A mai Belváros egykor tele volt gyárakkal: a Szent István körút mentén gőzmalmok, sörfőzde és cukorgyár állt, a Corvin Mozi helyén a Gschwindt-féle szesz-, élesztő-, likőr és rumgyár, néhány lépésnyire pedig a vaskereskedő Heinrich család íves átjárót rejtő raktára és cégközpontja bújt meg.
Hasonló volt a helyzet a mai Józsefváros szűk utcáiban is, bár a területen nagy gyárak helyett apró, sokszor bérházak mögött meghúzódó műhelyek és kevés teret igénylő üzemek kaptak helyet. Mindez nem jelentette persze azt, hogy az innen kikerült árucikkek nem lettek volna hatással Budapest, vagy épp az ország fejlődésére, hiszen az ólomüvegablakaival és mozaikjaival a századfordulós építészet egyik meghatározó szereplőjévé vált Róth Miksa mellett a számtalan kovácsoltvas kaput, ablakrácsot és díszt készítő műlakatos, Jungfer Gyula, illetve a bútor- és zongoragyárával ismertté vált Thék Endre is itt építette fel a cégét.
Nyomukkal ma is ország-, sőt világszerte találkozunk, nevüket sokan ismerik. Számos kortársuk ugyan feledésbe merült, munkáikat azonban továbbra is használjuk, illetve megcsodáljuk: ilyen Koch Frigyes is, akinek
A máig feltérképezetlennek tűnő életművel rendelkező Kochot az ország legnagyobb lapjai sem igazán említik, így jó eséllyel sosem vált igazán naggyá, nevét azonban ma is egy józsefvárosi ház homlokzata őrzi.
A kerület az elmúlt években, illetve évtizedekben nem márványdíszeiről vált ismertté: a legtöbbeknek minden bizonnyal az értékes házakat, valamint a századfordulós városszövet egy darabkáját eltörlő Corvin-Szigony-projekt, a furcsa ingatlanügyek, az új építésű társasházak tucatjai, illetve a lepusztult homlokzatok jutnak eszébe róla, pedig a magyar nyelvbe pejoratív szóként beépült nyócker részét képezik a Nemzeti Múzeum és a Nagykörút közt elterülő Palotanegyed csodás épületei, az épp felújítás alatt álló Kéményseprős ház, valamint az apró csodák is, amik csak arra várnak, hogy egy séta vagy egy kisebb eltévedés során felfedezzük őket.
Ilyen meglepetés éri az embert a Koszorú utcán sétálva is, ahol a felújításra vágyó 19-21. számú lakóház kapuja mellett találkozhatunk egy-egy rejtélyes márványtáblával, rajta azonos felirattal:
A gyárról, illetve az onnan kikerült munkákról sajnos csak igen kevés információ derül ki a sajtóarchívumokat, illetve a cím- és lakásjegyzékeket nézve, az azonban egészen biztos, hogy az épület telkét a férfi apósa, a kocsmáros Heinzinger György már 1880-ban is kézben tartotta, ekkor azonban még egy másik, jóval alacsonyabb épület állt rajta.
A változás a következő évtizedben állt be, hiszen a gyárát huszonkilenc évesen, 1890-ben megalapító, Morvaországban született és ott kőfaragóvá lett Koch egy eladás révén 1898-ban, a kocsmáros halála után a 19. számú ház tulajdonosává vált.
A márványgyáros ekkorra már rég feleségül vette Heinzinger Magdolnát, néhány év alatt pedig elég vagyonos emberré is vált ahhoz, hogy lebontsa a területen álló házat, és helyére egy ismeretlen tervezővel kétemeletes, a környék képébe illő historizáló házat építtessen, kapuja mellett pedig elhelyezze a cégérként is szolgáló, stílszerűen márványba vésett feliratot.
Az azóta eltelt százhúsz év nem bánt épp kesztyűs kézzel az épülettel, ebből azonban tulajdonosa természetesen semmit sem tapasztalt. A századfordulón még kétemeletes udvari toldalékot is ragasztott az éppen elkészült házhoz, ami a kapu felett a monogramját is viseli:
A budapesti ipartestület által 1891-ben „építési engedélyhez nem kötött kőfaragómunkákra”, 1896-97-ben pedig „kisebb kőfaragómunkákra” ajánlott cég a következő években jókorára nőtt, köszönhetően az építési láznak, így Koch néhány év alatt jelentős tényezővé vált – annyira, hogy 1911-ben a kitűnő nevű Magyar Kő- és Márványújság a márványiparosok egyesülése felé vezető út egyik legnagyobb akadályaként hivatkozik rá.
A férfi hosszú idő után persze beadta a derekát, hiszen a szakmának óriási, közös áremelésre volt szüksége ahhoz, hogy a cégek ne csődöljenek be sorra:
Munkáiról a két világháború közti művészeti, illetve építészeti lapok nem emlékeznek meg, sőt az 1929-ben kiadott A magyar ipar almanachja vonatkozó szócikkéből sem derül ki róla túl sok, leszámítva azt, hogy ő felelt
Budapest székesfőváros elektromos műveinek márványmunkálataiért.
Kérdés persze, hogy a szerző az Elektromos Művek a Dózsa György és Váci út találkozásánál álló központi épületegyüttes, vagy egy transzformátorállomás talán még ma is látszó díszeire céloz-e ezzel – ennek, illetve a Koch-gyárból kikerült művek pontos helyének feltérképezése még várat magára.
Az almanach kiadásakor a gyáros már súlyos beteg volt, a megjelenést pedig csak alig egy évvel élte túl: az Asztalosmesterek Lapjában megjelent gyászjelentés szerint 1930. december 6-án, hosszú szenvedés után, hatvankilenc évesen elhunyt. A Fiumei úti Sírkertben temették el, 1968. júniusában azonban maradványait az Új köztemetőbe helyezték át.
Halála szakmai körökben igen nagy részvétet keltett
– zárul az alig három soros rövidhír, aminek fényében némiképp meglepő, hogy egyetlen szakmai sajtótermék sem érezte feladatának, hogy a hír mellett akár csak néhány sorban is bemutassák az életútját.
Háza egy része a következő évben öröklés útján Killinger Hugónéra, majd 1932 tavaszán részben az iparművészként és aranyozómesterként ismert, a Klotild-palotán is dolgozó Killinger Hugóra szállt.
A legnagyobb rész továbbra is az özvegy kezében maradt, és talán az államosításokig nem engedte el azt. Egy ideig a márványgyár is megmaradt: az 1936 májusában kiadott fővárosi telefonkönyv szerint ugyanis ő vezette tovább a céget.
A házban 1943-ban Barcsák József csillár- és fémáruüzeme, valamint Kerepeczky János csecsemőkelengyéket gyártó Rekord kötődéje rejtőzött, de 1950-ben már Antal Márton és Gyula fémcsiszolóműhelye, illetve Káldor Aurél kerámiaüzeme is itt működött.
Az ötvenes évek folyamán üvegesműhely, a következő évtizedben Hajnal János galvanizálóüzeme, 1983 telétől pedig legalább a rendszerváltásig egy homokfúvó zaja hallatszott az udvarban.
Az azóta eltelt három évtizedben a kilencvenes évek hajnalán még komfort nélküli lakást is rejtő épületet elkerülték a környék számos értékes építészeti csodáját megmentő, sokszor jól sikerült felújítások, de egyszer remélhetőleg a ház – Józsefváros számos másik épületéhez hasonlóan – újra olyan szép lesz, mint a századfordulón.
