„A járványnak nagyon súlyos következményei lesznek. Ez talán a legnagyobb csapás a mentális egészségünkre a második világháború óta. És ez nem is fog rögtön megváltozni attól, ha a vírust kontroll alatt tudjuk tartani, és kevesebben kerülnek kórházba. Foglalkozni kell majd a hosszú távú következményekkel is” – idézték az előző év végén a lapok Adrian Jamest, a Royal College of Psychiatrists elnökét. A vezető brit pszichiáter szerint a betegség, annak társadalmi következményei, valamint a gazdasági válság együttes kombinációja komoly hatást gyakorol majd a mentális egészségünkre, még azután is, ha a járvány már csak múlt idő lesz. Felmérések szerint csak a 68 milliós Nagy-Britanniában mintegy 10 millió embernek lesz szüksége mentális egészségügyi támogatásra a koronavírus-járvány közvetlen következményeként, köztük bőven olyanoknak is, akik korábban semmilyen kezelésre nem szorultak a mentális állapotuk miatt.
Valahogy csak túléltük a háborút is!
Bár gyakran a kijárási korlátozások és lezárások elleni érvként is fel szokták hozni a mentális egészségre gyakorolt hatásukat, James szerint a vírustól, vagy a hozzátartozóink megbetegedésétől való félelem is hasonló hatású lehet, nem beszélve a betegségen ténylegesen átesettekről, akik közül többen is szabályos poszttraumás stressz betegségben szenvednek azóta. „Nagyon könnyű azt gondolni, hogy amikor már ezt biztonságosan megtehetjük, mindannyian egyből ott folytatjuk az életünket, ahol a járvány előtt abbahagytuk, de azt hiszem, eltart egy ideig, amíg az emberek hozzászoknak. A legvalószínűbb, hogy azok az idősebb felnőttek szenvednek majd ettől, akik megszokták az elszigetelődést” – mondta. Ezért James szerint már most fel kell készülni erre, és a mentálhigiénás szolgáltatásokat is meg kell erősíteni.
Bár a pszichiáter itt elsősorban a britekről beszélt, az általa mondottak kiterjeszthetők a teljes nyugati világra. Európában a Jugoszlávia illetve a Szovjetunió felbomlása utáni háborúkat leszámítva sehol sem fordult elő, hogy ilyen hosszú ideig radikálisan átalakuljon a mindennapi életünk.
Több kutatás és tanulmány is párhuzamot vont a világháború és a világjárvány között, legyen szó pszichiátriáról, közgazdaságtanról vagy egyébről, és ezen a ponton lehetne visszanyúlni segítségképpen a legutóbbi nagy globális trauma tapasztalataihoz:
A gond viszont az, hogy elenyészően keveset. A második világháború idején egyrészt a modern pszichiátria még gyerekcipőben járt, másrészt nagyon sokáig a háború mentális következményeinek vizsgálata kizárólag a súlyos traumákon átesettekre (holokauszt-túlélők, frontszolgálatosok, hadifoglyok stb.) szorítkozott. Az európai polgári lakosság – kivéve persze a brutális éveket átélt Lengyelország és a Szovjetunió területén élőket – nagyobb részén ugyan aránylag gyorsan átszaladtak a különböző frontok, mégis évekig aktívan hadviselő, rosszabb esetben megszállt országban élt együtt a háborús lét összes következményével. Mivel azonban a hadviselő országok még a katonák poszttraumás stressz betegségével sem foglalkoztak (maga a fogalom is csak a vietnámi háború után jelent meg), az egyéb túlélők mentális egészsége még ennyire sem foglalkoztatta a szakembereket.
Ez az 1990-es években változott meg, és az évtized végén már több kutatás is készült a világháborús nemzedék még élő képviselőivel, de ez nyilván nem helyettesíthette az átfogó vizsgálatokat. Ezek hiányában a kormányok eleinte a saját népük hősiességét próbálták inkább kiemelni, mint például a britek esetében, ahol évtizedekig az volt a hivatalos nézőpontja a háborús éveknek, hogy a lakosság fegyelmezetten viselte az állandó bombázásokat, de hogy ennek milyen ára volt, arról már nem esett szó.
