleti kérdésekkel foglalkozott. A Vietnámba halott bajtársuk földi maradványaiért és az évtizedekkel ezelőtt elásott kincsért visszatérő exkatonák úgy fordulnak fokozatosan egymás ellen, mint a Sierra Madre kincse mohó hősei.
A szinte egyenrangú főszereplők közül kiemelkedik a rendező fétisszínésze, Delroy Lindo: karaktere, a megkeseredett, trumpista öregember úgy érzi, kihasználta és magára hagyta őt a hazája. Lindót egy sor díjra jelölték ezért a szerepért, és néhányat – például a hollywoodi kritikusszövetségtől vagy a detroiti kritikusoktól – el is nyert, ezért legalább a jelölésére az Oscaron is sokan számítottak. Közel fél évszázada a pályán van, az afroamerikai színészek közül sokan felnéznek rá, emiatt is szép gesztus lett volna a jelölése. Idén viszont inkább a nála egy nemzedékkel fiatalabb fekete sztárokat, Daniel Kaluuyát, LaKeith Stanfieldet vagy – a legnagyobb eséllyel – posztumusz Chadwick Bosemant díjazhatják.
First Cow
Kelly Reichardt rendhagyó westernjét több mint másfél éve, a 2019-es telluride-i fesztiválon mutatták be először, és 2020-ban sem kapott igazi Oscar-kampányt, emiatt valójában az lett volna a szenzáció, ha jelölik. Az utóbbi hónapokban ugyanakkor néhány szakmai szervezet jelezte, hogy nem feledkeztek meg a csendes, humanista történetről, amelyben egy oregoni szakács az 1820-as években társul egy ázsiai szerencselovaggal, és együtt a környék legfinomabb fánkját sütik meg, a szőrmekereskedők és aranymosók legnagyobb megelégedésére. A gond csak az, hogy ehhez a közelben legelésző egyetlen tehenet kell rendszeresen megfejniük, az állat tulajdonosa pedig előbb-utóbb lefüleli őket. Reichardt nem először kísérletezik a western műfajával, és bár a First Cow nem olyan döbbenetesen erős film, mint a 2010-es Járatlan út, így is magabiztosan kézben tartott, finom ízlésű, makulátlan darab két férfi különleges barátságáról.
Never Rarely Sometimes Always
Eliza Hittman rendezése a 2020-as Sundance Filmfesztivál nagy sikere volt, a Berlinalén pedig Ezüst Medvét nyert. A díjeső talán csak azért nem tartott ki az Oscar-szezonig, mert a Never Rarely Sometimes Always függetlenebb film annál, mint amit az Amerikai Filmakadémia jelölni szeret. Egyáltalán nincsenek benne ismert színészek, és a stílusa is nyersebb, csiszolatlanabb, mint az Oscar-konform filmeké. A történetben egy megesett kamaszlány indul Pennsylvaniából New Yorkba, hogy ott szülői hozzájárulás nélkül elintézhesse magának az abortuszt. Elkíséri őt a legjobb barátnője, az érzelmileg rendkívül megterhelő manhattani utazás pedig alaposan próbára teszi kettejük barátságát. Az író-rendező Hittman és a főszerepet játszó Sidney Flanigan is megérdemelte volna a jelölést, az idei gála nagy női áttörése viszont nélkülük ment végbe. A nomádok földje „fontosabb”, az Ígéretes fiatal nő pedig harsányabb és látványosabb film, talán ezért kapták inkább ezek az Oscar-jelöléseket, meg persze azért, mert mindkettőben nagy sztárok játsszák a főszerepet.
