Kollégák voltunk akkor, még újságíró volt. Most a Kugler Art Szalonban rendez egy előadást, és megjelent a könyve Irodalmi popikonok címmel. Hová tűnt önből az újságíró?
Jelentem, még él, csak nem találja a teret, ahol létezhet. Engem az élet többször is kényszerített arra, hogy váltsak, igaz mindent nagyon későn kezdtem el. Eredetileg jogászként végeztem. Az egyetem alatt rájöttem, hogy újságíró szeretnék lenni. A Komlósi Oktatási Stúdióban Bárdos András lett a mesterem, aki később beajánlott az akkor még egyeduralkodó Magyar Televízióba. Voltam brüsszeli tudósító, majd dokumentumfilmezni kezdtem. A párizsi külvárosi lázongásokról készült filmemmel Kamera Hungária díjat nyertem, ami után közvetlenül kirúgtak a tévéből. Tehát az élet arra kényszerített, hogy váltsak. Egy belga cégnek készítettem dokumentumfilmeket. Aztán hazajöttem és Kerényi György hívott dolgozni a Magyar Rádióba. Itt a történelem megismételte magát. Dolgoztam, dolgoztam, közben többszöri vezetőváltás történt, én dolgoztam rendületlenül, kaptam egy Sajtó Nívó díjat, majd kirúgtak. C’est la vie. Az igaz, hogy most a Kugler Art Szalonban rendezek, de nem egyedül, hanem Surányi Andrással. Hiszek a mesterekben.
De ha nem „változnának a médiafogyasztási szokások”, ahogy rendszeresen indokolják a politikai térfoglalást, akkor még ma is újságíró lenne?
Szerettem volna újabb kihívásoknak megfelelni, új feladatokat kapni, de nem támogatták az elképzeléseimet. Viszont lehet, hogy jobb is, hogy így történt. Hiszen az elmúlt években tudtam dokumentumfilmeket forgatni, hangjátékot írni és rendezni, könyveket szerkeszteni, lefordítani Alexandre Dumas irodalmi szakácskönyvét magyarra. Egy fix állás mellett nem biztos, hogy jutott volna energiám minderre. De ha lenne egy újság, ahová csinálhatnék páros interjút Európa jövőjéről Michel Houellebecq francia íróval és a Rammstein frontemberével, Till Lindemann-nal, akkor lecsapnék a lehetőségre, mert szerintem mindegyikük meglepően őszintén beszélne a víziójáról.
Ez nagyon menő cucc lenne.
Nagyon izgalmas Európában az a német-francia motor, amely előreviszi az uniót. Houellebecq a könyveiben elég sok mindent megjósolt a jövőről, ami be is következett – számomra ő egy öreg bölcs az erdőből, aki hagyja, hogy működjenek a megérzései. Till Lindemann meg nemcsak vadállat rocker és karakteres férfi az indusztriális metálból, hanem többkötetes költő is. Lehetne-e jobbat beszélgetni Európa jövőjéről, mint egy atipikus francia íróval és egy német költő-rocksztárral? Ráadásul mindketten rendkívül népszerűek, úgy, hogy közben konzekvensen önazonosak maradtak.
A könyve is interjúkötet. Művek és emberek.
