A XIII. kerület 2002-ben indított, az első években félig az állam, majd teljes egészében az önkormányzat által finanszírozott bérlakás-építési programjában 2019-ig 632 új otthon – köztük ötvenhat bérlakás, illetve fiatal párok életkezdését segítő fecskelakás – született. A szám valamivel magasabb is lehetne, az önkormányzat előtt azonban évek óta megoldhatatlannak tűnő feladat áll: a Kartács utca 20. esete, ami az elmúlt évtizedben szép lassan eltűnő magyar műemlékvédelem munkájának egyik ritka, sikeres példája.
Az önkormányzati tulajdonban lévő, semmiféle védelmet nem élvező négylakásos épületet szomszédjaival együtt (Kartács utca 18.-26.) a kerület lakásgazdálkodási koncepciótervében bontásra jelölték ki, 2015 szeptemberében pedig a helyére tervezett, negyvennyolc lakásos társasház tervei is elkészültek.
Ezek fényében várható volt tehát, hogy
A korábbi ipari épületek helyére emelt 24.-26. számú társasház el is készült, a 20. számú épület azonban azóta is sikeresen dacol a fejlesztési vággyal, így a dr. Márkus Gábor által vezetett MG Építész Kft. nettó 64,35 millió forintért elkészített, közel huszonnégy méter magas épület tervei továbbra is egy mappában porosodnak.
Negyvennyolc helyett ötvennyolc otthon
Az épület helyettesítésére már 2015 előtt is született terv – derül ki a BZS50 Műterem oldaláról, ahol ma is elérhető a területre 2014 júniusában megálmodott, ötvennyolc lakásos lakóépületet mutató koncepcióterv:
Harc a bíróságokon
A Budapest Főváros Kormányhivatalához beadott bontási és építési engedélykérés 2016 júliusában zöld utat kapott, néhány héttel később azonban a műemlékek felett őrködő Forster Központ a lakóházat
Az ügyről 2019 augusztusában beszámoló kerületi lap, a XIII. Kerületi Hírnök a műemlékké nyilvánítást érezhetően nem tartotta jogosnak.
Hogy előtte évtizedekig ezt miért nem tették? Ki tudja…
– olvasható a lapban, ami aprólékosan végig vezeti az olvasót az ügy fordulatain.
A Hírnök írásából kiderül, hogy az örökségvédelmi határozat ellen az önkormányzat fellebbezett, ezzel pedig egy közel két éven át tartó per vette kezdetét.
Az eredmény a kerületnek kedvezett: a határozatot hatályon kívül helyezték, a hatóságokat pedig új eljárásra kötelezték, aminek feladata annak eldöntése volt, hogy az épület érdemel-e védettséget. A helyzetet a XIII. kerületi önkormányzat azonnal kihasználta: újabb bontási engedélyt adtak be, az építésfelügyeleti hatóság azonban ezt elutasította, hiszen az újabb műemlékvédelmi eljárás eredményének ismerete nélkül nyilvánvalóan nem hozhattak döntést.
2018 szeptemberében a Kartács utca 20. újra műemlékké vált, ami ellen a kerület újból fellebbezést nyújtott be a másodfokú bírósághoz, a műemlékvédelmi hatóságnak pedig írásos ajánlatot juttattak el, amiben kérték:
A bíróság 2020 januárjában hozott ítéletében a védettségről szóló határozatot újra megszüntette, és a hatóságokat másodszorra is a vizsgálat újbóli lefolytatására kötelezte. A peres eljárás során azonban a bíróság eljárási hibát követett el: az Építésügyi és Örökségvédelmi Hivatalnak nem küldött szabályszerű idézést a tárgyalásra, így az a döntést a Kúria előtt megtámadta.
A Kúria 2020. október 7-i tanácsülésén tárgyalta az ügyet, ami újra csak a XIII. kerületnek kedvezett, hiszen a korábbi ítélet ismét semmissé vált, így az ügy visszakerült az elsőfokú bírósághoz, ahol rövidesen újabb döntés születhet – tudtuk meg az önkormányzattól, egyúttal jelezték, hogy új tárgyalásra szóló idézést mostanáig nem kaptak,
A kerület ezt egyáltalán nem tartja jó megoldásnak, hiszen az épületet szerintük teljesen alaptalanul védi a műemléki nyilvántartás, és eltökélt szándékuk, hogy a jelenlegi „elavult, korszerűtlen, rossz állapotú” épület helyén egy új házat építsenek, a szomszédos telekre pedig továbbra is gyalogos sétányt terveznek.