„Nagyon kevés célzott beavatkozás történt a valóban súlyos poszttraumás betegségekben szenvedők esetében” – mondta a Guardiannek Edgar Jones, a King’s College professzora, aki szerint gyakorlatilag szőnyeg alá söpörték a problémát:
Mindez ahhoz a következtetéshez vezetett, hogy a brit emberek tényleg traumatikus betegségek nélkül vészelték át a háborút, és megküzdöttünk a nehézségekkel. És a legtöbb ember ezt tette, de ezzel figyelmen kívül hagyták a lakosság valószínűleg 10-15 százalékát, akik viszont nagyon rosszul voltak.
Az utóbbi években született kutatások azonban igazoltak néhány előfeltevést: német, osztrák és lengyel háborús túlélők körében végzett vizsgálatok egyaránt arra jutottak, hogy bár alapesetben a poszttraumás esetek száma egyre csökken a kor emelkedésével, a háborút megélt idősek esetében nem ez volt a helyzet, és a tünetek még évtizedek múltával is gyakran tapasztalhatók náluk.
Párhuzamok és különbségek a háborús évekkel
A pszichiátriához hasonlóan a történetírás sem foglalkozott ezekkel a kérdésekkel sokáig. „A történetíró könnyűszerrel rátalálhat arra, amit Hitler vagy Churchill vagy amit akár Ribbentrop vagy Eden mondott egy vagy más alkalommal. Ám, ha azt kutatja, hogyan élt, dolgozott vagy táplálkozott, teszem azt az »átlagos« szicíliai vagy szlovén 1940 nyarán, akkor már a legkülönfélébb problémákba ütközik” – írta a magyar származású amerikai történész, John Lukacs. „A történelem 1939-ben még nem a társadalmak, hanem mindenekelőtt az államok történelméből formálódott; kormányok története volt elsősorban” – folytatta, de azért megpróbálkozott a feladattal Az európai világháború, 1939-1941 című könyvében. Ennek segítségével pedig vonható némi párhuzam a világháborús időszak és a jelenlegi pandémia mindennapjai között.
Lukacs megpróbálta megindokolni, miért hatott jobban a második világháború az emberek gondolkodására, mint az első: amellett, hogy megjelent az újfajta háború, amely elmosta a különbségeket a katonák és a polgári lakosság között, még a terjedő iskolázottság, a tömegkommunikáció és valószínűleg az öntudat fejlődése is hozzájárult mindehhez. Ez utóbbi szempontok, különös tekintettel a tömegkommunikáció szerepére most talán még fontosabbak. Ami első látásra meglepő lehet, hogy „Európa csaknem valamennyi országában többen kötöttek házasságot 1940-ben és 1941-ben, mint a megelőző években, és több gyermeket hoztak a világra, mint annak előtte. Még azokban az országokban is, amelyeket idegen hadseregek foglaltak el.” Mindezt a történész azzal indokolja, hogy a háború gyötrelmei összehozták a családokat, mely jelenségről a járvány legelején is hallhattunk, ám azóta ez némiképp átértékelődött. Bár a Covid-19 európai tömeges megjelenése óta még nem telt el elég idő ahhoz, hogy meg lehessen vizsgálni a járvány születésekre gyakorolt hatását, de előzetes vélemények szerint a pandémia keltette létbizonytalanság és szorongás vélhetően negatív hatással lesz a születésszámokra. Ugyan sokat lehetett olvasni arról már az első hullám idején, hogy mind a születések, mind a válások száma is megugrik, de az elhúzódó járványhelyzet most már inkább csak a válások számát növeli.
