Kallos Bea / MTI
Kultúra

Ma is vele repülünk – a 85 éves Törőcsik Mari 8,5 legjobb filmje

Törőcsik Mari nélkül elmondhatatlan a magyar színház és a magyar film története. Ám amíg színpadi szerepei megmaradnak azoknak, akik látták őt játszani az elmúlt több mint hatvan évben, filmes alakításait bármikor újranézhetjük. Ezzel a lehetőséggel éltünk most, és születésnapi cikkünkben kiválasztottuk nyolc és fél kedvencünket, vagyis nyolc nagy- és egy kisjátékfilmet. Törőcsik Mari november 23-án lett 85 éves. E hónapban jelentette be, hogy végleg visszavonul.

Körhinta (1955)

Listánk első darabján nem kellett sokat gondolkodnunk. Sőt, a Körhinta akkor is pillanatok alatt előkerülne, ha a legfontosabb magyar filmekről kezdenénk el beszélni. Fábri Zoltán művének kivételes pozíciójához hozzájárul, hogy az első film volt, amely a külföldi közönség számára is jelezte a magyar filmművészet megújhodását, és Cannes-ban olyanok üdvözölték lelkesen, mint a Cahiers du Cinéma kritikusa, François Truffaut.

E lelkesedés szólhatott Fábri Zoltán lenyűgöző formaérzékenységének – a táncjelenet kirobbanó szenvedélye cseppet sem veszített erejéből – vagy a szerelmi történet drámájának, amely az eredetileg sematikusnak és politikailag vonalasnak szánt téeszpropagandából kibontakozott. A Körhinta ugyanis véget vet a szocialista realizmus politikája mentén készült, sematikus filmek sorának. Benne az egyéni dráma, az érzelmi hullámzás és a művészi megformáltság messze fontosabb lesz, mint a politikai szál. Kit érdekel, hogy Soós Imre figurája a téeszesítés mellett kampányol? Csak arra emlékszünk, ahogy odakiáltja húszéves partnerének, hogy „repülünk, Mari!”.

Mert persze, hogy Truffaut-ék lelkesedése nem csak a rendezőnek vagy a történetnek szólt. Törőcsik Marinak is, aki ekkor, még főiskolai hallgatóként emelkedett Európa legígéretesebb fiatal színésznői közé, és lett a magyar film legfiatalabb sztárja.

Édes Anna (1958)

Fábri Zoltán és Törőcsik Mari összesen négy filmben dolgoztak együtt, a Körhinta mellett az Édes Anna Kosztolányi-adaptációjában, majd A Pál utcai fiúkban, ahol Törőcsik mellékszerepet játszott, illetve a Hangyabolyban, amelyben újra övé volt a főszerep. Remek filmek egytől egyik. Azért az Édes Annát emeljük ki még ebből a sorból, a nyilvánvalóan kihagyhatatlan Körhintán kívül, mert ez is Fábri legerősebb alkotói korszakában, az ötvenes évek derekán készült, és a szárnyait bontogató Törőcsik színészi lehetőségeit is árnyalja.

A módos család tagjai által különböző módokon kihasznált és bántalmazott cselédlány szerepében ugyanis Törőcsik maga az elnyomott ártatlanság, a földre szállt, és ott besározott angyal. Ám érdemes megnézni, Fábri hogyan hozza felszínre az elfojtott érzelmeivel küzdő, önkorlátozó nőalak frusztrációit! A lázálmok képsorairól van szó, amelyek expresszionista hevületükkel emelkednek ki az alapvetően realista tónusú filmből. Ezekben a jelenetekben Anna nagy lendülettel, széles mozdulatokkal mossa a ruhákat, csépeli a kiporolandó szőnyeget, és dönti magába a tejeskávét – üt, vág és bekebelez mindent, így vezetve le a benne dúló feszültséget.

Törőcsik Mari címszereplőt sminkelik a Citadellánál a Kosztolányi Dezső: Édes Anna című regényéből készült film forgatásán, rendező: Fábri Zoltán. MTI Fotó: Keleti Éva

Később, miután a mihaszna Jancsi szexre kényszerítette, már égő lovaskocsiról és az őt betemető ruhahalmokról álmodik, előrevetítve a történet tragikus végkifejletét. Törőcsiknek tehát a külső szemlélő számára tökéletes naivának tűnő Anna típuskarakteréből kellett pszichológiailag hiteles jellemet formálnia, akit egészen az őrületig juttat. Fábri filmje tanúskodik róla, hogy Törőcsik Bergman-hősnőnek sem lett volna utolsó, ha összejön a nagy találkozás.

