Kultúra

„A jó színház nem keresztény, hanem megkerülhetetlen és kibírhatatlan”

A „nemzeti-keresztény” szókapcsolat rémisztő Visky András író szerint, aki a Kolozsvári Állami Magyar Színház aligazgatója és dramaturgja, valamint aktív református egyháztag. A direktorral az SZFE-t is leigázó politikai-kulturális hadjáratról beszélgettünk; szerinte büszkék lehetünk az egyetem véksőkig ellenálló diákjaira.
Korábban a témában:

Még az SZFE-botrány kezdete táján elhangzott Vidnyánszky Attilától, hogy olyan értékeket akar látni a színházban, mint haza, magyarság, kereszténység – s például Karsai Györgynek hiába is magyarázná, hogy ezek mit jelentenek. Később bocsánatot kért, de a szavai nyomán  kerekedett vitában sokan állították, hogy Vidnyánszky zsidózott. Mások szerint azt a képzetet fogalmazta meg, hogy a „nemzeti-keresztény oldalnak” nincs mondanivalója a „libernyákok” számára. Mit gondol erről?

Nem dobok követ Vidnyánszky Attilára a szerencsétlen mondatáért; sem az első követ, sem a sokadikat. A nyilvános térben, különösen felfokozott helyzetben akárkinek kiszaladhat a száján hasonló ügyetlenség. Az ördög nem alszik, Freud sem, persze. De ha valaki attól tart, hogy Karsai György klasszikafilológus professzornak, a görög tragédia legjobb ismerőjének nem tudja elmagyarázni a kereszténység mibenlétét, ne szalassza el annak az esélyét, hogy megkérje a legendásan kedves, a bibliai görögöt – meg hát a latint is – jól ismerő tudóst: beszéljen neki a kereszténységről. Én nem hagynám ki ezt az esélyt, ebből csak jól lehetne kijönni. Mint, egyébiránt, minden valódi beszélgetésből.

Tehát nem volt ez zsidózás, csak ügyetlenkedés.

Úgy látszik, Magyarországon – valamiféle szörnyű és sötét kényszerből – számon kell tartani, hogy ki zsidó és ki nem. Őszintén szólva Karsai Györgyről csak nemrég tudtam meg a médiából, hogy zsidó származású volna, pedig évek óta ismerjük egymást. Mindenesetre az, hogy Vidnyánszky zsidózott volna, ki van zárva: keresztény ember nem zsidózhat anélkül, hogy a hitét és megváltóját ne gyalázná. De szívesen kiiktatnám a beszélgetésből ezt a zsidózás-szálat, nem hiszem, hogy előrevisz.

Jó. Önnek keresztény és magyar színházművészként mit jelent a kereszténység?

Videók a témában:

Zavarban vagyok, a magyarországi nyilvános térben nem nagyon tudom használni a „keresztény” szót, hiszen azt jelenti, hogy nem zsidó.

Úgy látszik, nem könnyű kiiktatni ezt a szálat.

Nem könnyű, mert  a „keresztény” szó a tagadás és az elhatárolódás szava lett jó ideje, miközben ennek valójában nincs köze a kereszténységhez. Én inkább a „hívő keresztényt” használom, azt is ritkán, s ez számomra nem pusztán kulturális és vallási leszármazást jelent.

Fajit soha nem is jelentett, hála Istennek, mert az az ördögtől való volna. Nincsenek keresztény gének és keresztény rasszjegyek sincsenek.

Apám „többmintbarátja” és „többminttestvére” a zsidó Richard Wurmbrand volt, aki Bukarestben az első keresztények mintájára hozott létre egy fantasztikus kisugárzású, jórészt zsidókból álló gyülekezetet; őt mi, gyermekek, nagybátyánkként szerettük, a feleségéért pedig – aki a szemünkben a szeretet szentje volt – rajongtunk. Sokakat megismertünk a gyülekezetéből: keresztények voltak és zsidók, keresztények és románok, arisztokraták és szegények, polgárok és munkások. Áradt belőlük az újszövetségi idők boldogsága és humora, még akkor is, mikor börtönbe zárták őket. A Szent Pál-i tanítás szerint a keresztények Ábrahám utódai, sőt az apostol azt állítja, hogy akik Krisztuséi, Ábrahám magjából, „spermájából” valók – igen, ezt a szót használja az eredeti szöveg.

