Magyarországon még a rendszerváltás után harminc évvel sem kezeljük a helyén a szocializmus korának modern építészetét, hiszen szorosan összekötjük azt a Rákosi- és Kádár-kor családokra gyakorolt negatív hatásával, illetve a politikai légkörrel. Az 1945 után született lakó- és középületeken a dísztelenségük sem segít, hiszen sokak szerint az az épület, ami nem úgy fest, mintha egy századfordulós képeskönyvből húzták volna ki, egész egyszerűen nem képvisel semmiféle értéket. Kitűnő példa erre a korábban a Várnegyedben álló Országos Villamos Teherelosztó lebontása, a kecskeméti Kodály Intézet könyvtárának eltüntetését célzó terv, vagy épp a lovak helyett rendezvényeknek otthont adó, a Budavári Palota szomszédságából a második világháborúban elszenvedett károk miatt eltűnt Lovarda visszaépítése.
Az 1945–1989 közt született óriások egy tekintélyes hányada persze rég elöregedett, vagy épp százszámra valósággá vált típustervek alapján készült, mások azonban saját koruk tipikus, az európai építészet trendjeibe illő, vagy épp azoktól eltérő, egyedi darabok, amelyek különböző állapotban állják a sarat. Eltüntetésük kiradírozna egy darabot a városszövetből, aminek ezáltal a sokszínűsége csorbul.
A város kevesek által ismert építményeit, szobrait és történeteit bemutató Ismeretlen Budapest sorozatunk mai epizódjában arra mutatunk példát, hogy egy, a város legcsúnyábbjai közt emlegetett téglatest, illetve szomszédja egy kormányhatározat értelmében nemsokára eltűnik majd, helyét pedig egy zéró károsanyag-kibocsátású okosház veszi át, ami a jelenlegi tervek szerint a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Innovációs és Fejlesztési Központjának otthona lesz.
A tervek szerint 2023-ra elkészülő, egyelőre publikus látványterveken sem látható óriás kedvéért
noha előbbi esetében az intézmény kancellárja, Kotán Attila 2019 októberében még a rekonstrukciót tartotta a legjobb opciónak.
Mindkettőt a BME 1967-ben bekövetkezett bővítése hívta életre, hiszen ekkor csatolták a műegyetemhez az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetemet, melynek eredményeként a következő tizenöt évben
A villanykar
Az első látásra teljesen érdektelennek tűnő, hét tanszéket magában foglaló, 1969-ben átadott V2-nél a tervezők egy belgrádi mérnökzseni, Branko Žeželj által kifejlesztett, a szükséges beton- és acélmennyiséget közel harminc százalékkal csökkentő IMS technológiát használták, egy apró hazai változtatásnak köszönhetően azonban gyorsan öregedő szerkezeteket hoztak létre, pedig a Belgrádból érkező recept tökéletesen működőképes volt.
Az általános építési minőséggel is voltak gondok: az egyetemisták egyik lapja, A Jövő Mérnöke szerint 1980-ra az ablakok tönkrementek, 1990-ben pedig a V2 teljes homlokzatának cseréjére is szükség lett volna a korrózió miatt.
Nyilvánvaló, hogy mindezek is fontos szerepet játszottak a kapuk 2012-es bezárásában, bár a feszítőpászmák cserélhetők lettek volna, sőt, utólagos alátámasztásra, valamint javításokra is nyílhatott volna mód.
Az egyetem rendszerváltás utáni terjeszkedését látva ez persze nem lett volna kifizetődő, hiszen az 1996 óta évről évre egyre bővülő Infoparkban időközben elkészült a Q épület, ahová a V2-ben lévő tanszékeket költöztették.
A (nem is annyira) rejtőzködő mű
A hosszú töprengés után – a falak már álltak, mikor a belső tereket még mindig folyamatosan áttervezték, hogy mindennek jusson hely – megszületett V2-re pillantva első látásra talán érthetetlennek tűnik, miért is lehet sajnálni egy, a Kádár-kor derekán született, tucatépületnek látszó doboz lebontását, a rég zárva lévő üvegajtókon belesve azonban egy csapásra megvilágosodunk, hiszen azonnal szembetűnik a jókora belső tér egyik oldalán nyújtózó óriási üvegmozaik:
ami csak néhány hónappal a kapuk megnyitása után bukkant fel a diákok szeme előtt, akiknek a mindennapjait eleinte áramszünet, nem működő liftek, potyogó mennyezet, zárhatatlan ajtók, a folyosókon járó munkások, valamint a munkák okozta por és piszok nehezítette.