Engem az atipikus érdekel, ami nem akar megfelelni, hanem organikusan lesz jó és sikeres, mert igaz és őszinte. Az Irodalmi popikonok című kötetben az irodalmi sikernek eredek nyomába. Amely siker sokféle lehet… Mi lesz közönségsiker és mi lesz szakmai siker? Mi lesz bombasiker és mi az örökérvényű siker? Milyen könyveket és szerzőket fogad be a kánon és kik lesznek törvényen kívüli írók, akiket imád a közönség? Páros interjúkban keressük a kérdésekre választ a könyvben. Lehet szeretni Agatha Christie-t vagy sem, de a Biblia után a legnagyobb példányszámban az ő művei kelnek el a világban. Vagy: mi az oka annak, hogy Shakespeare-t négyszáz éve játsszák színpadon? Miért lehetséges, hogy bár Hemingway a mai szemmel nem píszí, az olvasók mégis imádják, mint egy rocksztárt? Ivott, verte, megcsalta és cserélte a nőket, vadászott, és bár ezek ma sokak szerint teljesen elfogadhatatlan dolgok, Hemingway történeteit kedveli a publikum. Vannak magyar példáim is: Bródy Sándor, akit még életében a magyar Zolának hívtak, a naturalizmus hazai megteremtőjének, de óriási diadalmenet után kikopott a magyar irodalmi életből. Pedig volt egy rendkívül izgalmas kísérlete. A tanítónő című darabjához két befejezést is írt: egy realista véget és egy happy endet. Mi Szabó Magda sikerének a titka? És Molnár Ferencé? Ezek szerintem izgalmas témák, amelyekről jó beszélgetni. Én diák típus vagyok, aki kérdezni szeret, nem pedig kinyilatkoztatni. A kötethez az első interjúkat a HÉVÍZ irodalmi folyóiratba készítettem, és aztán nyolc év alatt kifejlődött belőle egy könyv. Köszönet a Helikon Kiadó igazgatójának, Szász Zsoltnak, és helyettesének, M. Nagy Miklósnak, amiért hitt a kéziratban.
A kérdésfelvetések populárisak, miközben a megvalósítás nem az, direkt keveredik a kettő?
Én nem tudok mit kezdeni a lila köddel. Nem értem. Szerintem nem attól leszünk nagyon okosak, hogy kitalálunk magunknak egy nyelvet, amit senki nem ért. A megérzéseken kívül a munkában, a befektetett energiában, az önazonosságban, az érthetőségben és a kételkedésben hiszek. Imádtam egy-egy irodalmi interjúra heteket készülni, több könyvet elolvasni a szerzőtől, tanulmányokat keresni, monográfiákat bújni. Sosem szerettem volna egy polcra helyezni magamat a szakértő interjúalanyaimmal, hanem csak érdekesen szerettem volna feltenni fontos kérdéseket, hogy legyen kedvük válaszolni rá.
Nyilván máshogy kezelné ugyanezt egy napilapban.
Persze. Bár a szerkesztőim…
Vannak szerkesztői? Luxus.
Vannak, és magasra teszik a lécet. Cserna-Szabó András és Turi Márton szerkesztők, Darida Bence olvasószerkesztő és Széplaki Gyöngyi műszaki szerkesztő nélkül nem az lett volna az Irodalmi popikonok, mint ami lett. És kellett még a csapatunkba a borító tervezője, Hlatki Dorottya is.
Most Ady és Léda szerelmét dolgozza fel egy darabban – ebben mi az eredeti témafelvetés?
Én az ő történetüket kamaszkorom óta szeretem, azóta dédelgetett álmom, hogy egyszer kezdek is vele valamit. Közben eltelt húsz év. És az elmúlt kilenc évben többször, többféleképpen szerettem volna feldolgozni ezt a héjanászt, de a megvalósítás mindig zsákutcába jutott. Szerettem volna hangjátékot és dokumentumfilmet is készíteni az anyagból. Aztán egyszer csak kész lett egy szövegkönyv és kitaláltam, hogy legyen ez egy felolvasószínház, extrákkal. A Héjanász—Ady. Léda. Párizs. című darabban a költő és múzsája levelezését és visszaemlékezéseit vettem alapul. És persze Ady köteteit. A magánéletből annyit mutatunk meg, ami a műre tartozik. Vagy: ami nélkül a mű nem jött volna létre. Ami a versek megértéséhez elengedhetetlen. Szerettem volna, hogy a helyszín lakásszínház legyen, mert ott intim a tér, olyan mintha együtt élnénk Adyval és Lédával. Érezhető a feszültség, a szerelem, a kiszolgáltatottság és látjuk, hogy milyen drámai körülmények között születik meg egy vers. A Kugler Art Szalon nagypolgári miliője pompás helyszín a darabunkhoz.
