Istenben hisz a tinilány, s az új edzőcipőjében is hisz

Apa, a hörcsög, és a halál

Amikor anya ott állt a sok szatyrával a boltban, arra gondoltam: nem hiszem, hogy elboldogulunk.

Két szatyor az egyik kezében, kettő a másikban, kettő pedig még mindig a kassza előtti kis pulton hevert.

A húgom még nem elég erős hozzá, hogy cipekedjen, és nekem már két nehéz szatyor volt mindkét kezemben. A pillantása. Anya nézése. Olyan üres volt a tekintete. És őszinte. Ahogy otthon néz az ember a másikra, nem a boltban.

Arra gondoltam: ezen képtelenek leszünk túllépni. Képtelenek leszünk elboldogulni.

Apa csak három hónapja halt meg, és most itt álltunk mi hárman. Használhatatlanok vagyunk. Elfelejtettük, hogy már nincs velünk. Elfelejtettük, hogy meghalt. Túl sokat vásároltunk, és túl nehezeket, elfelejtettük, hogy már nincs velünk apa erős karja, és hirtelen anya is csődöt mondott. Ahogy ott állt. A keze csak lógott lefelé, és csak bámult rám. Én meg vissza rá. És tízezer hangtalan kérdés cikázott közöttünk:

– Most mit tegyünk? Elbírjuk? Rakjuk vissza a szatyrokat? Vagy csak üljünk le a padlóra? Talán van futárszolgálatuk? Milyen nap van ma? Hány könnycseppet képes ejteni egy ember? Miért nem szerzed meg a jogsit, anya? Miért nem mersz autót vezetni?

Majd anya mintha hirtelen magához tért volna. Megint önmaga lett, mert a húgom eltűnt. Természetesen nem tűnt el, az újságos polc mellett állt, kezében egy magazin rózsaszín lóval a címlapján. Állt, két kézzel rázta a lapot, és azt kiabálta:

– Ló. Ló. Lovat akarok!

Anya közölte a lánnyal a pult mögött, hogy azt is megvesszük; igaz, már így is túl sok volt a cipelnivalónk, de a húgom megkapta az újságot.

Sok mindent kapunk mostanában. Túl sokat, mintha anya azt hinné, ha kapunk valamit, akkor egy percre elfelejtjük apát. És tulajdonképpen így is van. Az ember elfelejti egy időre. Hirtelen. Egy percre vagy talán háromra. A húgom ennél hosszabb ideig is meg tud feledkezni róla. Néha ülök és nézem, ahogy játszik és nevet a szobájában, és arra gondolok: teljesen hülye vagy? Teljesen idióta, vagy csak kicsi vagy? Mint amikor megkaptuk azt a nyavalyás hörcsögöt. Én sose akartam hörcsögöt, a húgom sem, mindenesetre nem hallottam, hogy kérte volna, de amikor megkapta, sikított örömében, és azt mondta, hogy mindig, mindig erre vágyott.

Anya szerint okos húzás volt venni neki valamit, amitől majd másra gondol, nem apára. És működött a dolog.

Teljesen megfeledkezett apáról, amikor azzal a minipatkánnyal játszott. Én egyáltalán nem kedveltem a hörcsögöt, habár anya és a húgom Roynak keresztelte el, hogy majdnem ugyanolyan neve legyen, mint apának.

Igen, igen, kicsit hasonlít a nevük, de egyébként nagyon különböznek. Apa nyugodt volt. Mindenre szánt időt, lassan beszélt, és jól megfontolta a válaszait, lassan ment, lassan cipelte ki a boltból a szatyrokat a kocsihoz, és bármit tett, volt értelme.

Mindent, amit csinált, apa úgy csinálta, hogy a nap átlagos legyen.

Mostanában semmi sem átlagos.

Mi, a családunk, a boltban állunk, és majdnem pityergünk, legalábbis anya és én. A húgom megkapja az újságot, amelyre korábban sose volt pénzünk, és ha majd hazaérünk, Roy bizonyára rohangálni fog, beássa magát a fűrészpor alá, vadul száguldozik a szaros kerekében, és egyáltalán nem csinál semmi értelmeset. Roy nem hasonlít apára. Roy hülye, és semmi sem átlagos, amit csinál.

Anya visszarakta a szatyrokat a pult mögé, és azt mondta, hogy elhozza a maradékot, csak hazaviszi ezeket. Rendben, mondta a lány a kassza mögött.

Nem, nincs rendben, mondtam volna legszívesebben. Egyáltalán nincs rendben. Az anyám túl fáradt hozzá, hogy mindig nehezeket cipeljen, és oda-vissza járkáljon a bolt és a lakás között, hogy kocsit vezessen és jogosítványt szerezzen, ugyanis fél. Nem, nincs rendben! Nem biztos, hogy rendben lesz, nem biztos, hogy ez a család boldogulni fog! Érti?