A laboratóriumhiány azonban a régi helyeken olyan mértékű volt, hogy a tanszékek inkább vállalták a kellemetlenséget. November vége felé gyertyával a kézben járkáltak az emberek, mert közben leégett a fővezeték bekötő kábele, s néhány napig egyáltalán nem volt áram
– emlékszik vissza a kezdetekre A Jövő Mérnöke (1970. március 31.), hozzátéve, hogy a rend néhány hónap alatt teljesen helyreállt.
Technika és Tudomány
A hetvenes évek folyamán szombatonként rendszerint az Omega, vasárnap pedig a Bergendy zenéjétől hangos térben álló, 3,5×10 méteres kép rejtélyes okból sérülés nélkül túlélte az elmúlt ötven évet, és jó eséllyel a következő ötven évet is túl fogja, hiszen védettséget élvez, így a bontás során ennek minimum egy raktárban, de ideális esetben egy új épületben kell landolnia, megmentve azt a következő generációknak.
A művet legjobban talán Bauer Jenő írta le a művészről szóló vékonyka kötetben:
az erőáramlás képét mutató mű jó részén eszerint „hatalmas hullám csap át, illetve vonul végig […], amelyben azután különféle technikai és utaló elemek helyezkednek el. Ilyen az ember falanszter-hangulatú ábrázolása, az emberi agynak egy mécsesből áradó megvilágosodása, vagy a laboratóriumi készségek között ügyködő kezek […].
Hincz maga így vallott a számtalan esetben az absztrakt jelzővel emlegetett, de emberalakokat is felvonultató képről:
a messzi tér és űr ábrázolásának itt jelentkező jelzései az emberivé tett tudomány jelképei. Ezek olykor fantasztikusnak tűnő vetületek, melyek azonban lényegileg csak gerjesztők az ember tudata, érzelemvilága számára.
A XX. század jó részét végigélt alkotó a Magyar Képzőművészeti Főiskola diákjaként (1922–1929), egy párizsi útja után mutatta be Magyarországnak a szürrealizmust, utolsó főiskolai évében pedig, berlini tanulmányútján – az akkorra már befutott Scheiber Hugónak, illetve a Bauhaus iskola mestereként világhírűvé vált Moholy-Nagy Lászlónak köszönhetően – a modernizmus egyik legfontosabb kiállítóterében, a Der Sturm galériájában is bemutatkozhatott (1929), így már húszas évei derekán ragyogó tehetségnek tartották.
Az expresszionizmus és a kubizmus felől lassan a klasszikus formák felé haladó Hincz pályája hajnalán a tempera-, pasztell- és tusképek, illetve rézkarcok közt érezte otthon magát, kísérletező kedve azonban sosem hagyott alább, így a következő évtizedekben grafikák, könyvillusztrációk, sgraffitók, gobelinek, kisplasztikák, valamint színpadtervek, kerámiák és üvegmozaikok is elhagyták a műhelyét – utóbbiak közül egy másik példát, a SOTE Nagyvárad téri tornyának aljában lévő óriást korábban már bemutattuk.
A kommunista hatalomátvétel éveiben Koreát, Kínát és Vietnámot is megjárt művészzseni 1952-ben és 1957-ben Munkácsy-, 1958-ban pedig Kossuth-díjat kapott, alma matere tanáraként, majd igazgatójaként pedig a következő generáció nevelésében is részt vett, olyan grafikusok útját egyengetve, mint a jellegzetes emberalakjairól azonnal felismerhető Kass János (1927–2010).
Az üvegképtől a világűrig
1975-ben a hatodik emeleten nyitott meg a műegyetemi rádiósklub, ami a tetőre helyezett antennákkal műholdat is követett. Ezek némelyikéhez itt is készültek alkatrészek: közülük is kiemelkedik a hetvenhat évente feltűnő Halley-üstököst is megfigyelő VEGA-szondák fedélzeti adatgyűjtő- és továbbító rendszere (1982–1983), illetve a világméretű rádióamatőr kommunikációt segítő Oscar-10, aminek sikeréhez Magyarország egy energiaellátó egységgel járult hozzá.
Ennek borítólemezén ma is ott áll a kétnyelvű felírat:
Negyedszázaddal később a csapat újra a hazai űrkutatás figyelmének középpontjába került, a tetőn kaptak ugyanis helyet az első, teljesen magyar építésű műhold, a 10 centiméteres élhosszú MASAT-1 első antennái, földi állomását pedig a Rádió Club főhadiszállásán alakították ki. A kis fekete kocka a tervezett három helyett végül közel huszonhárom hónapot töltött úton, mielőtt megsemmisült volna a légkörbe való visszatéréskor.
Zenészek és ígéretek
A BME ad otthont a világ első olyan szimfonikus zenekarának, ami egy zenei fakultással nem rendelkező felsőoktatási intézményben született – ez az 1896 óta működő Műegyetemi Zenekar, ami hosszú időn át szintén a V2-ben tartotta a próbáit.