Vasvirág (1958)

Az ötvenes évek végére a még mindig csak húszas évei elején járó Törőcsik az egyik legfoglalkoztatottabb magyar színésznő lett – 1958-ban, az Édes Anna és a Vasvirág bemutatásának évében szerződött a Nemzeti Színházba. Herskó János filmjében bizonyítja, hogy a kihívóbb, nőiesebb figurák is illenek hozzá. A Vasvirág Cink Verájaként Törőcsik újra táncol, de ez a tánc öntudatosabb és érettebb, mint a Körhinta vad, mámoros pörgése. Ez a nő már tudatában van annak, hogyan hat a férfiakra. Éppen a nincstelen melósfiú és a módosabb mosodatulajdonos közötti választás dilemmája, az őszinte érzelmek és az érdekkapcsolatok hálózatának bemutatása miatt nem állja meg a helyét, amit az Élet és Irodalom kritikusa írt Herskó művéről, miszerint ez volna „a legszebb unalmas magyar film”.

A Vasvirág valóban szép, de nem unalmas. A harmincas évekbeli, kilátástalan proliélet lírai rajza, minden bizonnyal a legjobb Gelléri Andor Endre-filmadaptáció. Noha a háború előtt játszódik – ezért kerülhette el a szocialista cenzúra korlátozásait –, valójában univerzális történetet mesél a társadalmi előrejutás vágya és az erkölcsi integritás megőrzésének igénye között támadó feszültségről. A dilemmát Törőcsiknek kellett érzékeltetnie, és a mai napig gondolkodhatunk azon, Cink Vera helyében mi melyik férfit és melyik sorsot választottuk volna.

Szerelem (1970)

Miként a Vasvirágban, úgy a Törőcsik-hősnőnek a Szerelemben is döntenie kell róla, kitart-e a választott férfi mellett. Ezúttal azonban mélyebb a kötelék, amely a fiatal asszonyt börtönben raboskodó férjéhez és annak ágyhoz kötött, haldokló édesanyjához köti. Amíg Darvas Iván figurája haza nem tér, feleségének kell ápolnia az idős nőt, és közben mesét mond neki, a kegyes hazugságot, hogy a fia nem börtönben, hanem a messzi Amerikában van, és sikeres ember. Hogy ezt a hazugságot elhiszi-e a Darvas Lili játszotta, háklis matróna, azt csak a be-bevillanó tudati képek teszik bizonytalanná.

Fotó: Mafilm Studio / Ajay / Collection ChristopheL / AFP

Az a kutya nehéz feladatunk adódott, hogy ebben a listában a teljes magyar filmtörténet legjobbjai közé tartozó filmekről is érdemben kell szót ejtenünk. A Körhinta mellett a Szerelem is a legnagyobb filmjeink közé tartozik, legelsősorban talán azért, ahogy Makk Károly rendező és Tóth János operatőr letapogatják a kimondott szavak és az örök titkok határsávját, a valóság, a képzelgés és az emlékezet összemosódó tudati kavargását.

Koncentráljunk arra, ahogy ez a három szint fedésbe kerül a film csodálatos, utolsó jelenetében, amelyben Darvas figurája végre hazatérhet Rákosi (vagy talán Kádár?) börtönéből. Találkozása a feleségével egyszerre visszafogott és kirobbanóan szenvedélyes. Benne van a végtelen megkönnyebbülés érzése és annak a tudása is, hogy ezután sem lesz könnyű az élet.

„Szeretlek” – mondja Törőcsik. „Megöregedtem” – feleli Darvas, a magyar filmtörténet egyik legszebb és legigazibb párbeszédében. A katarzisnak Törőcsik Mari ad arcot, és azt is érzékelteti, hogy a katarzist mifelénk soha nem adták olcsón.

Déryné, hol van? (1975)

Törőcsik alakításai közül külön kategóriát képeznek azok, amelyekben férje, Maár Gyula kamerája elé állt. Ezekben ugyanis világos, hogy Maár újabb és újabb jutalomjátékok lehetőségét adja neki. A Déryné, hol van? a harmadik közös filmjük volt, és az első, amely nagyobb figyelmet kapott mind a hazai közönségtől, mind a nemzetközi filmrajongóktól. Mi több, Törőcsik ezért a szerepéért a legjobb női alakítás díját hozta el a cannes-i filmfesztiválról.

Nem véletlenül: Déryné Széppataki Róza megformálása igazi nagyívű színészi feladat, amelyben egyszerre lehet megmutatni a nézők szeretetétől függő dívát és a kétségektől, önbizalomhiánytól gyötört embert, aki ráadásul nemcsak az öregedéssel és a várható mellőzöttséggel kénytelen szembenézni, hanem azzal is, hogy politikai okok miatt akarják derékba törni a pályáját. Ebben az erősen önreflektív szerepben Törőcsik egyszerre mutathatta fel saját színpadi és filmes sztárszemélyiségének egy-egy változatát.