Richard Wurmbrand prédikál 1969-ben, Kanadában. Fotó: Reg Innell /Toronto Star /Getty Images

De a magyarság attól még erős kötelék és szövetség, nem?

Hívőként egyetlen szövetségben hiszek, amit Isten Ábrahámmal, majd Izsákkal és Jákobbal kötött, és mindegyre megújított; ugyanezt a szövetséget a názáreti Jézus megnyitotta és a népekre is kiterjesztette. A magyarokra is. Aki tehát magyar és kereszténynek vallja magát, semmilyen értelemben nem lehet zsidógyűlölő, de még amolyan elegáns és szellemes szalonzsidózó sem. De tényleg hagyjuk ezt a zsidózás dolgot.

A románozás, ukránozás is elégé elterjedt a magyar közbeszédben. S ami azt illeti, ön is jócskán lehetne sértődött.

Én?

A családja alaposan megszenvedte a román kommunista diktatúrát: édesapját, Visky Ferenc lelkipásztort 22 évre ítélték az evangélium hirdetéséért, ebből hét évet töltött börtönben, sokszor embertelen körülmények közt. Édesanyjával együtt a családot internálták, mikor ön még kisgyermek volt; erről az időszakról ír a világszerte sikeres Júlia című darabjában.

Jókor voltunk jó helyen, ezt az egészet nem mi találtuk ki magunknak.

Mi lehet jó a börtönben és a deportálásban?

„Áldásul volt nekünk a nagy keserűség”, hogy Ézsaiást idézzem. Apámat már a negyvenes évek végén a román Sziguranca, a Securitate elődje számon tartotta és követte, mint veszélyes irredentát. Sajtótámadásokat indítottak ellene, egy amerikai ital nevét viselő ellenséges magyar papról cikkeztek, aki alá akarja ásni a népi demokráciát. Akadtak, akiknek nem volt jó magyar, mert a megbékélést hirdette; a szélsőséges románok szemében meg Horthy határon átdobott ügynökének számított, hiszen Magyarországról szökött vissza a valóban pesti feleségével együtt, mert itt akartak szolgálni az újra kisebbségivé lett reformátusok között. Az egyik gyülekezetében még a letartóztatása előtt azért támadták, mert a cigányok egyre nagyobb számban kezdtek templomba járni, és még úrvacsorát is vettek. Na, ez sok volt.

Egy cigány után nem iszom még az úrvacsorai borból sem, a magyar református hitemért még az Úristenen is átgázolok, mondták az apámnak. Remélem, az utolsó pillanatban az Úristen elugrik maguk elől, mondta nekik az apám.

Addig, amíg dúlt a gyűlölködés és kirekesztés, nem volt baja a hatóságnak senkivel. De amint megnyílt az emberek szíve, és a faluközösség dolgaival foglalkoztak, és a cigányokat is befogadták, a hivatalosságok megijedtek a nagy egységtől, s máris elkezdődött a besúgók beépítése és a megosztó hírgyártás.

Az, hogy ilyen tapasztalatok után sincs sértettség önben, gondolom, a hitének köszönhető. Amit csinál, mennyiben keresztény színházművészet?

Ó, hát keresztény művészet a reneszánsz óta nincs, a terminusnak nincsen értelme. Aki ma Rómában Caravaggio oltárképeit akarja látni, annak szépen csengő eurókat kell belehelyezni egy szerkezetbe, hogy fölmenjen a festményre a fény. Nem az isteni fény, és nem is a megvilágosodás belső fénye, dehogy. Amennyiben az egyház sem hisz az oltárképek által kiváltott áhítat lehetőségében, ha az egyház sem gondolja, hogy az evangéliumot hirdető templomi műalkotások nem szólíthatják meg az ember lelkét, akkor hogyan is beszélhetnénk keresztény művészetről? Én a színházban saját történeteket mondok el; ezek, ha szerencsém van – azaz, ha Isten ujja valahogy megérinti őket, és lelket lehel beléjük –, megszólalnak és megszólítanak. Persze, engem szólítanak meg elsőként, és mindenki előtt velem van elszámolnivalójuk. A színház közösségi művészet, akkor és ott történik velünk valami. Közösségi önreflexió: az éles fények és felismerések helye, mert a legbensőbb, legrejtettebb kérdéseinket hozza szóba. És ezek valahogy mindig összefüggésben vannak a bűnnel, Pilinszky János szerint a bűntudattal, az árulásainkkal, a gyávaságainkkal, és azzal, hogy megtisztulásra és megváltásra szorulunk. Ha pedig egy előadás rossz, hazug, öntetszelgő, akkor mindegy, mit üzen: egyszerűen csak rossz, és nem számít.