Az asszisztens
Valami hasonló történt Az asszisztenssel, mint a Never Rarely Sometimes Alwayszal: az erős telluride-i és sundance-es kezdés után Kitty Green filmje azzal együtt is túl obskúrus maradt az Akadémiának, hogy az utóbbi évek legnagyobb hollywoodi botránya, Harvey Weinstein ügye ihlette a történetet. Valójában nagyon is elképzelhető, hogy felfigyeltek a filmre, csak éppen túl kényelmetlennek ítélték a jelöléshez. Green meg sem mutatja a szörnyeteg producert, csak az asszisztensére koncentrál, aki pontosan tudja, mi zajlik csukott ajtók mögött a főnök irodájában, de inkább engedelmesen félrefordítja a fejét, hasonlóan az összes kollégájához. Az asszisztens végeredményben nem ás túl mélyre, inkább a zaklatás rendszerszintű problémájának megfogalmazása, valamint a szorongató és lélekölő munkahelyi atmoszféra megteremtése a célja, ennyiben viszont maradéktalanul sikerrel is jár. Kitty Green írói vagy rendezői munkája, illetve a főszereplő, Julia Garner alakítása is simán megérdemelte volna a jelölést.
Kajillionaire
Miranda July egy újabb nő, aki nem pont úgy csinált feminista filmet, ahogyan azt az Akadémia szerette volna, ezért inkább mellőzték őt meg a Kajillionaire főszerepét játszó Evan Rachel Woodot is. Pedig a szélhámos szülei által egész életében a kis svindlikre kiképzett nő története egy csomó releváns pszichológiai problémát, sőt társadalmi kérdést boncolgat, csak éppen túl kiszámíthatatlan és vicces lehetett a jelöléshez. July nem a szélhámosfilm szokásos sémái mentén gondolkodik: hősnője egyszer olyan, mintha a szállodai recepcióról almát lopó Ross Geller lenne a mintaképe, a következő jelenetben viszont a szüleivel kialakított viszonya inkább a görög Kutyafog perverz családi körét idézi. Zavarba ejtő, nehezen besorolható, egyeseket bizonyára fel is idegesítő film: biztosabb volt nem jelölni az ilyet.
Pieces of a Woman
Szívfájdalmunk, hogy Mundruczó Kornél első, rögtön nagyon magabiztosan levezényelt amerikai filmjét egyedül Vanessa Kirby képviseli az Oscaron, és az utóbbi hetekben már róla is csak úgy írnak, mint a színésznőről, akinek biztosan semmi esélye az erős mezőnyben. Úgy tűnik, Shia LaBeouf zaklatási botránya végül mégis megtörte a Pieces of a Woman lendületét, amely a szép velencei fesztiválszereplés, a Wéber Katát érő forgatókönyvírói elismerés és a nagy sikerű Netflix-premier miatt azért messzebbre is repíthette volna a filmet. Az még csak hagyján – bár persze fáj nekünk! –, hogy Mundruczó vagy Wéber nem kapott jelölést, de hogy Ellen Burstyn sincs ott a női mellékszereplők jelöltjei között, az különösen érthetetlen. Bár úgy képzeljük, a hatszoros Oscar-jelölt és – az Alice már nem lakik itt révén – egyszeres díjazott Burstyn nem az az ember, aki álmatlanul forgolódna méltatlan mellőzése miatt.
Malcolm és Marie
És ha már a kisemmizett magyaroknál tartunk, említést kell tennünk Rév Marcellről, akinek igazán kijárt volna egy operatőri jelölés. Nem is csak azért, mert a tavaszi karantén alatt elsőként leforgatott hollywoodi filmmel, a Malcolm és Marie-val ő és Sam Levinson rendező mindenkinél gyorsabban reagáltak a váratlan járványhelyzetre, hanem azért is, mert az Eufória révén Rév újszerű, máris rengetegszer másolt vizuális stílust hozott Hollywoodba. Persze, csodás munkát végzett a jól fésült Erik Messerschmidt a Mank hivalkodóan korhű stílusával, és kétségtelenül Dariusz Wolski (A kapitány küldetése) és Joshua James Richards (A nomádok földje) is maximálisan megérdemelték az első Oscar-jelölésüket. Mégis úgy érezzük, a Malcolm és Marie elegáns, fekete-fehér képi világa legalább annyira emlékezetes, mint a jelölt filmeké. A mellőzéshez hozzájárulhatott, hogy Levinson filmjét nem kifejezetten kedvelték hollywoodi berkekben, erről Rév is beszélt interjúnkban.
