Vallomás következik: mint oly sokan, én sem tudom, hogyan kell jól kezelni a fogyatékkal élő embertársaim fogyatékosságát. Nem az embert, hát hiszen őt úgy, ahogy egy embert, de hogy például egy kerekesszékes kerekesszékességével hogyan illik viselkedni, arról semmilyen tapasztalatom nincsen: álljak-e félre, hogy elengedjem, vagy indokolatlan, leereszkedő túludvariaskodása ez a helyzetnek? Mit igen, mit ne, mit hogyan – nincsen ez tisztázva bennem, és ha van olyan csoport, amelyről még a fogyatékkal élők közül is keveset tudok, azok a siketek és nagyothallók. Különféle segítő szakmákban dolgozó barátaimtól felcsipegetett információmorzsákból elméleti ideáim lehetnek ugyan, de abból gyakorlati tapasztalat nemigen lesz, élmény pláne.
Szóval amikor belefutottam a siket és nagyothalló fiatalokról szóló Deaf U című Netflix-reality promójába, ami ráadásul remekül látta el fő feladatát, jelesül, hogy figyelemfelkeltő legyen, tudtam, hogy ezt látnom kell akkor is, ha a téma és vele show nem is igazán tört utat a nemzetközi szaksajtóba, pláne nem a hazaiba. Pedig megérdemli a figyelmet, és nem csak azért, mert laikusként olyan világra csodálkozhatunk rá általa, amire eddig érdemben nem volt lehetőségünk, és még csak nem is csak azért, mert úgy, olyan emberien és a sajnálatot mellőzve beszél a fogyatékkal élőkről, ahogy nem szokás: a Deaf U mindezektől függetlenül, önmagában is remek.
Miről is van szó? A Deaf U ugyan dokusorozatként szerepel a Netflixen, de ez a legjobb indulattal is legfeljebb annyiban igaz, hogy a háttér valós és a szereplők is saját magukat alakítják. A sorozat valójában a scripted reality műfajába tartozik – ami aligha mond sokat a kedves olvasónak, szóval álljon itt egy mini fogalomhatározó. A valóságshow-k lényegében két fő típusra bonthatók annak mentén, hogy a műsor szerkesztői hogyan és mennyire avatkoznak bele a szereplők közötti dinamikák és a konkrét események alakításába. A non-scripted reality, amit fordítsunk, mondjuk, nem megírt (szó szerint forgatókönyv nélküli) realitynek, sokkal gyakoribb itthon, Való Világ, Big Brother, Éden Hotel és a többi. Az eseményeket, persze, itt is szerkesztők formálják, kapnak kérdéseket, témákat, amiket aztán a kamerák előtt megbeszélnek, vannak feladatok, sőt az olyan vetélkedő-jelleggel készült műsorok is ide tartoznak, mint a Survivor vagy a személyes kedvencem, a RuPaul’s Drag Race. Egyvalami azonban nincs: konkrét, előre megírt történetet tartalmazó forgatókönyv.
Nos, a Deaf U az utóbbi, a scripted reality kategóriába tartozik: szereplői valós emberek, saját névvel, saját családi hátterükkel, nem kitalált karaktert játszva szerepelnek a sorozatban, és a helyszín is valóban az a közeg, ahol ők mozognak, ám az események folyása erősen forgatókönyv-alapú. Főszereplői siket és nagyothalló fiatalok, akik egy direkt siketeknek és nagyothallóknak létrehozott magánintézményben, a Gallaudet Egyetemen tanulnak – illetve elsősorban nem tanulnak, legalábbis mi nem ezt látjuk, hanem azt csinálják, mint egy csapat összezárt huszonéves: Tiszta Szívtipró gimi, ha emlékeznek még a ’90-es években kultikussá vált tinisorozatra, csak épp itt pár évvel idősebbek a szereplők, így nem az első együttlét jelenti az izgalmak csúcsát, mert hát az már régen megtörtént, és eleve elég promiszkuisak ezek a srácok, vagyis dugnak fűvel-fával. Ami egyébként huszonéves fiatalok nagy létszámú csoportjánál alapesetben is elég jellemző, a hazai egyetemi testvérszakok jelenlegi és öregdiákjainak jelentős része maga is olyan szövevényes szexuális és párkapcsolati (vö. lyuksógorsági) mátrixban él, hogy arról egy ügyes kultúrantropológus egészen fergeteges tanulmányt tudna írni. A Deaf U hősei ugyanezt csinálják: mindenki valakinek az exe, a jelenlegi ilyen-olyan lojalitási szintű partnere, vagy olyasvalaki, akivel már kavart vagy régóta szeretne, és a sorozat érzelmi hőfokát az ezzel járó adrenalin, drukkolás, romantika, csalódás és dráma adja. Hogy a srácok közben nem, vagy csak alig hallanak, az igazából csupán egy nagyon izgalmas adalék.
