Szeptember végén a 94 éves Sir David Attenborough regisztrált az Instagramra, és egyből megdöntötte Jennifer Aniston 2019-es rekordját, ugyanis még a színésznőnél is gyorsabban jutott egymillió követőig a közösségi oldalon. Attenborough célja nem a tünékeny diadal volt, sokkal inkább az, hogy a rádió, a tévé, a konferenciák és a könyvek után egy új felületen is elmondja: baj van.
Kontinensek lángolnak, gleccserek olvadnak, korallzátonyok haldokolnak, halak tűnnek el az óceánokból, a listát pedig sokáig lehetne folytatni. De tudjuk, hogy mit lehetne tenni, ezért is próbálom most ki a kommunikációnak ezt a számomra új formáját
– írta első, nem túl vidám bejegyzésében Attenborough, és valóban nem az ebédjéről, az új sportkocsijáról, vagy az Aperol Spritzen megcsillanó délutáni napfényről, hanem a Földet fenyegető végveszélyről és az erre adott lehetséges válaszokról posztolgatott. Végül mintegy két hónappal és 6,2 millió követővel később bejelentette, hogy elhagyja a közösségi oldalt, hiszen már mindent elmondott, amit akart. Aki viszont többet szeretett volna megtudni a témáról, annak volt mihez nyúlnia. A közösségi médiás regisztráció ugyanis csak egyik pillére volt Attenborough nagy szabású környezetvédelmi kampányának, amit 2020-ban járatott csúcsra azzal, hogy 94 évesen közreadta a természet hanyatlásáról szóló tanúvallomását.
Az Egy élet a bolygónkon párhuzamosan jelent meg filmen és könyvben, így maximalizálva az elérést. A tartalom lényegében megegyezik, csak míg a dokumentumfilmben inkább a felvételek és Attenborough selymes hangja, valamint brit akcentusa dominál, addig a könyv kissé alaposabban körbejárja az egyes problémákat és lehetséges megoldásaikat. Az pedig nem is kérdés, hogyha él egyáltalán olyan ember a Földön, aki hitelesen adhat személyes tanúvallomást egy ilyen globális és évszázados kihívásról, mint a klímaváltozás, akkor az David Attenborough. Hiszen csaknem hetvenéves pályafutása alatt ő tényleg testközelből nézhette végig, miként zsugorodott folyamatosan a vadon, és milyen drámai hatással volt az emberi civilizáció robbanásszerű fejlődése a bolygó biodiverzitására.
Greta és David
Attenborough ugyan teljes generációk számára vált a természet szinkronhangjává, de csak szép lassan érett környezetvédelmi ikonná. Ebből a szempontból épp Greta Thunberg ellenpontja, akitől ugyan 77 év választja el, mégis hasonló célokért harcolnak, és nagy tisztelői egymásnak. Egy évvel ezelőtti Skype-beszélgetésük során Thunberg elmondta, hogy Attenborough munkái nagyban inspirálták az ő aktivizmusát, míg a világ leghíresebb természetfilmese azt emelte ki, hogy Greta ébresztette rá a világot a klímaváltozásra, és számos olyan dolgot el tudott érni, amit azok, akik húsz éve dolgoztak ezen a területen, képtelenek voltak.
Ha belegondolunk, valóban van logika abban, hogy épp ők ketten lettek korunk legnagyobb környezetvédelmi ikonjai. Egy semmiből berobbanó tinédzser és egy régóta nagy becsben álló öregúr, egyik a jövő letéteményesének tartott fiatalságot, a másik a bölcsességgel asszociált élettapasztalatot jelképezi és képviseli hatásosan a médiatérben. Nem véletlen, hogy inkább Thunberg reszortja a harcias beolvasás és kényelmetlen szembesítés, míg Attenborough a gyengéd nagypapai figyelmeztetések hangütésén szólal meg. Részben ez a stiláris különbség, részben az életkori és nemi különbség eredményezheti, hogy hiába mondják sokszor ugyanazt, a svéd kamaszlány rengeteg lekezelő és gyűlölködő reakciót kap, a brit lovagot pedig szinte egybehangzóan nemzeti kincsnek tekintik.