Furcsa lehetett mondjuk felhívni Pokorny Liát. Szia Lia, én Olga vagyok, még sosem rendeztem, de most fogok, leszel a főszereplőm?
Nem egyedül rendezem a darabot. Surányi András rendező és Kőszegi Edit dramaturg vettek a szárnyaik alá, és ezért nagyon hálás vagyok nekik. A CAFé Budapest Fesztivál pedig beleszeretett a produkcióba és beválogatták a programjukba a munkánkat. Ezzel együtt ez egy kis költségvetésű produkció, így a castingot a saját fejemben kellett lejátszani. Egy évnyi mérlegelés után döntöttem úgy, hogy Léda kizárólag Pokorny Lia lehet, és ha nem vállalja a felkérést, akkor én ezt a darabot nem fogom tudni megcsinálni. Azután ki kellett találnom, hogy ki legyen a párja: Ady Endre. Ez is nehéz döntés volt. Aztán az élet megoldotta a helyzetet: az Irodalmi popikonok című könyvbe csináltam interjút Soós Attilával, a Trojka Színházi Társulás alapítójával az Anna Karenina örökérvényűségéről. Attila meghívott egy előadásukra. A Cseresznyéskert című darabjukat nézve pedig egyszer csak azt láttam, hogy ott sétál a díszletben Ady Endre. Aki Bárnai Péter. Ismeretlenül felkértem Liát és Pétert a szerepre. Péter igent mondott. Lia viszont először bekérette a szövegkönyvemet és megkérte a csapatát, hogy olvassák el az írásomat. A tanácsadók végül azt javasolták neki, hogy vállalja el a munkát. Örök hálám Lia csapatának.
Ez jó visszajelzés.
Megmondom őszintén, én itt ijedtem meg igazán. Örültem, de éreztem, hogy akkor most már nincs visszaút. Ezért kértem meg Surányi Andrást és Kőszegi Editet, hogy szakmailag segítsenek, mert nélkülük ez nekem nem biztos, hogy menni fog, mert nem biztos, hogy beszélek színházul vagy dramaturgul. Segítettek, de azért elengedték a kezemet és ez így volt jó. Sokat tanulok ebből a munkából. Hál’ Istennek Liáról és Péterről is kiderült, hogy inspiráló alkotótársak.
Lesz önből színházi rendező?
Ki tudja, mit dob még az élet? Ha valaki azt mondja nekem három éve, hogy itt fogok ülni és darabot rendezni, kinevetem. Egy biztos: dolgozni szeretnék, amíg csak lehet.
Elég messze van ez attól, hogy kergetik a francia tüntetők, amiről ugye filmet is forgatott és díjat is kapott érte.
Egyébként nincs messze. Ott is tények alapján meséltem el emberek életét. Amikor a párizsi külvárosi lázongásokról csináltam a filmet, akkor is a valóságot dolgoztuk fel. Most is hiteles dokumentumanyag alapján rekonstruáljuk Ady és Léda életét. És az Irodalmi popikonok is ez a vonulat, az interjúalanyaimmal az irodalmi siker titkát kutatjuk, írók művei és életútja alapján. Nyilván a múlt minden darabkáját nem ismerhetjük pontosan, és az említett alkotások nyomokban tartalmazhatnak fikciót. De az biztos, hogy a tényanyag van túlsúlyban bennük. És ettől érdekes, mert valódi emberek egyszervolt életéről szólnak. Nincs izgalmasabb téma, mint az élet.
Szóval tulajdonképpen csak egyetlen dolgot tud csinálni, és azt váltogatja a műfajokban.
Igen, lehet, hogy így van. Az a véleményem, hogy igazából már minden megtörtént a világon, csak ismétlődnek a dolgok.
Nekem néha az az érzésem, hogy nem, de oké.
