Kultúra

Németh Gábor: Ez nem csak a Színművészetiről szól, egyetlen egyetem sem marad szárazon

Itt nem jobboldaliak és baloldaliak, hanem demokraták és antidemokraták konfliktusáról van szó – mondja Németh Gábor, aki az SZFE lemondott rektori tanácsadójaként maga is jelen volt a Vidnyánszky Attiláékkal folytatott szerdai tárgyaláson. A két fél közötti szakadékot áthidalhatatlannak érzi, de szerinte fontos látni, hogy itt nem egy egyedi esetről, hanem egy nagyobb, az egész magyar felsőoktatást érintő folyamatról van szó, amelyet csak egy újabb rendszerváltás tudna felülírni. De vajon mit gondol a diákok radikálisabb tiltakozásáról? Miért folytatja a tanítást? És ő hogyan dolgozná fel ezt az egészet egy Netflix-sorozatban? Interjú.

Azt a szerdai sajtótájékoztatón elmondták, hogy finoman szólva sem hozott áttörést a Vidnyánszky Attiláékkal folytatott tárgyalás. Milyen volt a hangulat?

Nagyon feszültnek éreztem, bár mindenki törekedett civilizált modorban folytatni a beszélgetést. Időnként azért föllángoltak az indulatok, de azt nem lehet mondani, hogy átléptek volna egy vállalhatatlan határt. Azt láttam, hogy egyik fél sem bízik igazán abban, hogy közeledni tudnak az álláspontok. A mi részünkről ezt az magyarázza, hogy áthidalhatatlan szakadékot érzünk az egyetemi autonómia alapvető garanciáinak kérdésében. Az universitas közösségében egységes álláspont, hogy ezeket vissza szeretnénk kapni. Viszont most azt láttam, hogy a kuratóriumban egy ezzel ellentétes konszenzus uralkodik. Szilárd meggyőződésük, hogy épp azért választották ezeket a sarokpontokat, mert nem olyan típusú változást akarnak végbevinni, amire általában egy vagyonkezelői alapítvány fel van hatalmazva. Mi úgy gondoljuk, hogy nálunk szakmai képzés folyik, és nem valamiféle homogén értékrend mentén tanítunk. Ők viszont úgy vélik, hogy nagyon is ez történik, és

tulajdonképpen természetesnek is tartják, hogy a tanítás során az ember egy ideológiát közvetít. Mint Vidnyánszky Attila elmondta, nincs is ezzel semmi baj. Csak az a problémájuk, hogy érzésük szerint a magyar Színház- és Filmművészeti Egyetem képzésének szerkezete ideológiailag féloldalas, az úgynevezett „másik” értékrendet képviselőket is osztályhoz kell juttatni.

Szerintem viszont itt nem jobboldaliak és baloldaliak, hanem demokraták és antidemokraták konfliktusáról van szó. Hogy egy példát mondjak, a magamét, ha mindenképpen el kellene magam helyezni a politikai filozófiák mezején, abból végeérhetetlen bolyongás volna. Arról viszont konkrétan fogalmam sincs, hogy a többiek éppen merre kolbászolnak.

Fotó: Farkas Norbert /24.hu

Az áthidalhatatlan szakadék ellenére mégis az volt a céljuk Vidnyánszkyéknak, hogy meggyőzzék önöket a vezetői pozíciók megtartására?

Nem. A vezetői pozíciók megtartásáról nem volt szó. Ami az oktatói kinevezéseket illeti, Vidnyánszky Attila minden megszólalásakor elmondja: ő nem akar senkit sem elküldeni.

Ezt a személyes találkozás során is így érezte?

Nem volt okom ezt megkérdőjelezni. Az új kuratórium inkább azt akarja, hogy maradjon mindenki a helyén, csináljon, amit gondol, csak induljanak új osztályok, más szellemiséggel. Innen fakad a vita, mert a mi szemünkben mindez egyértelműen oktatási, tartalmi kérdés, márpedig a magyar felsőoktatási törvény, valamint az alaptörvény elvileg garantálja a tanszabadságot. Tehát az, amire a modellváltást előkészítő törvénymódosítás felhatalmazza a kuratóriumot, szerintünk szembemegy az egyetemi autonómia és az universitas eszméjével. Egyébként tudtommal a jelenleg érvényes jogszabályok szerint, ha akarna, sem küldhetne el senkit, a rektoron és a kancelláron kívül, ugyanis a fenntartó csak ennek a két vezetőnek a munkáltatója, az egyetem oktatóinak viszont a rektor.

Az körvonalazódott a tárgyalás során, hogy szakmai értelemben pontosan mit takarna ez a másik, úgynevezett „nemzeti” szellemiség, amit Vidnyánszkyék hiányolnak?