Mindenesetre, ha 2019 Thunbergről szólt, akit a Time magazin az év emberének is választott, akkor 2020-t nyugodtan nevezhetjük Attenborough évének. Az Egy élet a bolygónkon végleg túllépett a vadon és a tengermélyi élet puszta bemutatásán, és minden eddiginél hatásosabban szólított fel a klímaváltozás és egyéb környezetromboló tevékenységek megfékezésére. A hatás részben épp a vallomásos jellegnek köszönhető, mert Attenborough és alkotótársai ügyesen aknázzák ki a személyes műfajban rejlő mozgósító erőt.
Mikor ezeket a sorokat írom, kilencvennégy éves vagyok. Páratlan, rendkívüli élet áll mögöttem. Csak most döbbenek rá, mennyire rendkívüli
– kezdi nagymonológját Attenborough, ezúttal tényleg a saját életútját állítva a középpontba. Ennek nem az az oka, hogy hirtelen nárcisztikus rohamot kapott, és eldöntötte volna, a fennmaradó idejét inkább önfényezésre használja a világ felfedezése helyett. A dramaturgiai megoldás célja sokkal inkább az, hogy a globális problémát emberi léptékre fordítsa le, így könnyítve meg az érzelmi azonosulást a néző számára.
Az összeomlás felé
A világméretű kihívások hatékony bemutatását ugyanis sokszor épp az nehezíti meg, hogy hiányoznak az egyéni fogódzók, így az emberiség sorskérdései szép lassan feloldódnak a személytelen adatsorokban és a tehetetlenség bénító érzésében. Attenborough ezt igyekszik mindenáron elkerülni, és ennek érdekében nemcsak a szomorú orangutánok és jégpáncél nélkül maradt jegesmedvék képsorait állítja hadrendbe, de hét évtizedes pályafutása alatt felhalmozott minden hitelességét is. Kultikus műsorainak felidézésébe persze vegyül egy jó adag derű és nosztalgia, de a visszatekintést elsősorban annak szemléltetésére használja, hogy micsoda felfoghatatlan mértékű növekedés és egyben pusztulás ment végbe egyetlen ember élete alatt a bolygón. Most csak pár mérföldkövet ragadunk ki ebből a párhuzamosan futó felemelkedés- és hanyatlástörténetből:
- 1937, a 11 éves David még csak a Leicester környéki mezőkre indít expedíciókat, hogy felfedezze a növények közt rejtőző élővilágot. A Föld népessége 2,3 milliárd. A légkör széndioxid-tartalma: 280 milliomodrész. Érintetlen területek aránya: 66 százalék.
- 1954, David egyik első népszerű tévéműsorát, a Zoo Questet mutatja be a BBC-n, amelyben a londoni állatkert számára keresett új lakókat egzotikus tájakon. A Föld népessége: 2,7 milliárd. A légkör széndioxid-tartalma: 310 milliomodrész. Érintetlen területek aránya: 64 százalék.
- 1978, David az Élet a földön legemlékezetesebb epizódjához forgat Ruandában a kihalófélben lévő gorillákkal. A Föld népessége: 4,3 milliárd. A légkör széndioxid-tartalma: 335 milliomodrész. Érintetlen területek aránya: 55 százalék.
- 1997, már zajlik A kék bolygó ötéves forgatása, melynek során a stáb szembesül az óceánpusztulás katasztrofális mértékével. A Föld népessége: 5,9 milliárd. A légkör széndioxid-tartalma: 360 milliomodrész. Érintetlen területek aránya: 46 százalék.
- 2020, Sir David beszakítja az Instagramot, hogy a cselekvés mellett kampányoljon. A Föld népessége: 7,8 milliárd. A légkör széndioxid-tartalma: 415 milliomodrész. Érintetlen területek aránya: 35 százalék.
Ez a felskiccelt idővonal elég hatásosan érzékelteti, micsoda drámai változás ment végbe a Földön az elmúlt 90 évben. Ám Attenborough a kedvünkért meg is hosszabbítja ezt a vonalat, és simogató, angol gentleman-hangján egy meglehetősen sötét jövőképet vázolva fel:
Ha továbbra is úgy élünk, ahogy most, akkor féltenem kell azokat, akik tanúi lesznek a következő kilencven év történéseinek. A legfrissebb tudományos adatok szerint az élő természet az összeomlás felé tart. Az összeomlás valójában már meg is kezdődött, minden jel szerint növekvő sebességgel folytatódni fog, és megnyilvánulásai egyre nagyobb arányokban és mind pusztítóbb jelenségek kíséretében követik egymást
– mondja, és tételesen sorra is veszi a közelgő csapásokat. Ám mielőtt teljes pánikba vagy apátiába süllyedhetnénk, az apokaliptikus hangvétel átadja a helyét a reménynek, és Attenborough kifejti, hogy még most sem késő észbe kapni az emberiségnek.
