A Tudhattad volna az őszi sorozatszezon egyik legnagyobb dobásának ígérkezett: a főszerepben Nicole Kidman és Hugh Grant, miközben feltűnik benne Donald Sutherland is, ráadásul az a David E. Kelley jegyzi készítőként, akinek sok egyéb mellett a Hatalmas kis hazugságokat is köszönhettük, a rendező pedig a Dogma-filmek visszafogottságát hollywoodi nagyzolásra váltó Susanne Bier. Ez önmagában már elég biztos alkotógárdának tűnt, amely gyakorlatilag bármilyen sztorit képes lenne sikerre vinni, de azért persze titkon abban is lehetett bízni, hogy még valami pluszt is kapunk az ötcsillagos névsor mellé. Ez a plusz elvileg Jean Hanff Korelitz You Should Have Known című regénye volt (ennek a címét vette át a magyar fordítás is, a sorozat angol címe The Undoing lett), mely egy igazán jó pszichológiai thrillersorozat ígéretét hordozta magában, a kívülről tökéletes és gazdag családról, melyről aztán egy bűnügy fellebbenti a fátylat, hogy valójában nem is az, aminek látszik.
Hogy láttunk már ilyet? Persze, de azért ilyen szereposztással akkor is ritka. Vagyis, jobban meggondolva a Hatalmas kis hazugságok pont nagyon hasonló volt: a jómódú kaliforniai tengerparti városkában irigylésre méltó villákban élő családokról szólt, melyekről aztán fokozatosan sötét titkok derülnek ki, mindezt hasonlóan bivalyerős szereplőgárdával. Itt most Kalifornia helyett New Yorkban vagyunk, és az ottani dúsgazdag családokat láthatjuk, akik méregdrága magániskolába járatják a gyerekeiket, és ezt teszi a Fraser házaspár is. Jonathan (Hugh Grant) onkológus, Grace (Nicole Kidman) terapeuta, a gyerekük, Henry (Noah Jupe) pedig a Reardon nevű elit iskolába jár, és Grace néhány másik reardonos anyukával együtt tart megbeszélést egy adománygyűjtő eseményről, ahol megismerhetjük Elenát (Matilda de Angelis), aki nemcsak azért lóg ki a gazdag, fehér nők közül, mert Puerto Ricó-i, hanem mert a gyereke is csak egy ösztöndíjnak köszönhetően járhat a nála jóval tehetősebb iskolatársaival egy intézménybe. Elena ráadásul meglehetősen furcsán viselkedik Grace-szel, pláne, hogy utána is összefutnak párszor, utoljára az adománygyűjtő estélyen, ahol meg is csókolja Grace-t a liftben. Majd másnap Elenát holtan találják, sőt, Jonathan is eltűnik, nyomát se találják Clevelandben, ahová állítólag egy konferencia miatt utazott, Grace pedig fokozatosan rájön, hogy a férje nem az, akinek addig gondolta.
Ez tehát sok szempontból hasonlít a Hatalmas kis hazugságokra, pedig még nem is említettem, hogy azt a sorozatot Laura Dern miatt volt a legjobb nézni (különösen a második évadban), aki ugyan itt nincs, van viszont egy ugyanolyan neurotikus, szőke, konfliktuskereső nő a Reardonban, akit ezúttal Lily Rabe alakít (ugyancsak kiemelkedően). Itt azért már végképp egyértelmű lehet,
Főleg, hogy a színészek pont azt csinálják, amit egyébként is várnánk tőlük: Grant angolosan sármos és szenvtelenül humoros; Kidman bizonytalan és határozatlan nő, a hűvös eleganciája ki tudja, milyen sebeket takar; Sutherland pedig egy vagyonos, zsugori és rideg öregember (mint legutóbb J. Paul Getty szerepében a Bizalomban). Vegyük ehhez még hozzá az időnként a kilencvenes évek rosszemlékű erotikus thrillereire hajazó hangulatot, és azt is, hogy már az első rész meglepőnek szánt fordulatai is eléggé kiszámíthatók voltak, annyit pedig talán el lehet árulni a folytatásról, hogy az ígéretesebb pszichológiai thriller helyett inkább a krimi és a tárgyalótermi dráma szűkebb keretei felé mozdulunk majd el, és így akár ott is megállhatnánk, hogy erre a sorozatra igazából az égvilágon semmi szükség nem volt. Csakhogy a helyzet azért – mint általában – mégsem ilyen egyértelmű.
Az első rész ugyanis minden déja vu érzés ellenére magában hordozza egy rendkívül szórakoztató és végletekig jól megcsinált sorozat ígéretét.
Kidman már keményebb dió: ezt a típust tényleg kiválóan képes játszani, de az ő szerepe kevésbé hálás, és ebben talán az is benne van, hogy a karaktere nem lett olyan árnyaltan kidolgozva, amely egy ilyen minisorozat főszerepéhez szükséges lenne. Ettől függetlenül simán érezhetjük azt, hogy ezt a szerepet neki írták (ő egyébként producerként is részt vett a sorozatban). A többi szereplő is abszolút a helyén van, leszámítva Elenát, aki gyakorlatilag két mellre és egy ellenállhatatlan erotikus kisugárzásra lett redukálva, no meg egy adag sztereotip latin nőiségre, de hát Kelleynek korábban is elsősorban a fehér felső egy százalék ábrázolása ment igazán.
Az pedig nem is kérdés, hogy ezt a sorozatot nagyon jó nézni: gyönyörű és földi halandók számára elérhetetlen házbelsők, szép és drágán öltözött emberek népesítik be a Tudhattad volna világát, és ezek sokszor a közhelyeshez ijesztően közel kerülő sztori miatt is képesek kárpótolni. Ezt azonban el is vártuk már az alkotók ismeretében, de ha nem történik valami váratlan fordulat a sorozat végén, akkor azért könnyen inkább csalódásnak élhetjük meg, amit ebből Kelley kihozott. Főleg, ha az HBO korábbi sikersorozataihoz hasonlítjuk, és most nem is csak a hasonló tematikát sokkal eredetibben tárgyaló Hatalmas kis hazugságokra gondolok, hanem például az ugyanezt a társadalmi réteget mesterien kifigurázó Utódlásra. Ugyanakkor azoknak is igazuk van, akik szerint jobban tesszük, ha komolyabb várakozások helyett csak hátradőlünk és engedjük, hogy szórakoztassanak bennünket, mert erre kiválóan alkalmas az otthonosság megszokott érzetét kínáló Tudhattad volna, és ennél többet miért is várnánk ezekben a nehéz időkben egy tévésorozattól?
Tudhattad volna (The Undoing), 2020, 6 rész, HBO. 24.hu: 7/10
Kiemelt kép: HBO