A bemutató idején a Filmkultúrának adott interjúban beszélt arról, hogy ő egyértelműen a színházban találta meg magát nehezebben:

Én filmen kezdtem a pályámat, s ez meglehet, hogy megkönnyítette életemet a filmszínészetben, ugyanakkor megnehezítette a színpadon. Talán azért is tartottak jó sokáig, legalább tizenöt esztendőn át szürkének a színpadon, mert az úgynevezett általánosan bevált színházi eszközöket igyekeztem elkerülni; nem használtam őket. Vannak bizonyos dolgok, emberi tartalmak, amelyekre elég sokáig kerestem a magam kifejezési formáit a színpadon.

A Déryné, hol van? tehát elsősorban nem életrajzi film, hanem a szórakoztatóipar és a művészsors lehetőségeiről és korlátairól folytatott, erősen áthallásos elmélkedés, amely már csak Koltai Lajos szomorú-sötét, puhabarna képei, Pilinszky János forgatókönyvírói munkája és a mellékszereplők névsora miatt is méltó a figyelemre: Major Tamás, Sulyok Mária, Kállai Ferenc, Kern András.

Teketória (1977)

A Déryné, hol van? után másfél évvel máris elkészült Maár és Törőcsik következő közös filmje, és a Teketória több szempontból kapcsolódik is az előző együttműködéshez. Ezúttal is életközépi válságban szenvedő nő áll a középpontban, ám Dérynével ellentétben a Teréz nevű, elvált, egyedülálló nő nem külső fenyegetések miatt frusztrált. Hacsak nem számítjuk, hogy a külvilág érzéketlensége csak még nyomasztóbbá teszi saját elmagányosodását: a fia sorkatonaságát tölti, a férje egyre halványuló emlék, a munkája teljesen érdektelen. Jól esik neki a házában lakó kamaszfiú udvarlása, eljátszadozik a vamp szereplehetőségével, de ahhoz sincs igazán kedve.

Törőcsik Mari főszereplő, Maár Gyula rendező és Koltai Lajos operatőr (b1-b3) nyilatkozik a Televízió Filmszem című műsorának Maár Gyula Teketória című új filmje forgatásán. Fotó: Friedmann Endre / MTI

A Teketória a női depresszió filmje, ilyen módon meglehetősen ritka darab a többnyire férfitörténeteket mesélő magyar művészfilmek között. Sokkal közelebb áll a hetvenes évek közepének későmodernista európai darabjaihoz, mint Chantal Akerman Jeanne Dielmanja, vagy akár az amerikai független film olyan példáihoz, mint a Wanda Barbara Lodentől, vagy a Cassavetes-féle Egy hatás alatt álló nő. E filmek mögött természetesen megint csak Bergman hosszú árnyéka húzódik – Törőcsik mintha ezúttal is a Bergman-hősnők sajátosan kelet-európai változatát játszaná, a végletes kiábrándultság és a bölcs belenyugvás határán.

Női kezekben (1981)

Mikor került Törőcsik Mari legközelebb a szexhez a vásznon? Illetlen és tapintatlan kérdés, Xantus Jánosnak viszont van rá válasza: hát akkor, amikor a tekintélyes színésznő képével felváltva villódzik vörös betűkkel a SEX felirat, így, angolul. Mondjuk, az is igaz, hogy Xantus Balázs Béla Stúdióban forgatott rövidfilmjében a SEX felirat folyamatosan bevillan, akkor is, amikor Méhes Mariettát látjuk (természetesen), és akkor is, amikor magát Xantust, saját filmje főszereplőjét.

A Női kezekben olyan flúgos, mégis elegáns és rendkívül vonzó kisfilm, amilyenhez hasonló kevés van a magyar filmtörténetben. Xantus bizarr bűntényekkel és burleszkszerű álombetétekkel tarkított, túlfűtött thrillerparódiája nemcsak rendezője erotikus álmairól és kedvenc műfajairól, hanem kivételes divatérzékenységéről is árulkodik. A filmet újranézve arra a jogos következtetésre juthatunk, hogy Xantusnál nem nagyon volt menőbb fiatal rendező a nyolcvanas évek eleji, szürke és nyomasztó Magyarországon, vagy olyan, aki bátrabban el tudott volna rugaszkodni attól a fullasztó közegtől, amely körbevette.

És hogy mit keres itt Törőcsik Mari? Egy vonatfülkében ül, keleti vallásokról magyaráz, majd kártyát vet a melléülő, jó svádájú zsebtolvajnak, akinek mindig véres marad a szája, akárhányszor is törli le. A tolvaj elalszik, az álmosítóan duruzsoló Törőcsik kifosztja. Megmondta neki, hogy így lesz. Xantus filmjeiben a nők többnyire femme fatale-ok, és biztosra vehetjük, hogy a máskor olyan ártatlan Törőcsik a végzet asszonyaként is bevési magát az emlékezetünkbe.