Szupernóva
Idén senki nem gondolta komolyan, hogy Harry Macqueen szomorkás road movie-ját Oscarra jelöljék, pedig a két főszereplő egy másik évben megérdemelten és komoly eséllyel számíthatott volna erre. A téma teljesen Oscar-kompatibilis: Sam és Tusker idősödő férfiak, akiknek a szerelmét és házasságát egyikük demenciája állítja minden korábbinál nagyobb kihívás elé. Az angol Macqueen túláradó, melodrámai gesztusok nélkül, csendesen, nyugodtan terelgeti hőseit kapcsolatuk elkerülhetetlen és drámai átalakulása felé, azon pedig a legkevésbé sem lepődünk meg, hogy Colin Firth és Stanley Tucci a lehető legmagasabb színvonalú színészi munkát végzik a főszerepekben. Firth játssza Samet, aki lélekben igyekszik felkészülni rá, hogy hamarosan a szerelme gondozója lesz, Tucci pedig Tuskert, aki a leépülés, az önvád és a kétségbeesés különböző stációi között sodródik. A Szupernóva szép teljesítménye, hogy érdektelenné válik benne a hősök homoszexualitása, és csak a szerelmük számít. Ha megnyitnak a magyar mozik, Firthékkel elvileg ott találkozhatunk, az Oscar-jelöltek között viszont ne keressük őket.
Shirley
A Szupernóvához hasonlóan a Shirley-nek sem volt esélye a filmnek járó jelölésekre, Elisabeth Moss mellőzését viszont csak az indokolhatja, hogy idén a női főszereplők mezőnye tűnik a legerősebbnek. Jóllehet, Moss szerepe is fölötte Oscar-barát: a hírhedten nehéz természetű Shirley Jackson írónőt játssza, aki az ötvenes évek elején, egy álmos egyetemi kisvárosban mérgező érzelmi játszmába kezd a házába költöző fiatal tanársegéd feleségével. Moss tehát valós személyt alakít, ha nem is elcsúfítva, de kétségtelenül kevéssé vonzó gesztusokkal, ennyivel pedig egy gyengébb évben mágnesként vonzaná magához az Oscar-jelölést. Josephine Decker Sundance-en díjazott rendezése ugyanakkor az Akadémia előtt művészfilmnek számít, és a reklámkampánya sem izzott különösebben magas hőfokon, így végül is nem meglepő a mellőzése. Mi viszont nem szerettünk volna elfeledkezni Elisabeth Mossról, valamint a Jackson pöffeszkedő, önimádó férjét alakító Michael Stuhlbargról sem, akit, legyünk őszinték, minden egyes alkalommal tisztelegve kellene Oscarra jelölni, amikor kamera elé áll.
A befejezésen gondolkozom
Az égvilágon senkit nem lep meg, hogy az Oscar-jelöltek között nincs ott Charlie Kaufman mozgóképes kalauza a saját depressziójához. Annyiban viszont mégis figyelemre méltó a teljes mellőzés, hogy Kaufman régebben nagy Oscar-kedvenc volt: 2000 és 2005 között háromszor jelölték forgatókönyvíróként, és harmadszorra, az Egy makulátlan elme örök ragyogásáért el is nyerte a díjat. Ezután viszont rendezni kezdett, és vele párhuzamosan egyre radikálisabb, lilább filmeket csinált. Hiába gondoljuk mi, hogy első rendezése, a Kis-nagy világ remekmű, az Akadémiát már az sem érdekelte. Nehéz is mit kezdeni azzal a mély, zsigeri szinten ható kedélybetegséggel, amely Kaufman filmjeiből árad: az Anomalisa szuicid bábanimációját még megszánták egy Oscar-jelöléssel, A befejezésen gondolkozom viszont a közelébe sem került a díjnak. Kaufman megfejthetetlen és idegesítő tudatfilmjét a Netflix mutatta be, noha tökéletesen szembe ment a streamingcég legtöbb filmjének középutas, langyos stílusával. Nem csoda, hogy az Oscarra már nem tudta becselezni magát, mellőzése viszont bizonyára tökéletesen hidegen hagyja az író-rendezőt.