Leveleinkben az épület esetleges megtartásáról is kérdeztük az önkormányzatot, hiszen a közel százéves lakóház a környék mostanra jórészt eltűnt arcának egy túlélője, aminek homlokzatai egyedi építészeti értéket képviselnek, de úgy tűnik, erre semmi esély sincs:
Az épület megtartása nem merült fel, tekintettel arra, hogy az épület elavult, gazdaságosan nem felújítható, álláspontunk szerint műemléki értéket sem képvisel, mint ahogy a bontási engedélyig más szerint sem képviselt. […] Ezen túl volt a környéken hasonló ház (nem önkormányzati tulajdon), ami lebontásra került, és ott sem merült fel senki részéről a műemlékvédelmi besorolás
– derül ki a válaszokból.
Túlélést érdemel
A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) 2012-es szétrobbantásával elindult a magyar állami műemlékvédelem felszámolása. A Forster Központ volt az utolsó hely, ami még többé-kevésbé össze tudta fogni a különböző területeket, 2016. december 31-én azonban ezt is szétforgácsolták. Feladatait a Miniszterelnökség, a Magyar Művészeti Akadémia, illetve a Budavári Ingatlanfejlesztő és Üzemeltető Nonprofit Kft. vette át, így az üggyel foglalkozó szakemberek, köztük a Műemlékek és Műemlékhelyszínek Nemzetközi Tanácsa (ICOMOS) Magyar Nemzeti Bizottságának tagjai is őszinte csodálattal adóztak azon tény előtt, hogy a helyzet évről évre való rosszabbodásának idején voltak még olyan szakemberek, akik egy védési eljárást nem csak egyszer, de rögtön háromszor is sikeresen végig tudtak vinni.
A XIII. kerületi önkormányzat kérdéseinkre adott válaszában értetlenül állt a tény előtt, miszerint miért az első bontási, illetve építési engedély kiadása után lépett közbe a Forster Központ, hiszen korábban évtizedeik lettek volna arra, hogy védetté nyilvánítsák az ingatlant. A kérdés sokak számára teljesen jogosnak tűnik, hiszen a hatóságoknak épp az a dolga, hogy jól ismerjék az adott települések értékes épített örökségét, és azokra védettséget terjesszenek ki.
A folyamat a valóságban persze nem ennyire egyszerű – foglalta össze Lővei Pál művészettörténész az ICOMOS Híradóban (2020/2.):
Az épület műemléki értékei korábban nem voltak ismertek. Magyarország épület-, illetve építményállományát négymillióra szokás becsülni, ennek az óriási mennyiségnek a teljes ismeretére a műemlékvédelem virágkorában sem volt, illetve lehetett képes.
De miért kellene megmaradni az épületnek? – merülhet fel a kérdés annak fényében, hogy az önkormányzat által közölt információk szerint az épület elavult, és gazdaságosan nem felújítható.
A választ a Műemlékvédelem című szakmai folyóirat 2018/6. számában közölt, Mándl Evelin és Bazsó Gábor által írt tanulmány világítja meg, ami mindennél fényesebben bizonyítja be azt, hogy a ház a két világháború közti magyar építészet egyik elfeledett, kivételes példája, aminek elvesztése nem egyszerűen csak a Kartács utca és környéke képét tenné még modernebbé, de
A homlokzat jelenlegi arcának születési évét magán viselő épület ugyan nem a Széll Kálmán tér fölé óriás zsinagógát is tervezett Löffler saját munkája, az átépítésért azonban ő felelt, így már pusztán csak emiatt is megérdemelné, hogy túléljen.
A tanulmány két szerzője arra is rámutat, hogy az enteriőr Magyarországon kevésszer látott módon, számtalan megmaradt részlettel idézi vissza a húszas évek iparosainak életterét:
Száztíz év
A telek története a Löffler által végzett munkáknál épp negyedszázaddal korábbra vezethető vissza: a főváros 1898-ban, három szabálytalan maradványtelek hat házhelyre osztásakor hozta létre a Kartács utca 20. és 22. számú telkeket, amit egy évtizeddel később a vasbetonépítés egyik hazai úttörőjeként is emlegetett építési vállalkozó, a főváros egyik legfontosabb burkolatgyárosaként ismert Melocco Péter vásárolt meg, hogy éppen száztíz évvel ezelőtt, 1911-ben istállót és építőanyag-raktárat építhessen a területen. A földdarabon 1914-ben egy apró, száraz művakolat gyártására alkalmas műhely, illetve egy egyemeletes, utcára néző lakóház kapott helyet.
1917-ben mindkettő egy szállítmányozó, Rákos József és neje kezébe került – ők voltak azok, akik megrendelték a mai látványt életre hívó átalakításokat, azok eredményét azonban csak öt évig élvezhették, mielőtt tovább adták volna a házat és a raktárat a kötött- és szövöttárugyárat tulajdonló Szende Mihálynak, aki a raktárat magában foglaló telekrészt leválasztotta, és 1930-ban megvált tőle: előbb egy cirokseprő-, ecset- és kefeárugyár (1930–1939), majd a második világháború végéig egy cipőgyár és raktár működött rajta.