Szerintem csak mások a díszletek és a dimenzió. Volt egy hangjátékom, Naplók a vérzivatarban címmel, amelyet a Klubrádió és a Katolikus Rádió is sugárzott. Ahhoz vettem a nagyanyám, a nagyapám és Márai Sándor második világháborús naplóját. Ők is a valóságot mondják el, kínzó őszinteséggel, hiszen a napló elvileg őszinte műfaj, ha az ember komolyan veszi. Két kisember és egy entellektüel emlékei. És én egyszerűen csak felfűztem a mondataikat. Szerintem mindegy, hogy agyagtábla, könyv vagy okostelefon van valaki kezében, ha az olvasottak nyomán valamilyen hatás éri, ugyanazt érzi ma, mint száz vagy kétezer éve. Az érzelmeink és a lelkünk nem változik. Például, ha kiesünk a komfortzónánkból, vagy kicsúszik a lábunk alól a talaj, hasonló érzésekkel reagálunk. A második világháború alatt egy légópincében vagy a lakásunkba zárva karantén idején hasonló dolgok dobogtatják meg a szívünket: szorongás, bizonytalanság, pénztelenség, félelem, csalódás, veszteségek… De Gustave Flaubert Bovarynéja is ugyanazokkal a női érzésekkel küszködött százhatvan éve, mint ma tesszük. Hátborzongató. Ezért is adtam azt a címet a podcastomnak, hogy Bovaryné másik élete. A műsort a Marie Claire magazin fogadta be, mert László Krisztina főszerkesztővel és a helyettesével, Tóth-Szántó Krisztinával hasonlóan gondolkodunk.
Saját sztorit fog írni?
Ki tudja? Abban hiszek, hogy az életemet nem csak én irányítom. A Gondviselés vagy a Jóisten is beleszól a dolgaimba. De úgy is mondhatnám, hogy a Párkák döntik el, hogyan szövik az életem fonalát tovább. Majd meglátjuk.
Ki inspirálja?
Könyvek, életek, filmek, emberek. És szeretem, ha van rajtam kontroll vagy vannak alkotótársaim.
Bizonytalanság miatt van ez?
Inkább az érthetőség miatt. A kommunikáció három szintű: gondolsz valamire, azt megfogalmazod valahogy, és azt megértik valahogy. A mondanivalód olyan sok ponton sérülhet, hogy muszáj a kontroll. És minden művészeti területnek van saját nyelve vagy formarendszere, és nem biztos, hogy mindet jól használom. Persze azért azt nagyon erősen érzem, hogy mihez kell ragaszkodnom és miben nem engedek, mert szerintem lényeges.
A sokműfajúság az önkifejezésről szól, vagy változtatási szándék van benne?
Elsősorban olyasmivel szeretek foglalkozni, ami érdekel. És, ha adott a tervem, akkor nem eresztem el. Ha valamiből nem lehet dokumentumfilm, akkor lesz hangjáték, ha valamiből nem lehet podcast, akkor lesz belőle esszé és így tovább. Egyébként ez nem egyszerű életstílus, mert ilyenkor sokszor évekig egyedül dolgozol a bányában, a nyirkos sötétben, és senki nem hisz benned igazán, csak te magad. Utána meg kell győzni másokat, hogy adjanak pénzt a projektedre, hogy ők is higgyenek az ügyben. Na, ez még nehezebb. A csoda akkor történik meg, amikor mások is beleszeretnek a szövegedbe, és együtt mentek tovább. Amikor egy légópincében dolgoztunk a Naplók a vérzivatarból hangjáték felvételekor Dégner Lillával, Fesztbaum Bélával és Rajkai Zoltánnal, ők úgy mesélték a nagyszüleim és Márai Sándor második világháborús emlékeit, hogy végig a könnyeimmel küszködtem.
Lesz még újságíró?
Ó, ha tudnám, válaszolnék. Az biztos, hogy a szabadúszás keserves terep, de kreatívvá tesz. Ha kilátástalannak érzem a dolgokat, Steve Jobs, az Apple alapítójának szavai jutnak mindig eszembe, aki azt mondta, hogy egy módja van annak, hogy termékeny maradj: stay hungry! Azaz: maradj éhes! Én az vagyok. Bármi megtörténhet.
Kiemelt kép: Mohos Márton /24.hu