De nem ezt mondtam. Megköszöntük a lánynak, én pedig azt suttogtam anyának:

– Majd én visszajövök a boltba, anya. Ne törődj vele! Jól fog esni egy extra túra. Olyan lesz, mintha edzenék.

Otthon természetesen Roy teljes gőzzel szaladgál a kerekében. Nem értem. Az ilyen állatok nem nappal alszanak, és éjjel rohangálnak? A boltban mindenesetre ezt mondták. Olyan hörcsögöt vettünk, ami fordítva működik. Hibás áru.

Anya elkezdi kipakolni az árukat a pultra, hogy lássa, mit vett, mert a barátnői jönnek vendégségbe este. Azt hiszem, valamilyen tapas lesz.

Megyek a boltba, és arra gondolok, örülök neki, hogy a barátnői eljönnek ma este. Bort isznak majd, sugdolóznak, sőt még anyát is hallhatom nevetni néha. Majdnem, mint amikor apa is itt volt. Akkor annyit nevetett, hogy el se hinnéd. Néha a barátnőinek kellett megkérniük, hogy fogja vissza magát.

– Felébreszted a gyerekeket – ilyeneket mondtak vihogva és ostobán, és anyának még jobban nevetnie kellett, és apának is, ő mindig anyán nevetett. És nem ébresztettek fel minket, hiszen úgyis ébren voltunk. Feküdtünk, és hallgattuk a barátnőket, akik vihogtak, anyát, aki nevetett, és apát, aki anyánkon nevetett.

Utána elpakoltak, csak ők ketten, vagyis anya tulajdonképpen nem nagyon segített, apa pakolt, anya beszélt, vihogott, és még több bort ivott, apa válaszolgatott neki, és nevetett, és a barátnőkről beszélgettek, és arról, amit a barátnők mondtak, az estéről, rólunk és a nyaralásokról, amelyekre talán lesz pénzünk. Ilyesmikről beszélgettek.

Most anyának nincs kivel beszélgetnie, amikor már elmentek a barátnői, de ők nagyjából olyanok, mint a hörcsög: anya egy pillanatra elfelejti tőlük apát, vagyis nem felejti el, csak azt, hogy már nincs itt, és azt is csak egy percre, egy negyedórára vagy egy kis időre, amíg velük van. Ezt nagyon szeretem.

De csend lesz, amikor kilépnek az ajtón. Nem tudom, mivel a szobámban vagyok, de el tudom képzelni, hogy anya, ahogy a tükör előtt áll, és lemossa a sminkjét, úgy néz, mint a boltban.

Olyan őszintén. Olyan fáradtan, szomorúan, és a keze is úgy lóg lefelé. És arra gondol: nem tudom, hogy boldogulunk-e.

Ami most következik, az titok, oké? Egyszer, egy ilyen barátnős este után felébresztettem a húgomat, de úgy tettem, mintha nem én ébresztettem volna fel, és azt suttogtam neki:

– Menj be anyához! Menj csak be hozzá, ha ébren vagy, és nem tudsz aludni!

Azért, hogy a lába odasimuljon anya lábához, amikor anya felébred. Egyikük sem tudta, hogy én intéztem el. Mert én nem mehetek be. Én már tizenöt éves vagyok.

Megyek a bolt felé vezető úton, idelátszik a templom. Mögötte fekszik apa. Ott nyugszik. Semmilyen hörcsögkerék nincs ott, a kertben, a sírkertben. Marha szép helyet kapott, mondták anya barátnői. Fent, egy dombon, kilátással a háztömbünkre. Én ritkán megyek oda. Fura. Talán megszeretem majd, ha felnőtt leszek. Mindenesetre ezt mondják a felnőttek. Bizonyára van valami a kilátásban, a nyugalomban és hasonlókban, de én nem akarom ezt a nyugalmat. Én apát akarom, és azt akarom, hogy segítsen nekem hazacipelni a szatyrokat a boltból. Egyébként apa nem is gyalogolna és cipekedne. Kocsival mennénk. A garázsban áll, mert anya nem meri letenni a jogsit.

Sok fiú eljött az osztályomból a temetésre. Ez jó volt. Igazán jó. De kicsit furcsa is. Öltöny volt rajtuk.

Az első sorban ültem, így tulajdonképpen nem tudtam, ki ül mögöttem, de lopva odanéztem. Nem bírtam kihagyni. Anya egyenes háttal ült mellettem, szóval én is rendesen kihúztam magam. A húgom hátrafele mutogatott és integetett, én pedig úgy tettem, mintha őt utasítanám rendre, és akkor megnézhettem, kik jöttek el. Ott álltak. Leghátul. Egyébként nem lógunk valami sokat együtt a suliban, de eljöttek, és szerintem ez baromi jó volt. Nem azért, mert ott voltak, hanem mert utána, amikor a templom előtt álltak, és ki voltak csinosítva, olyan felnőttnek tűntek. Az az öltöny volt rajtuk, amit egyébként csak a konfirmáción és május 17-én, a nemzeti ünnepen viselnek, és olyan komoly, meleg tekintetekkel néztek rám, amikor azt mondták:

– Részvétem.