A karok 2012-es kiköltözése után persze nekik is menniük kellett, mindez azonban nem jelentette azt, hogy az épületet az első pillanattól kezdve le akarták volna bontani. Tökéletes példája ennek a kancellár 2019 októberében tett, már említett felújítási vágya, illetve az is, hogy 2015-ben megszületett a BME járműépítő csapatainak a V2 földszintjére való költöztetési terve, ahol egy ezer négyzetméteres, többek közt nyolc csapatbokszot, egy gyártó- és összeszerelő műhelyt, illetve egy elektronikai tesztlabort is magában foglaló saját teret kaphattak volna.
Az álom 2018 végén jutott el a kivitelezési fázisba, a munkák azonban azóta sem kezdődtek meg – ezek után pedig már biztosan nem is fognak.
Kell egy menza
A Petőfi hídon való átkeléskor azonnal szembeötlő V2 előtti tér a hetvenes évek hajnalán még a diákok testmozgására adott lehetőséget, 1975-ben azonban a Kereskedelmi Tervezőiroda megkezdte egy új, ide szánt menza tervezését, hiszen a már meglévő étkezdéket az egyre növekvő diáktömeg nemes egyszerűséggel kinőtte.
A napi háromezer adag kiadására tervezett, egyszerre hatszáz diákot befogadni képes modern óriást a mérnökök az Oktatási Minisztérium tárcahiteléből próbálták megvalósítani, a szellőzőkéményeket pedig a V2 felett kívánták elvezetni, hogy az ételszag ne okozzon kellemetlenséget a diákoknak.
Ennyivel persze nem érték be: a leendő menza és a villamos megállója között kialakult útvonalra
Ez persze nem vált valósággá, így a Duna alatt átguruló négyes metró a Szent Gellért tér után nem az egyetemi épületek, hanem a Móricz Zsigmond körtér felé kanyarodik, a menza azonban 1977-ben megindult a megvalósulás útján.
Az 1981-re átadni kívánt épület megszületése sokáig a tervezett mederben folyt, 1980. május 29-én azonban a konyhaépület majdnem kész födémszerkezete egy emeléstechnikai hiba miatt leszakadt, eltörve a V2 pillérszerkezetének ötödik elemét is. A Középület-építő Vállalat munkásai a hibákat gyorsan javították, az étkezde azonban mégsem készült el az egyetem születésének kétszázadik évfordulójára.
A hivatalos megnyitót 1982 decemberében ugyan megtartották, a diákok azonban csak 1983. január 10-től sorakozhattak fel az eleinte még kulturális rendezvények befogadására is szánt, Goldmann-menzaként a műegyetemi szleng részévé vált épület kapui előtt.
Bár a nyitott konyhát nem lehetett elzárni a hallgatói terektől, a földszintet nem lehetett fűteni, valamint hiányoztak a szükséges háttérberendezések, mégis tartottak itt különböző rendezvényeket – köztük a Budapesti Sakk Szövetség 1985. évi hagyományos villámversenyét. Ettől függetlenül a lényeg nyilvánvalóan az étkeztetés volt.
A Pest-Budai Vendéglátó Vállalat hosszú töprengés után végül elvállalta az ország legnagyobb és egyben legkorszerűbb menzájának üzemeltetését, a kezdeti gondok azonban itt is elérték a projektet:
A melegkonyha mellett hidegkonyhának is jutott hely, így a diákok akár csak egy szendvicsre is beugorhattak, melyek minősége felett a szokatlanul korán, mindössze harminckét évesen mesterszakáccsá váló, már pályája elején olimpiai aranyat és Oscart is szerző Varga Sándor őrködött, aki A Jövő Mérnökének 1983-ban nemes egyszerűséggel bevallotta, hogy
A menza és a budai hídfő között mindezekkel egy időben jelent meg az újkori amfiteátrumnak is beillő, lépcsőzetes aréna, amit süttői mészkőlapokkal burkoltak, aljában pedig a menzaépület földszintjén működő, rövid életű szabadtéri diákkávéház székei és asztalai tűntek fel. Az étkezde kapacitása 1987-ben háromezerről háromezer-ötszáz adagra nőtt, a diákok pedig három évtizeden át vették igénybe a szolgáltatásait. Az átjáróval kettéválasztott épület egyik felében az ezredforduló óta már egy bankfiók működik, így ma ez az egyetlen, továbbra is használatban lévő rész – ki tudja, meddig még.
Egy dolog azonban biztos: a V2-vel ellentétben a menza épülete a kései szocialista modern egy, külső jegyeit tekintve színvonalas alkotása, ami nem csak a környék képébe illik, de számos, 1945–1989 közt született, szintén a BME területén álló társával együtt tökéletesen bemutatja saját kora egyediségre való törekvését.