Későn ébredt?
Attenborough kulturális pozíciója tényleg egyedülálló: a tévézés hajnalán kezdte pályáját, és máig meghatározó alakja a természetfilm műfaji evolúciójának. Munkássága hosszát és jelentőségét egyszerre érzékelteti a tény, hogy ő az egyetlen filmes, aki nyert BAFTA-díjat fekete-fehér, színes, HD és 3D-s műsoraira is. Az Élet a Földön című sorozatát 1979-ben több mint 500 millióan nézték világszerte a becslések szerint. Azonban hiába övezi univerzális tisztelet, és kezelik hazájában nemzeti kincsként, természetesen őt sem kerülték el a szemrehányások. Az egyik kritika épp annak szól, hogy szép-szép ez az időskori aktivizmus, de Attenborough túl későn ébredt a klímaváltozással kapcsolatban. És tény, hogy a globális felmelegedés már jó ideje téma volt tudományos körökben, sőt, a közbeszédben is, amikor Attenborough szuper népszerű természetfilmjeiben még mindig nem kapott helyet.
Szkeptikus voltam a klímaváltozással kapcsolatban, merő óvatosságból nem akartam farkast kiáltani… de a szkepticizmusom már a múlté. Egy szemernyi kétely sincs bennem. Úgy gondolom, hogy a klímaváltozás az előttünk álló legnagyobb kihívás
– írta egy 2006-os cikkében, és még ugyanebben az évben a BBC műsorra tűzte Are We Changing Planet Earth? és Can We Save Planet Earth? című dokumentumfilmjeit, amelyekben először fejezte ki nyilvánosan aggodalmát az ember okozta klímaváltozás miatt. Egészen pontosan kideríthető, hogy végül mi győzte meg a kétkedő Attenborough-t: 2004-ben beült egy amerikai kémikus, Ralph Cirone előadására, aki a légköri kémia szakértője. A professzor mutatott pár szemléletes grafikont arról, hogyan változott az emberiség népesedésével párhuzamosan a hőmérséklet és a légkör összetevőinek aránya.
Ezek az összefüggések pedig már elegendőek voltak Attenborough-nak ahhoz, hogy innentől ne csak a kihalóban lévő állatfajokat és a pusztuló esőerdőket sirassa el a műsoraiban, hanem az ember okozta klímaváltozást is tudományos tényként mutassa be, egyben fő fenyegetésként a bolygó biodiverzitására. 2006-tól kezdve aztán minden dokumentumfilmjében és megszólalásaiban is szerepet kapott a globális fenyegetés: ez a folyamat tetőzött tavaly ősszel az Egy élet a bolygónkon-projektben, ami már nem is hagyományos értelemben vett természetfilm, inkább egy több platformon megfogalmazott kiáltvány. E mellett egy rendkívüli életmű nagyszabású záróakkordjának is tűnik, bár azóta kiderült, hogy a karantén idején Attenborough összedobott egy újabb sorozatot Perfect Planet címen.
Kapott Attenborough durvább szemrehányást is. A környezetvédelmi ügyek állandó tematizálása ellenére még az elmúlt években is érték olyan kritikák filmjeit, hogy az érintetlen vadon idealizált képével elfedi a bajok mértékét. Egy rivális természetfilmes, a BBC Springwatchers műsorát készítő Martin Hughes-Games egészen odáig ment, hogy a 2016-ban rekordnézettséget produkáló A kék bolygó II.-t eszképista fantáziának nevezte, ami hamis utópiát mutat be a csodálatos tengeri élővilágról, ezzel elaltatva az emberek veszélyérzetét. Hughes-Games szerint az ilyen filmek katasztrófával érnek fel a vadvilág számára, és szignifikáns mértékben hozzájárulnak a fajok világméretű kihalásához.