Az úgynevezett keresztény színház vagy művészet, és bizony az ideológiailag militáns színház is nagyon gyakran menlevele az agresszív gondolattalanságnak és a giccsnek. Minél rosszabb egy előadás, annál többet prédikál bele mindenféle ideológiát a néző képébe.

Ha keresztény elemeket, szimbólumokat, paneleket használ a művész, az már giccs?

Isten megvan keresztény szimbólumok nélkül, a keresztény paneleket meg kiköpi a szájából. Az ember tragédiája, ez a nagyszabású történelemszínház nem a keresztény szimbólumok miatt remekmű, hanem mert nincsenek benne panelek. Ha volnának, és ha Madách szolgai módon értelmezte volna a keresztény teológiát, akkor Luciferből nem csinált volna az Isten családjához tartozó, nagyszájú, de azért kezelhető nagyfiút, és Isten a darab végén nem bocsátana meg neki, mármint Lucifernek. A keresztény teológiával szöges ellentétben áll ez a megoldás, viszont a gonosznak a világban való jelenléte megoldhatatlanul nehéz kérdés annak, aki a saját szívébe tekint, és ott is felismeri a kezelhetetlen Lucifert. Lucifer nem a másik, és a pokol sem a többiek.

Júlia viszont beszélget Istennel az ön darabjában.

Ugyanúgy, ahogy Hamlet a nagymonológban. „Soliloquium”, figyelmeztet Shakespeare – a lélek magányos beszélgetése Istennel, a nézők nyilvánossága előtt. Sokféle nyelven hallottam-láttam a Júliát, nagyon változatos módon értelmezték ezt a halál küszöbén zajló belső monológot. Sok nyelven fogadtak örökbe, alig kibírható ajándék ez nekem.

És sokan mondták azt is, hogy nem szeretnének Júlia istenének a helyében lenni, mert Júlia semmit nem hallgat el előle, mindent a szemébe vág. Hát igen, mert szerelmesek egymásba, a szerelmesek meg nem hazudnak egymásnak. Isten nem sértődékeny, ebben biztos vagyok, az egyház a maga sértődékenységét biztosan nem tőle vette.

Szóval nekem a jó színház nem keresztény, hanem megkerülhetetlen és kibírhatatlan. Számít neki, hogy ott vagyok, és hogy az én életemmel is kísérletezik a színpadon. Isten bárkinek adhat inspirációt, nem fogja előzetesen kikérni a püspöki kar normakontrollját.

Vidnyánszky viszont nyilvánvalóan keresztény művészként aposztrofálja önmagát.

Az lehet, és az ő remekműgyanús Mesés férfiak szárnyakkal című előadása például csakugyan a liturgia hagyományából építkezik. De ennek a döntésnek a helyességét az előadás igazolja vissza, és nem valami azon kívüli ideológiai vagy vallási megfontolás. Távolról sem komor előadás, ellenkezőleg, tele van a gyermeki attitűd humorával és az eget meghódítani kívánó „baldóver” iránti szeretettel meg elfogadással.

Mesés férfiak szárnyakkal című színmű a debreceni Csokonai Színházban, Vidnyánszky Attila rendezésében. Fotó: Oláh Tibor /MTI

És ilyenek a „másik oldalon” nincsenek? Vidnyánszky ellenpólusaként érthető okokból  Alföldi Róbertet szokás emlegetni. Akinek például A sötétség hatalma című Tolsztoj-rendezése mély és megrázó keresztény hitvallás.

Nagyon nem szerencsés politikai oldalakra osztani a művészetet; persze aki nem vak, látja, hogy mégis ez történik. Nem is valamiféle politikai egyenlőség-játszma nevében mondom, de ha már a bibliai nézőpontot feszegetjük, akkor Ascher Tamás és Gáspár Ildikó József és testvérei című előadásánál nehezen tudok elképzelni biblikusabb darabot. Hajtottam is erre az előadásra a kultúra kérdésében igencsak álmatag reformátusaimat; lelkészeknek ajánlottam, hogy a hittanosokkal együtt menjenek megnézni, hiszen ennek az előadásnak a betlehemes játék a közvetlen hagyománya. A katolikus liturgiai hagyomány megújításán monomániásan dolgozó Pilinszky Robert Wilson színházában találta meg a folytatható liturgikus hagyományt. Ha pedig a mai európai szcénán keresgélnénk a kereszténység, azaz a létezés alapkérdéseit tematizáló színházat, Romeo Castellucci színházát sorolhatnánk a legfontosabbak közé. Castellucci Divina comedie trilógiája korunk legsúlyosabb teológiai kérdéseit állítja elénk.

