A Nagyvárad térre a legtöbb budapesti csak egy egyszerű közlekedési csomópontként tekint, ami arra született, hogy minél hamarabb átkeljünk rajta, és tovább haladjunk a cél felé – pedig a városi autópályává vált Üllői út ezen szakaszán is sorakoznak egymás mellett a sokszor egyáltalán rejtett szépségek, amelyek közül többet is bemutattunk már az Ismeretlen Budapest sorozatunkban.
A fővárosban elsőként fürdőszobát kapó, fővárosi tisztviselők számára épült vöröstéglás lakóház (Pecz Samu, 1911–1912), a Nemzeti Közszolgálati Egyetem néhány éve megszületett épületei, a Szent István és Szent László kórházak, illetve a SOTE (ma is így emlegetjük a Semmelweis Egyetemet) toronyháza által határolt kereszteződésben modern üvegmozaikot, sőt, Kádár János és a XX. század meghatározó politikusa, a Franciaországot tizennégy éven át vezető François Mitterrand kőbe vésett aláírását is megtaláljuk itt, de a múltjában is sorra bukkannak fel érdekességek.
A második világháború éveiben például még teljesen más kép tárult volna a szemünk elé: a homlokzatra helyezett órájával néhány évvel ezelőtt még az Unicumot hirdető lakóház és a századfordulós kórház persze már itt állt, a modern épületek, illetve a torony helyén azonban még az Orczy-kert egy részét, illetve egy üres telket találtunk volna.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ne születtek volna tervek a már akkor is forgalmas út mentén álló földdarab hasznosítására: az 1942 nyarán a fővárostól a tömegközlekedést üzemeltető Budapest Székesfővárosi Közlekedési Rt. – köznapi nevén a Beszkárt – tulajdonába került, hogy
A Beszkárt távolról sem volt úttörő ezen a téren, hiszen a Péterfy Sándor utcai kórház a Magánalkalmazottak Biztosító Intézete (MABI), a Honvédkórház mai Podmaniczky utcai tömbje a MÁV Betegségi Biztosító Intézete (BBI), a Kútvölgyi pedig az állami alkalmazottak nyugdíjalapja, az Országos Tisztviselői Betegsegélyező Alap (OTBA) beruházásából jött létre, és az építtetőhöz kapcsolódó vállalatoknál dolgozó vagy épp onnan nyugdíjba ment embereket és azok családtagjait látta el.
Ehhez a sorhoz akart csatlakozni a közlekedési cég, ami az akkor az Üllői úton is futó villamosvonalaknak köszönhetően a belvárosból is könnyen megközelíthető terület egy részét már korábban lefoglalta, hiszen egy villamos-végállomást terveztek a mai madárszobor helyére.
Ez végül sosem valósult meg, a kórházi álom valóra váltásának azonban jóval nagyobb lendülettel indultak neki. 1943-ban kiírták az erre vonatkozó tervpályázatot, a Magyar Építőművészet következő évi első számában pedig az eredményeket is közzétették. A beszámoló szerint tizenöt pályamű érkezett be, a bizottság pedig nem tudta közülük egyértelműen kiválasztani a legjobbat, így az első és második díjat összevonva Bereczky László és Bresztovszky Domokos kapta.
Utóbbi addigra már másfél évtizedet töltött a pályán, sikerei azonban a kor sajtója szerint mindössze néhány sikeres pályázati szereplésben merültek ki – a ferihegyi repülőteret, illetve a Móricz Zsigmond körtéri állomásépületet érintő rajzait például megvásárolták, de egyik sem azok szerint valósult meg –, a háború éveiben pedig a Magyar Mérnök- és Építész-Egyletben vállalt posztot.
A negyvenöt éves Bereczky addigra már jóval többet ért el: csodás modernista pavilonokat tervezett a Budapesti Nemzetközi Vásárra, de hozzá fűződik a Rege úti Golf, majd Vörös Csillag Szálló (Lauber Dezsővel, 1938), és számos villa és szálló is, neve azonban a kommunista hatalomátvétel után gyorsan elfelejtődött. Ez az épülete látszólag nem emelkedett ki a többi ismert alkotása közül, némi bővítés után azonban jó eséllyel ma is helytállhatna.
A már említett Kútvölgyi Kórházat, illetve a székesfehérvári ciszterci gimnáziumot és a szomszédos kultúrházat (ma Csók István Képtár) is megálmodó Csank (Rottmann) Elemér (1897–1969) a III. díjat kapta. A tervező a politikai légkör megváltozása után is az élvonalban maradt: saját irodája 1949-es bezárása után a Néprajzi Múzeumnak otthont adó Kúria helyreállítását vezette, majd nyugdíjazásáig a Középettervező Intézet (KÖZTI) magasépítési csoportjának fejévé vált, lakóházak, ipari épületek és művelődési házak egész során dolgozva.
A pályázatra készített látványterve egy mozgalmasabb homlokzatú, tágas előcsarnokot magában foglaló munkát mutat, ami messzire eltávolodott az L alakú alaprajztól, hiszen leginkább egy túlméretezett talpú ipszilont idéz:
A kiviteli tervek hamarosan készen is álltak volna arra, hogy 1944 tavaszán megindulhassanak az építési munkák, aminek eredménye a lap szerint
Budapest modern épületeinek sorában jelentős helyre tarthat igényt. A Nagyvárad tér városképét mai szegényes megjelenéséből és elhanyagoltságából kiemeli, s értékes épületeinek számát gazdagítja.
– írta a Magyar Építőművészet, a földmunkák azonban a német megszállás kezdetéig biztosan nem indultak meg, ami a következő hónapokban sem változott.
A kommunista hatalomátvétel éveiben a Beszkárt inkább a járműpark, illetve a tömegközlekedés életben tartásán dolgozott, három évvel később pedig már esélye sem volt a saját kórházra: 1948-ban ugyanis megtörtént a nem állami biztosítótársaságok államosítása és felszámolása, két évvel később pedig egy rendelet kimondta:
A már álló, nem állami fenntartású egészségügyi létesítmények is tulajdonost váltottak tehát, az állam pedig szabadon dönthetett arról, hogy a Népjóléti Minisztériumra vagy esetleg a megyei és járási tanácsokra bízza azokat, így az intézmény esetleges megszületése esetén is csak néhány évig működhetett volna az 1949-ben három darabra szakadt közlekedési vállalat kezében.
A telek beépítésére végül még közel harminc évet kellett várni, bár a SOTE helyhiányának enyhítésére kiírt tervpályázat már 1962-ben megindult. A három győztes építész – a Csontváry-életművet megmentő Gerlóczy Gedeon, Südi Ernő és Wágner László – közös munkája helyett végül csak a Wágner által szignózott tervek szerint létrejött, huszonkét emeletes épület 1978-ra emelkedett a környék fölé, és jelent ma is viszonyítási pontot a városban.