Kemény szavak, ám mintha figyelmen kívül hagynák, hogy a zenével és antropocentrikus narratívával turbózott Attenborough-filmek ugyan valóban esztétizálják a természetet, de sokszor épp a veszteségélményre futtatják ki a paradicsomi állapotok bemutatását. A kék bolygó II. képsorai például a műanyagban fuldokló bálnákról például össznépi sokkot váltottak ki, nemcsak a társadalomban növelve mérhetően a probléma súlyosságát, de közvetlen politikai reakciókat is kiváltva: a brit kormány a sorozat nyomán 25 éves akciótervet hirdetett, és konkrét lépéseket is kezdeményezett a műanyag-újrahasznosítás hatékonyabbá tételére.
A Föld pestise
A legélesebb és legkitartóbb ideológiai kritika főleg baloldali körökből jön, ahol többen úgy látják, hogy Attenborough indokolatlanul nagy hangsúlyt helyez a túlnépesedés problémakörére. A műsorvezetőnek valóban vesszőparipája, hogy egyedül azzal menthetjük meg a Föld biodiverzitását, ha korlátozzuk az emberi populáció szaporulatát. Egy ízben még „a Föld pestisének” is nevezte az emberiséget egy interjúban. Vannak, akik szerint nemcsak szerencsétlen, de kifejezetten káros is a demográfiai robbanás effajta démonizálása. Szerintük már magának a „túlnépesedés” kifejezésnek is rasszista gyökerei és mellékzöngéi vannak, hiszen az évszázadokig kizsákmányolt, szegénységbe taszított és rohamosan növekvő népességű harmadik világbeli országokat teszi felelőssé a globális katasztrófáért – miközben a mai napig a gazdagabb országok a legnagyobb szennyezők. Ezért szerintük Attenborough sokkal jobban tenné, ha a népességcsökkentés helyett a probléma valódi okaira, a környezetpusztító gazdasági ösztönzők, az ezt védelmező gigavállalatok és politikai rendszerek ostorozására koncentrálna.
Most nem merülnénk el ennek a szövevényes vitának a részleteiben (aki hosszabban szeretne olvasni róla, itt teheti meg angolul, illetve az Ola Rosling svéd statisztikussal készült interjúnkban is érdekes gondolatokat talál), de a teljes képhez mindenképp hozzátartozik, hogy Attenborough számos egyéb bajt nevez meg a demográfiai mutatók mellett: a túlhalászattól kezdve az erdőirtáson át a széndioxid-kibocsátásig minden ott szerepel a palettáján. Ráadásul a túlnépesedés mérséklését sem valamiféle drákói népességszabályozásban, sokkal inkább a globális egyenlőség növelésében látja. A történelmi tapasztalatok is arra utalnak, hogy a szegénységből való kiemelkedés, a jobb egészségügyi és oktatási rendszer, és különösen a női jogok fejlesztése sokkal hatékonyabban mérséklik a demográfiai növekedést, mint bármilyen központilag szabályozott „egykepolitika” (arról már nem is beszélve, hogy mennyivel emberségesebb ez a megoldás).
A 94 éves Attenborough maga is tisztában van vele, hogy ennek sikerét vagy kudarcát már nem fogja látni, de ez nem tartja vissza a szenvedélyes tanúvallomás megtételétől. Az Egy élet a bolygónkon záró soraiban már nem az egzotikus állatokra rácsodálkozó természetbúvár szólal meg, hanem az udvarias, de elszánt és nem köntörfalazó aktivista, aki a természetben való gyönyörködésen túl, politikai nyomásgyakorlásra szólítja fel sok-sok millió nézőjét és Instagram-követőjét:
Amikor az emberiség egésze olyan helyzetben lesz, hogy visszaadhat a természetnek legalább annyit, amennyit elvesz, és részben visszafizetheti az adósságait, mindannyian jobban és kiegyensúlyozottabban élhetünk majd. (…) Minden eszközünk megvan ahhoz, hogy mindezt megvalósítsuk. Van tervünk. Tudjuk, mit kell tennünk. Van járható út a fenntarthatóság felé, és ez az út minden földi élet számára jobb jövőbe vezet. Meg kell értetnünk politikai és gazdasági vezetőinkkel, hogy ez a jövő nem egyszerűen csak olyasvalami, amire szükségünk lenne, hanem az, amit mindannyian és mindenekelőtt és mindennél jobban akarunk.
