Az alkotás öröme egészen részegítő tud lenni, ezt tudja mindenki, aki valaha létrehozott bármit, egy tálca pogácsától kezdve egy ízléses sziklakerten át a Guernicáig. Ha az alkotás valaki mással, esetleg több tíz-száz emberrel történik, hozzáteszi ehhez a közösségi élmény örömét is, így összehozni, mondjuk, egy filmet, egészen varázslatos élmény lehet. Ha ebben ráadásul ott van az életünkben a legfontosabb szerettünk, az alighanem csak további hab a tortán. Szóval értem én, hogy Melissa McCarthy kicsit ráfüggött a férjével való közös munkára, de lassan muszáj lenne belátnia, hogy a dolog árt a saját és férje karrierjének egyaránt, de az egész filmkultúrának is. Ennek legékesebb példája legújabb filmjük, a Thunder Force, melynek bicskanyitogató magyar címe, A lecsap csapat abból a szempontból egészen kimagasló, hogy már a cím előre vetíti, milyen lesz a film: zsibbasztó, erőltetett, nincsen benne humor, nincsen benne semmi más se, továbbá se vígjátékként, se akciófilmként nem értékelhető.
A McCarthy-Falcone-filmek általában nem szoktak különösebben túlgondolt helyzetekből indulni: egyszerű alaphelyzet, mely újabb egyszerű helyzetkomikumban folytatódhat tovább. Nem egy szofisztikált recept, de működik, és bár engem már többször megsebzett mentálisan egy-egy alkotásuk, de ettől még be tudtam látni, hogy hogyan és miért tudtak ezek a filmek működni, szórakoztatóak leni sokak számára. Igen ám, de a Thunder Force esetében a páros kilépett a megszokásból, és egy, már a kiinduláskor is blikkfangos, zavaros helyzetből indul a történet. A helyszín Chicago, ahol ugyan a valóságban, a jelenben is volna épp elég kitárgyalható probléma, kezdve, mondjuk a bandaerőszakkal, de mindegy is. Filmünkben a problémát az okozza, hogy valamikor a ’80-as években egy kozmikus incidens után néhány ember természetfeletti képességeket kapott, sajnos azonban ez a genetikai mutáció kizárólag a szociopatákra korlátozódott, akik ilyen formán úgynevezett szupergonoszokká váltak, és visszaélve képességeikkel, azóta is rombolnak és pusztítanak a városban. Rengeteg áldozatuk között ott van egy házaspár is, akiknek egyetlen lánya, Emily árvává válva megfogadja, hogy életét a szupergonoszok megállításának szenteli.
Olyannyira tartja magát ehhez, hogy gyerekként is igazi eminens tanuló. Az is marad egész életében, még azon az áron is, hogy ezzel eltávolodik egyetlen barátnőjétől, Lydiától, aki mindenben a szöges ellentéte: nem érdekli a tanulás, laza, bulis, vagány és afféle többet erővel, mint ésszel karakter. Emily sokra viszi, sikeres tudós lesz, sőt, gazdag is – ami egyébként nagyobb fikció, mint a film bármely más aspektusa, köztük a rákolló-kezű jó/rosszfiú –, és már épp elkészült a technológiával, amivel szuperhőssé tudja tenni saját magát, amikor beüt a krach Lydia személyében: a rég látott jóbarát addig bénázik Emily laborjában, hogy egy baleset folytán ő kapja meg a szupererőssé tevő szérumot. Így az addigi redneck targoncásból hirtelen a városért küzdő szuperhőssé kell válnia, némi kiképzés és tekintélyes mennyiségű nyers csirkemell elfogyasztása révén, míg Emily egy másik szuperképességet kap meg másik megoldással. Hogy mindennek a tudománya hogyan működik, vagy miért úgy, és egyáltalán, miből van pénz a csilli-villi mega kutatóintézetre, ahol egyébként egyetlen időpillanatban sincsenek féltucatnyinál többen, azt sosem tudjuk meg, még annyira sem, mint, mondjuk egy vasárnap délelőtti geek gyerekmeséből, de ezen ne akadjunk fenn. A két botcsinálta szuperhősből létrejött Thunder Force nekiáll rendet tenni a városban, csak úgy véletlenszerűen, így találkoznak a rákkarú rosszfiúval, aki leginkább piti bolti lopásokra specializálódott, meg a Laser nevű, jóval veszélyesebb szupergonosszal, aki inkább a hobbiból gyilkolászásban utazik, miközben a városban épp polgármester-választások zajlanak.
Már a fentiekből is kirajzolódik, hogy nem rajzolódik ki semmi, csak egy nagy, kaotikus maszlag, amit forgatókönyvnek neveznek ugyan, de valójában inkább szabad ötletek jegyzékének kellene, ha a kifejezés nem lenne sértő József Attilára nézve, ha értik, mire gondolok. Ben Falcone forgatókönyvírási gyakorlatát a kész produktum alapján leginkább úgy tudjuk elképzelni, hogy Falcone halomra dobált két tucat teljesen véletlenszerű ötletet, kicsit megtaposta-megrugdosta, hogy egyben maradjon a kupac, majd az egészet lelocsolta némi indokolatlan, de cserébe még nem is vicces undorfaktorral, majd fegyelmezetten kihúzta az egészből az esetlegesen véletlenül bekerült humoros momentumokat. A Thunder Force ugyanis egészen megátalkodottan humortalan, ez pedig még az eleve nem túl erős vígjátékokat jegyző McCarthy filmográfiában is ritka eset. Nem a Magyarországon olyan népszerű kétbites, fosós-hányós, genitáliákhoz és orraesésekhez kapcsolódó buta poénnal van telerakva a film, amire a magamfajta sznobok húzzák a szájukat, hogy de miért vicces ez – ó nem, itt már egy ilyennek is örülnénk. Nem azt kérdezzük magunktól, hogy miért vicces ez, hanem azt, hogy de miért nem vicces itt semmi? Na jó, túlzok, volt nagyjából kétszer fél percnyi rákolló-erotika, amin remekül szórakoztam, de a százhat percnyi – érzésre olyan tizenhét és fél órányi – filmidőhöz képest ez meglehetősen rossz arány.