Újabb színdarab ellen tüntetnek a francia keresztények
Romeo Castellucci színműve után Rodrigo Garcia darabjának bemutatója ellen is tiltakoznak a keresztények Franciaországban.

De akkor Robert Wilson vagy Romeo Castellucci színháza keresztény, nem?

Jó ez a kérdés?

Nem jó?

Szerintem ugyanúgy nem jó, mintha azt kérdezné, hogy Vidnyánszky konzervatív színházat művel-e.

Miért, nem azt művel?

Attól tartok, leginkább az úgynevezett konzervatívok nem ismerik Vidnyánszky Attila színházát. Aki azt hiszi, hogy őt a magyarországi keresztények egymást letaposva rohantak pajzsra emelni, és szétverték a házakat, csakhogy láthassák az előadásait, súlyosan tévednek.

A szószínházi vagy realista színházi hagyományokon felnőtt közönség számára bizony nagy megpróbáltatás az ő poétikus színháza, ami épp a magyar színházi hagyományba illeszthető nehezen. Aki viszont megnyílik előtte, és fölfedezi magának, mindegyre visszajár elmerülni ebben a mélyről áradó zenei-képi világban. És még valami: Vidnyánszky színházának legközelebbi párja a magyar színházi szcénában Jeles András színháza. Mindketten a forma megszállottjai: nem történeteket, hanem állapotokat vizionálnak a színpadra, egyikük sem a pszichologikus utat járja, ráadásul mindketten a közösségi színházat művelik, ami ellenáll minden sztárkultusznak meg celebgyártásnak. És ugyan Jeles András személyében a színház élő klasszikusát tiszteljük – hozzáteszem: helyesen –, arról mégsem feledkezhetünk meg, hogy évtizedekig alternatívnak kanonizálták ezt az esztétikát, tehát tulajdonképpen a mainstreamhez képest marginálisnak tekintették az előadásait. Mindketten, Vidnyánszky és Jeles is idegenek a „történő” magyar színház számára. És ezzel a boldogsággal élni az alkotó embereknek való, szép feladat.

Idegennek lenni boldogság?

Csak amennyiben ajándékba kapott és elfogadott idegenségről beszélünk. Az alkotóművész mindig idegen egy kicsit.

A közismert tétel szerint a nemzeti-keresztény gondolat hiányzik a magyar művészetből és az SZFE-ről is, sőt, egyenesen elnyomás alatt van. Úgymond idegenbe szorult. Világosan látható az úgynevezett nemzeti oldal részéről az erre hivatkozó mélységes sértettség, sebzettség.

A keresztény gondolat elsőrendűen nem nemzeti, hanem univerzális, és a nemzeti gondolatnak is Isten országa felől ad értelmet. A keresztény testvériség, mint mondtam, nem faji kérdés, hanem szellemi, de ettől még nagyon is valóságos. A meggyilkolt és feltámadott Jézus vére köt össze bennünket magyar, román, zsidó, és – ne feledjük – üldözött kínai és szíriai keresztényekkel, afrikaiakkal és cigányokkal, meg a már eltávozott testvéreinkkel.

Fotó: Mohos Márton /24.hu

Miért ne lehetnének az egyetemes kereszténységnek nemzeti változatai?

A „nemzeti-keresztény” szókapcsolat számomra azért rémisztő, mert akik használják, nem számolnak súlyos terheltségével. A Nemzeti Színházban nem láttam nemzeti-keresztény előadásokat. Magyar színházakban kizárólag magyar előadásokat látok, ezek között vannak rosszacskák meg jók, fontosak meg egészen kiválóak. A rossz és hazug előadások, ha valahogy nagyon magyarok is volnának esetleg, mérgezőek. Volna megbeszélnivaló bőven, mert ezek a vagy üres, vagy súlyosan terhelt fogalmak és szóösszetételek nem teszik lehetővé egymás megértését.