Naveed még kezet is fogott velem, amit aztán valószínűleg kicsit meg is bánt, mert senki más nem tett így, de nagyon jólesett. Mintha megértették volna, hogy most fel kell nőnöm. Talán már felnőtt is vagyok. Talán akkor nőttünk fel?

Amikor belépek az ajtón, úgy teszek, mintha nem lennék fáradt, de anya látja rajtam.

– Fiam – mondja nyugodt melegséggel a hangjában, pedig még csak egy pohár bort sem ivott.

– Minden rendben – mondom. – Tényleg.

Kicsit füllentek, mert elég fárasztó kétszer fordulni nehéz szatyrokkal a központból egészen hazáig. Olyan sok gondolata támad útközben az embernek. De anya fura. Mondani akar valamit, és én arra gondolok: most kimondja, mielőtt megjönnének a barátnői. Hogy nem fogunk boldogulni.

De amit mond, amiatt később, este bemegyek a húgomhoz, mosolygok, betakargatom, miközben anya barátnői kint ülnek a nappaliban, nevetnek, koccintanak, és én átölelem a húgomat, és nem ébresztem fel később, éjszaka, hogy rávegyem, menjen be anyához, sőt azt mondom, hogy Roy jó fej, egy különleges hörcsög, és aludni fogok az éjjel, és a múltról fogok álmodni, a jóról, ami elmúlt, apáról és anyáról, a boltról, de leginkább a jövőről, amely fényesnek tűnik, habár ennek a családnak a tagjai néha fura, üres tekintettel néznek egymásra, amit tulajdonképpen csak otthon lenne szabad megtenniük.

Pedig amit anya mond, az nem különleges vagy ünnepélyes, vagy bármi ilyesmi, inkább nagyon is hétköznapi, de nekem sokat jelent. Kibírjuk, ezt jelenti.

Anya mosolyog, mielőtt megjönnének a barátnői, és azt mondja:

– Döntöttem. Megszerzem a jogosítványt.

És nem ölelkezünk össze vagy ilyesmi. Csak annyit mondok:

– De jó!

De ez tulajdonképpen valami mást jelent. A „de jó” azt jelenti:

– Elboldogulunk, anya. Megoldjuk. Mi hárman boldogulni fogunk.

*

Hiszekegy

Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében.

És hiszek más, kisebb dolgokban is: például az új edzőcipőmben.

Amikor elolvad a hó, és hazafelé a suliból csikorognak a kavicsok az új cipőm talpa alatt, és süt a nap, és péntek van, és még nincs nagyon meleg, és a táskám könnyű, mert a legtöbb könyvemet leadtam, és nem léptem bele egyetlenegy kutyaszarba sem a fűben, amikor átvágtam a parkon.

És hiszek az előttem haladó tizedikesek hangjában, a mutálásukban, és a fiókában fent a fán és a részegben a fa alatt, aki érthetetlenül belekiabál valamit a levegőbe, nem dühösen, csak érthetetlenül. Senki sem képes dühöngeni egy ilyen napon.

És hirtelen olyan közel kerülök valamihez. Nem tudom, mihez.

Talán csak a tavaszhoz vagy a dombhoz, a kavicsokhoz vagy valamihez önmagamban.

És kedvem lenne valakinek köszönetet mondani. Istennek talán. Az életért.

Vagy anyának. A cipőért.

És hiszek a joghurtfagyiban is.

A joghurtfagyiban, amit fél áron adnak a Storosenteret bevásárlóközpontban péntekenként, és a városi bicikliben, amin 45 percig lehet közlekedni, mielőtt leadná az ember, és átszállna egy másikra, ha tovább akar biciklizni.

És hiszek a legjobb barátom szobájában, a tétlen semmittevésben, a sajtos és fűszerkeverékes szendvicsében, ami sokkal jobban ízlik nála, mint otthon, nálam.

Igen, és hiszek a taknyos gyerekekben, akik épp narancssárga mellényben jönnek felém a parkban ragadós manccsal, kézen fogva.

És hiszek a műanyagmentes boltokban, a kutyákban, a Mosse utcai vidámparkban és az öreg nőben a harmadikon, aki tulajdonképpen egy veszekedős vénasszony, de aki kedvel engem, mert kiskorom óta ismer, vagy mert összekever valaki mással; és hiszek a moziban, a sózott heringben és az emberekben, akik tovább élnek, mint gondoltam; és a nagymamában…

És hiszek a húgomban, aki jobban érzi magát mostanában a suliban, nem jól, de jobban; és az ajándékokban, amiket a konfirmációmra kapok majd; a hétvégében, a világbékében, a leszerelésben és a sárga csomagolású Smash csokiban.

Ezekben hiszek.

Ezért hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek, földnek és az új edzőcipőmnek Teremtőjében.

Ámen.

Linn Skåber: A szívem egy bezárt bódé – Kamaszmonológok

Fordította Iván Andrea

Scolar, 2020