Az utóbbi üzemet életben tartó Mácsovits (Mácsai) Lajos az ipari épülettel egyidőben a házat is megvásárolta, sőt, családja a kommunista hatalomátvétel óta eltelt hét és fél évtizedben is az épületben maradt – ma is ők lakják annak egy részét –, így nekik, illetve a ma itt élő másik két családnak köszönhető az eredeti állapot fenntartása, sőt, az udvari szárnyhoz kapcsolódó, 1911-ben született, műhellyé alakított istállóépület megmaradása is.
A tervező korábbi munkáihoz mérten – a háború után megváltozott, a szecessziótól eltávolodott ízlésnek eleget téve – szokatlanul visszafogott főhomlokzatot díszítő két zárt erkély, a historizáló füzérek, illetve a környezetében igen aprónak tűnő, a neobarokk, illetve az art déco hatását is mutató épület eredeti arca belül is teljesen más volt: az építtető, Melocco Péter kétszintes otthona a földszinten négy, az emeleten három szobát foglalt el, fenn egy háromszobás, cselédszobát is magában foglaló bérlakásnak is maradt hely.
A harmincas években két tulajdonosváltást követően a nagy lakás földszinti négy szobáját ketté osztották, így az addig csak vendégek fogadására szánt, utcára néző földszinti részek, illetve az emeleti – az udvarban tartott kocsiszínekre, illetve istállókra kitűnő rálátást nyújtó – családi terek is különálló, teljes értékű lakássá váltak.
A földszinti hall levélcsokrokat és szederféle terméseket mutató mennyezeti és fali stukkói, a halszálkás parketta, illetve a barna csempelapokkal burkolt kandalló – aminek műkő párkánya felett egy vitorlás hajó látszik, illetve a
felirat olvasható – az átalakulás ellenére megmaradtak, a csodával határos megmenekülések azonban ennyivel még nem értek véget.
Rákos egykori földszinti dolgozószobájának domborműves kandallója, a szoba hatszögű mettlachi burkolata, illetve az emeletre vezető lépcsőt díszítő fekete márvány díszkút mellett a lépcső udvar felőli falába illesztett hat színes üvegablak is túlélte az elmúlt évszázadot: a művészet, a tudomány, az ipar, a kereskedelem allegóriái mellett két virággal teli vázát ábrázoló munkákhoz néhány lépésnyire egy hetedik is tartozik: a fürdőszobában lévő, hullámokban fürdőző sellőt, illetve a vízi élővilágot bemutató művön szignót is találunk: a tudását a századforduló után Róth Miksa műhelyében csiszoló, Lechner Ödön pozsonyi Kék templomán, az Országházon, illetve a lillafüredi Palotaszállón is dolgozó Kopp Ferencét (1877–1944), akinek 1912-ben alapított műhelye ma is működik, sőt, továbbra is jórészt a leszármazottak restaurálják a régi üvegképeket, illetve készítenek újakat.
Az emeleti fogadószoba, illetve az ebédlő egy korábbi Löffler-munkára, valamint Lajtára is emlékeztet: előbbiben a Rákos monogramját (RJ), illetve az 1917-es évszámot is magán viselő műkő kandallót találjuk, amit két szakállas figura díszít – épp olyanok, amilyeneket a testvérpár Rákóczi út 14. számú házának (1907) kapualjában is láthatunk –, utóbbiban pedig egy zöldmázas, henger alakú cserépkályha áll, ami Béla egykori mesterének egyértelmű hatását mutatja.
Ezek az apró részletek azt támasztják alá, hogy a műemléki védettséget a hatóságok – bármilyen meglepő is ez az elmúlt években számtalan értékes épület pusztulásával járó ingatlanpiaci átrendeződések sűrűjében – minden esetben megalapozottan adták meg, és ez remélhetőleg a későbbiekben sem lesz másként, hiszen a XX. század első három évtizedének mindössze néhány megmaradt lakásbelsőjét ismerjük, így lebontásával a korszak egyik fontos túlélője tűnne el örökre a magyar épített örökség térképéről.
Az ideális megoldás egyértelműen az lenne, ha a mai parkoló helyén megvalósulna a sétány, a Löffler-ház mögötti telekrészen pedig szabadon felépülne az új ház, noha a lakások száma nyilvánvalóan alacsonyabb lenne a vágyott negyvennyolcnál. Ennyit azonban talán fel lehetne áldozni az évek óta tetszhalott állapotban lévő magyar műemlékvédelem oltárán.