De a sebzettség nem érthető?

A sebzettség? Dehogynem. Megérthető és megbeszélendő. A sértődöttség viszont az ördögtől van.

Romániai magyarként nem érzi úgy, hogy a nemzeti identitásért meg kell küzdeni, és ebben a küzdelemben sebeket kaphat az ember?

Meg kell küzdeni, az nem is kérdés. Például folyamatosan támogatókat kell keresni a kisebbségi közösség céljainak elérésében a románok között is. Szeretném én is, ha gyermekeim gyermekei – ők is már négyen vannak – otthonra találnának itt, ha szépnek érzékelnék saját örökségüket, és az örökségük gazdagításának is értelmét látnák. Színházat csinálok és tanítok, írok is persze, mindhármat szenvedélyesen, közben izgalmasabbnál izgalmasabb közösségi projektekben veszek részt.

Magyar iskola alapítása és fenntartása, magyar nyelvű könyvkiadás, nyári egyetem, művészeti projektek, városszéli református gyülekezeti tagság…

De mindez nem valami hősi küzdelem, hanem az életem. És élni jó. A sebek, nos igen, azok valóban elkerülhetetlenek, de arra törekszem, hogy én legalább ne sebezzek meg másokat. Nem sikerül, tudom, emberből vagyok, ügyetlen és figyelmetlen szellemi képződmény magam is. Hiszek a bocsánatkérés erejében és a megbocsátás valódi katarzisában. Nem törekszem tévedhetetlenségre, eszemben sincs.

Nem akarok a tőlem különböző másik nélkül élni, mert akkor végem van. Magyarország, ha a közéletet figyelem, a tízmillió tévedhetetlen ember országának tűnik, állandó a háborús készültség.

Lazítani kellene, örülni az életnek, az országnak, a lakóinak, annak, hogy együtt vagyunk gazdagok meg együtt szegények, és ami az ország, az mind mi vagyunk, nincs kivétel.

De nem vagyunk megbélyegzettek, örök veszélyben élők, akiket a gonosz világ el akar pusztítani?

Jaj, dehogy. Teljes tévedés, hogy a magyarokat nem szeretik és nem tisztelik Európában és a világban. Hírlapi kacsa, manipuláció, féknyúz, szörnyen nevetséges. Annyira, hogy már tragikus.

Többek közt az SZFE-n is szerzett diplomát, személyesen is ismeri a szereplőket, akik a mostani dráma fináléjában láthatók. 

Ami az egészben a legnehezebben elviselhető  számomra – talán mert vannak ilyen korú gyermekeim is –, az az ellenálló fiatalok infantilizálása, megalázása és kriminalizálása. Hogy ugyanis meg volnának vezetve, és nem a saját véleményüket képviselik. Ha ezt hangoztatjuk, akkor mi is a véleményünk, mondjuk, a náluk sokkal fiatalabb egykori pesti srácokról, ezekről a halni kész kamaszokról, akik a magyar szabadságot védelmezték? Őket ki vezette meg? Nem kellene büszkének lenni az SZFE diákjaira? Ez egy jó újrakezdés lehetett volna, sőt, akár nemzetegyesítő programnak sem lett volna rossz.

De Vidnyánszky azt mondta, hogy a fiatalok nem akartak párbeszédet, pedig szerinte alapvető probléma, hogy nincs párbeszéd a szakmában már régóta.

Abban igaza van, hogy a szakmában nincs párbeszéd. Valóban nincs, ehelyett a gyanakvás szelleme uralkodik, a fiatalokat viszont nem vonnám be semmi szín alatt ebbe az ásatag és olykor kifejezetten kisstílű megosztottságba.

Vajon olyan nehéz megérteni azt az amúgy őskonzervatívnak számító alapelvet, hogy egyetemi autonómia nélkül lehetetlen egyetemet működtetni, tudományt és művészetet művelni?

Az autonómia pedig nem deklarációk és politikai ígéretek kérdése, hanem az intézmény szerkezetéből származó garanciáké. Ha a szenátus jogkörét a kinevezett kuratórium megvonja, azzal egyszerűen megszünteti a Színház- és Filmművészeti Egyetemet. Márpedig nem lehet egyszerre megszüntetni valamit, meg el is várni, hogy működjön tovább, mintha mi sem történt volna. A shut down and restart menüpont a kultúra egyetlen területén sem működik.

Kiemelt kép: Biró István /MTI

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.