Hosszú alkony (1997)

A kilencvenes években az idősödő Törőcsiknek már nem kellett bizonyítania semmit.

A legnagyobb tekintélyű, még aktív magyar színésznőként egyre inkább beletolódott a magyar film védőangyalának szerepébe, ami valójában alkatilag távol áll tőle: mindig is inkább láttuk őt gyors gondolkodású, kislányos báját őrző, közvetlen nőnek, mint pózokat próbálgató, őszintétlen dívának.

Pályájának ebben a kései szakaszában a legjobb szerepét Janisch Attilától kapta a Shirley Jackson novellája alapján készült Hosszú alkonyban.

Janischsal már az ugyancsak Jackson egyik művéből kiinduló Zizi című rövidfilmben is együtt dolgozott, a harmonikussá váló közös munkának pedig a Hosszú alkony lesz a legfontosabb eredménye. A tünékeny szépségű, alig több, mint egyórás film leginkább a hősnő, egy nyugdíjazás előtt álló tanárnő halálálmaként értelmezhető. A tanárnő falusi vendégházba érkezik, ahol volt tanítványai búcsúztatják. Majd megpróbál hazajutni, de minden összeesküszik ellene, és képtelen kikeveredni a hirtelen labirintusszerűen zártnak tűnő vidéki idillből. Úgy tűnik, utazása egyre inkább befelé, a saját múltjába vezet. Egy panzióban hirtelen gyerekkori játékbabáját, Rosabelle-t is megtalálja, és mintha folyton ugyanazokba a terekbe, ugyanazokba a helyzetekbe érkezne vissza, ahol már járt egyszer.

Janischot megihleti a modernista tudatfilm időkezelése, és elbizonytalanítja, cseppfolyóssá teszi a reálisnak hitt eseményeket is. Eközben hideglelős thrillert kanyarít Jackson melankolikusabb elbeszéléséből, sőt, mint a játékbabás jelenet mutatja, a horrorfilmes megoldások sem állnak távol a rendezőtől. Törőcsik kiváló partnere mindebben: emberséges, megfontolt, öntudatos nőt játszik, aki kénytelen szembenézni saját sebezhetőségével. Azzal, hogy immár képtelen felébredni.

Aurora Borealis – Északi fény (2017)

Az, hogy Törőcsik Mari 82 évesen Mészáros Márta kamerája elé állt, minden bizonnyal filmszínészi pályája utolsó szerepében, önmagában említésre méltó. Ennél is jobb hír, hogy az Aurora Borealisban Törőcsiket nem alibiszereppel kínálták meg, mint az ezredforduló után néhány másik alkalommal. Jelenlétének akkor is súlya van, ha – részben a színésznő romló egészségi állapota miatt – többnyire egy széken ül, vagy az ágyban fekszik. A tekintete akkor is olyan határozottsággal és szenvedéllyel villan meg, mint régen.

Az általa alakított nőt a lánya kényszeríti emlékezésre, és az ő emlékképeiként jelennek meg Máriának az orosz megszállás első éveiben átélt, szörnyű traumái – a hősnőt fiatal korában Törőcsik Franciska alakítja. Mészáros filmje kissé öreges, kissé didaktikus, kissé kimódolt, mégis hitelesíti a mögötte húzódó, fontos történelmi téma súlya és a színészek nagyszerű játéka. Ebben a női együttesben Törőcsiké a fő szólam, és ahogy a Hosszú alkonyban, a karakterének ezúttal is van egy rejtett feladata: a halállal való szembenézés. Erről a rendező így nyilatkozott a Filmvilágnak:

Törőcsik egy profi és egy főnixmadár. Hatalmas erő van ebben a kis nőben, látszik az arcán, a szemén, hogy mennyire erős. Nem fél semmitől, a haláltól sem, inkább talán érdekli.

A félelem helyébe lépő érdeklődés említése valóban Törőcsik nagy színészi erényeire világít rá. Törőcsik Mari kételyeket táplál, amikor más bizonyosságokat szerezne; mulat, amikor véresen komolyan is vehetné magát; és a patetikus érzelmeket mindig valamiféle bölcs ön- és világismerettel éli meg, mintha tudná, most itt a szenvedély ideje, de nem mindig lehet szenvedélyesnek lenni.

Ünnepelni sem lehet mindig, de Törőcsik Mari 85. születésnapján érdemes.

A Nemzeti társulata dallal köszönti a 85 éves Törőcsik Marit
A járványhelyzet miatt kevesen látogathatják a színésznőt.

Kiemelt kép: Törőcsik Mari Nono szerepében játszik a Márai Sándor: Kaland című művéből azonos címen készülő filmjének forgatásán Budapesten, az Andrássy úton egy – a film helyszínéül szolgáló – lakásban. 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.