A Covid-19 járvány kezdete óta mondják a szakértők, hogy komoly veszélyt jelent az alkoholizmus növekedése, Lukacs szerint ez pont kevéssé volt jelentős az első háborús években (ha csak az nem, hogy a szovjet megszállási zónában népszerűvé vált a vodka), ellentétben a kávéfogyasztással, mely az időszak nagy sikertörténetét produkálta: „Milliók, akik addig nem ismerték (Közép- és Kelet-Európa sok országában a valódi kávét, amelyet megkülönböztettek a cikóriától, a közép- és felső osztályok fogyasztották csupán), és más milliók, akik addig csupán híg reggeli vagy délutáni ital formájában ismerték, most megszerették az erős, sűrű, olasz eszpresszókávé párlatot. Akárcsak a nagy Balzac egy évszázaddal azelőtt, felfedezték az erős élénkítőszert, amely nemsokára nélkülözhetetlen, mindennapi létszükségletükké vált.” Ezzel szemben a Covid-19-járvány alatt a kávéfogyasztás összességében csökkent valamelyest, bár a kávéipar meglepően gyorsan összeszedte magát, köszönhetően többek között annak, hogy az otthoni kávéfogyasztás nőtt: sokkal többen főztek otthon kávét a lezárások miatt, és a kávé is a karantént megelőző pánikbevásárlások egyik slágerterméke lett a szupermarketekben. Kevésbé meglepő a másik világháborús slágertermék, a cigaretta, melyből például a németek 1941-ben már kétszer annyit gyártottak, mint korábban. A koronavírus viszont pont ellenkező hatással volt a dohányzásra: a BBC júliusi adatai szerint rekordszámú dohányos szokott le 2020 első félévében, nem függetlenül attól, hogy a dohányzás kockázati tényező a Covid-19 szempontjából.
Lukacs két, lelki okokra visszavezethető testi tünetet is talált, amely gyakori volt a háborús Európában: az egyik elsősorban a férfi lakosságra jellemző túlzott vizeletkényszer (poliuria), a másik a hipnománia (mértéktelen aluszékonyság). „Az alvás amolyan mindennapi kábítószere volt millióknak Európában, menekülés a gondok, a kétségbeesés és a hideg okozta szenvedés elől.” Ez utóbbi a járvány idején is észlelhető volt, az emberek érthetően többet alszanak, ha nem kell elmenniük otthonról, cserébe az alvás minősége sokat romlott tanulmányok szerint: „Valószínűleg a koronavírus-járvány miatti stressz okozza. A pénzügyi problémák, a bizonytalanság, az iskola bezárása miatt otthonra szorult gyerekek mind hozzájárulhatnak az alvás rosszabb minőségéhez” – írják a Baseli Egyetem kutatói. Ez pedig meglehet, hasonlóan volt a háborús években is, de sok mással együtt akkoriban az alvásciklusokat sem igen vizsgálták még.
Arról számtalan cikk született a járvány kezdete óta, hogy az emberek milyen úton-módon próbálták megőrizni a korábbi életük részeit, és hogy miként próbálták ezt a korlátozásokhoz igazítani, legyen szó nyaralásról vagy társasági életről. De mit tettek a háborús Európában élők? Erről elsősorban a polgárosultabb országokból maradtak fenn összevethető adatok: „A megszállt Hollandiában, Belgiumban és Dániában az emberek még 1941-ben is elmentek nyaralni” – írta Lukács, akárcsak Franciaországban, ahol a polgárság igyekezett fenntartani megszokott kényelmét. Ám ez nem minden szempontból sikerült, hiszen a németek a megszállt országokban gyorsan kivonták a forgalomból az addigra már szép számban futó személygépkocsik túlnyomó többségét.
1940 szeptemberében egy francia magazinban olvasható karcolat már arról cikkezett, hogy negyven évet mentek vissza a történelemben: üresek és csendesek az utcák, amelyen újból megjelentek a kerékpárok és a lovas kocsik. „Kellemes következménynek tekinthető, hogy a fákat nem károsította a benzin meg az olaj kipárolgása, tehát még októberben is zöldelltek” – írja Lukacs, amiről nem tudnak nem eszünkbe jutni az első hullám idején olvasható, hasonló hangvételű cikkek és videók. A háború alatt azonban korai volt a kevesebb motorzúgás miatti öröm, hiszen a negyvenes évek végétől sokkal nagyobb tömegben jelentek meg újra a személygépkocsik, és a következő évtizedekben még annál is sokkal több is lett belőlük. Most az első hullám levonultával már inkább a tömegközlekedésben észlelhető a visszaesés, az autózás pedig Magyarországon is egyre nagyobb szerepet kapott, és különösen nehéz feladat lesz a környezetvédelmi szempontok érvényesítése az autófüggő európai nagyvárosokban.