Izgalmas, de nem freak show-jelleggel, és nem is a „jaj, szegény, fogyatékkal élő fiatalok” kesergés hangvételében, mert hát azért ez mégis csak Amerika, ahol, mint megtudjuk, a siketek és nagyothallók épp úgy közösségekbe szerveződve, saját infrastruktúráikat és kényelmüket megteremtve tudnak élni, ahogy bármely közösség. Van siket óvoda, általános és középiskola, vannak siketeknek szóló egyetemek, jellemzően siket és nagyothalló közösség lakta városok és környékek, ami nyilván nem oldja meg a helyzetből adódó szociális és gazdasági nehézségeket, de azért jelentősen megkönnyíti a kezelésüket. Még siket influenszerek is vannak, egyiküket meg is ismerjük a sorozatból, sőt, ami az abszolút tudattágító információ volt a sorozatban, A Deaf U szereplői ebben a meglehetősen zárt világban navigálnak a tanulmányok-útkeresés-szexualitás-boldogság dimenziói között, elsősorban az utóbbi kettőre fókuszálva. Ám a sorozat egyik erőssége éppen az, hogy a folytonos párkapcsolati kavarás nem teljesen lelketlen, sőt, mindvégig jelen van egy önreflektív, befelé irányuló figyelem, a szerkesztők rendszeresen beszéltetik a szereplőket a lelki folyamataikról, ami erősíti a történetek emberi oldalát.
Közben nagyon finoman zajlik az edukáció arról, hogy mivel is jár a siket/nagyothalló lét a mindennapokban, annak humoros és kevésbé humoros mozzanataival együtt. Mert az például óriási poén, hogy Donald Trumpnak külön kézjele van az amerikai jelnyelvben, éspedig egy olyan, amely az átfésült hajkölteményére utal. De közben azt is látjuk, hogy egy szerelmespár nem tud például összebújva turbékolni, mert ahhoz, hogy beszélgessenek, muszáj szembe fordulniuk egymással. Hogy a siketeknél nem mindegy, hogy egy kocsmában miként vannak elhelyezve a bútorok, és nincs multitasking-beszélgetés:
Ezt egyébként gyönyörűen érezteti is a sorozat, hiszen nem lehet semmi mást csinálni a sorozat nézése közben: a legtöbb szereplő ugyanis nem tud a szó klasszikus értelmében beszélni, csak jelnyelvvel, azaz csak a feliratot olvasva értjük meg, mit mondanak. A milliónyi inger által szétszabdalt figyelmünk nem ehhez szokott, és nagyon érdekes élmény ennyire erős figyelemmel nézni egy mozgóképet – pedig én egyébként is úgy rá tudok tapadni a képre, hogy elfelejtek néha levegőt venni filmnézés közben.
A sorozat Nyle DiMarco ötletéből született, aki maga is jól ismeri a realityk világát, hiszen az America’s Next Top Model 2014-es évadja férfimezőnyének második helyezettje lett, mindezt első siketként a reality történetében. Azóta DiMarco modellkarrierje mellett az amerikai tévés szcéna egyik nagy kedvence, 2016-ban megnyerte a helyi Dancing With The Starst, színészként pedig egyre több sorozatszerepe van. DiMarco maga is arra a Gallaudet Egyetemre járt, ahová a Deaf U szereplői, és a Guardiannek adott interjújában úgy fogalmazott, már akkor is úgy gondolta, hogy a zárt közösség, az identitásküzdelmek és a folyamatos párkapcsolati kavarás miatt a kampuszon folyó életből remek tévéműsor lehetne, és lám, pár évvel később ő maga lett az egyetemről szóló reality egyik producere.
A Deaf U egyébként nem csak mutogatható alapanyagként bánik a siket közösséggel, hanem az általános reprezentációért is sokat tesz: a sorozatot nagyon nagy részben, gyártási területtől függően 30–60 közötti százalékban siket és nagyothalló emberek is készítik. A Deaf U persze kritikákat is kap, hogyne kapna, vannak, akik a még diverzebb szereplőgárdát, mások a siket lét teljességének ábrázolását hiányolják, és ebben van is valami, hisz azért ez mégiscsak egy könnyed, kissé bulváros soft trash. De a Deaf U még ezzel együtt is az inkluzivitás, a sokszínűség politikai korrektségen túli, csodálatosan emberi és mindemellett szórakoztató példája, és azon ritka képernyős produkciók egyike, amelytől én, nézőként, emberként, őszintén több lettem.
A Deaf U: A siketek egyeteme a Netflixen nézhető nyolc nyúlfarknyi, kevesebb mint húszperces epizódban, magyar felirattal is.
Kiemelt kép: Netflix