És közben teljes káoszban, mindennemű átgondoltság, következetesség, urambocsá dramaturgiai ív nélkül gördülnek, bár sokkal inkább bukdácsolnak előre az események, közelharc és ármány, politika és „szex”, kínos gonoszok és oltogatás – de minden olyan megátalkodottan sótlan, hogy a nézőt a zokogás kerülgeti, miközben agyában záporoznak a kérdések. De hogy miért az a megoldás a miscreantok ellen, hogy szuperhőssé varázsolod magad? Miért más a szupererő-beviteli metódus? Miért nyers csirke? Hogy lehetséges ennyire érthetetlenre koreografálni ennyire egyszerű akciójeleneteket? Hogyan lehet ennyire se nem drámai, se nem vicces, amikor egy életnyi középszerűség minden frusztrációját új testi erejébe csatornázva McCarthy eldob egy buszt? És ha már eldobja, miért nem viszik végig a jelenetet: talál vagy sem, leszaggat-e közben tucatnyi villanyvezetéket, beleáll-e valamibe, amibe nagyon nem kellene, és hogy mit szól mindehhez a tettes? Miért utólag, dögunalmas híradóriportban látjuk csak, mi lett a nagy buszdobásból? Miért oké, sőt, szexi, hogy bevajazza-fűszerezi a Rákember sikítani valóan műanyag ollóit Lydia, ha az nem oké, hogy mások tengeri herkentyűket esznek? Mivel zsarolták meg és/vagy verték át Octavia Spencert, hogy elvállalja ezt a minden ízében üres, minden realitást nélkülöző, élettelen, ember-így-nem-beszél karaktert? Miért választottak többször is elhangzó szállóigének egy mondatot, ami már első alkalommal sem elmés, nem vicces, és nem is korszerű? („Nem geek, csak okos, van különbség” – hangzik el többször, mint metszően okosnak szánt beszólás, miközben a geekség 2021-ben nemhogy nem ciki, de egyenesen menő.) Egy több száz fős stábban hogy nem tűnik fel senkinek, aki döntéshozó szerepben van, hogy ebben a filmben a szó szoros értelmében semmi nem működik? És legfőképpen: Melissa McCarthy, ez az elképesztően tehetséges nő, aki komikának és drámai színésznőnek is kiváló, miért hajlandó még mindig férje filmjeiben szerepelni? Ben Falcone pedig, aki színésznek is legfeljebb átlagos, forgatókönyvírónak és rendezőnek pedig egyenesen botrányos, miért nem fog bármi másba, ami nem filmrendezés? Lehetőség szerint olyasmibe, amivel csak a saját karrierje felett diszponál, és a nejéé felett nem – mert hogy McCarthy csillagának fénye férje miatt kopott meg, az teljesen egyértelmű.
McCarthy gyakorlatilag ugyanaz nőben, mint Adam Sandler férfiben: tehetséges, sokoldalú, ám képességeit rendre gagyira váltó – aprópénzt nem írhatok, minthogy mindezzel iszonyatos pénzeket keresnek – színész, aki inkább a kispajtásaival szeret forgatni, mintsem iparági nagyágyúkkal. Ez utóbbival egyébként nincsen alapvető gond, meg lehet nézni, mondjuk Dwayne Johnsont vagy Vin Dieselt: ők is a haverjaikkal dolgoznak, véresen jól keresnek vele, és bár ízlésbeli különbségek jócskán lehetnek, de produkcióik színvonala sem süllyed egy bizonyos szint alá. Martin Scorsese, Seth Rogen szintén egy jól körülhatárolható körrel szeret együtt dolgozni – és mégis, munkájuk minőségébe nemigen lehet belekötni. Ezzel szemben a Falcone-McCarthy páros munkáiból olyan igénytelenség árad, hogy azt egy boldogabb korban nem engednék vászonra/képernyőre: statiszták kóvályognak be a színbe, kilóg a kaszkadőr-lóláb, kimaradnak eseményszálak lezárásai, benne maradnak viszont egyértelmű hibák a végső anyagban – mindez úgy, hogy Falcone messze nem kezdő már, és ezeket a hibákat egy kezdőnek sem bocsátanánk meg. McCarthy pedig, valamiféle furcsa szakmai Stockholm-szindróma tüneteként marad férje filmjeinél, amelyek rendre bődületes bukásnak bizonyulnak, mégis készül belőlük annyi, hogy McCarthy naptárjában ne nagyon maradjon hely semmi másnak.
Pedig a szakma megbocsátó alkat: ahogy Adam Sandler több tucatnyi rémes vígjátéka ellenére igenis elismerik azt a néhány kiemelkedő teljesítményt, amit az utóbbi években egy-egy szerepben nyújtott, és McCarthyt sem a szakma zárta skatulyába, hanem ő maga, némi házastársi segítséggel.
A lecsap csapat (Thunder Force) a Netflixen nézhető, 106 percben. Értékelés: 2/10