Nem igazán. Bagossy László tételesen rákérdezett erre, érdeklődve, hogy a gyakran emlegetett nemzeti, keresztény, konzervatív értékvilágnak hol vannak a konkrét leírásai, szakmai programjai. Mi az, amit mi nem adunk át abból, amit nemzeti kultúrának lehet nevezni, és amely hiányt majd ők pótolni fognak?

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Kaptak választ?

Csak annyit, hogy majd elindul, és akkor láthatjuk. Az ő tárgyalási szándékuk érezhetően arra vonatkozott, hogy végre leülünk egy asztalhoz, és akkor innen talán elkezdhetünk közelíteni egy normális viszonyhoz. Mert ez úgy volt kommunikálva részükről, hogy mi erre eddig nem voltunk hajlandók. Mi viszont azért nem látjuk az előremutató párbeszéd esélyét, mivel azt egy olyan, hatalmi eszközökkel átrajzolt terepen kellene lefolytatni, amit mi eleve elfogadhatatlannak tartunk.

A mostani tárgyalás új és legfontosabb kérdése az volt, hogy elindul-e az oktatás. Valójában e miatt kellett odamennünk, és azért, hogy tisztázzuk a szenátus lemondásának és a vezetői pozíciók visszaadásának jogi körülményeit.

A nyilvánosságban két alternatív univerzum feszül egymásnak: önök azt állítják, hogy az egyetem vezetése mindig csak a sajtóból értesült a fejük felett hozott döntésekről, és nem volt lehetőségük érdemi párbeszédre, míg Vidnyánszky azt hangoztatja, hogy a szenátusnak és a hallgatóknak mindvégig lett volna alkalmuk a párbeszédre, csak nem éltek vele. Mi az igazság?

Egy-két meghiúsult találkozóról tudok beszámolni. Mi nemrég meghívtuk egy nyílt szenátusi ülésre a kuratóriumot, de azt kértük, hogy ennek a beszélgetésnek legyen az alapja, hogy elfogadják az egyetemi autonómia garanciáit. Az általunk javasolt időpont nekik nem volt jó, későbbi időpontot javasoltak, ám addigra az egész esemény okafogyottá vált az ismert fejlemények miatt. Volt szó továbbá egy minisztériumi tárgyalásról is, aminek egészen különös története van. Kaptunk egy meghívót a minisztériumtól, amiben csak annyi állt, hogy a tárca képviselői a modellváltás státuszállapotáról szeretnének információkat. Azt egészen véletlenül tudtuk meg az ATV szerkesztőjétől, hogy ezen a beszélgetésen Vidnyánszky Attila és a kuratórium is jelen lesz. Ekkor kértük a minisztériumot, hogy jelölje meg a résztvevőket és a napirendi pontokat, amire egy újabb homályos válasz érkezett. Végül mi nem mentünk el a találkozóra, mert úgy gondoltuk, hogy a modellváltás státuszának megtárgyalása a kancellár hatáskörébe tartozik, így ő erre tökéletesen elegendő. Meghívták a hallgatói önkormányzat képviselőit is, akik viszont tartották magukat az álláspontjukhoz, amit végig konzekvensen képviseltek: ha egyszer azt mondták, hogy nem ismerik el ezt a kuratóriumot, akkor miért kéne most a részvételükkel legitimálni?

Fotó: Farkas Norbert /24.hu

A diákok jóval radikálisabb álláspontot képviselnek az egyetem vezetőségénél – egyetemfoglalással, ultimátumokkal, a kuratórium lemondásának követelésével. Milyen a viszony? Támogatják őket ebben a küzdelemben?

Azt hiszem, a kölcsönös tisztelet a jellemző. Ők is megértik, hogy mi miért gondoljuk azt, hogy mások az eszközeink, és mi is tökéletesen megértjük őket, már csak azért is, mert – bár ez egyre kevésbé látszik rajtunk – mi is voltunk diákok. Tudjuk, hogy mindenféle szempontból más a beszédhelyzet, más a radikalizmus természetessége. A „támogatjuk” szót azért nem használnám, mert irtózom a diskurzusnak attól a gyakran felbukkanó elemétől, hogy mi „hergeljük” a diákjainkat. Ez egy rossz vicc, igyekszem megvilágítani, miért. Más iskoláktól eltérően, a Színművészetin nagyon személyes folyamatban választjuk ki a diákjainkat. A kreativitásukra figyelünk, a tehetséget keressük, ami nem fordítható le egzakt pontszámokra.

A kreativitás elemi feltétele pedig nem más, mint az autonómia, a szabadság, illetve az önálló gondolkodás. Ebben benne is van a válasz arra a kérdésre, hogy tudunk-e mi itt bárkit hergelni.

Egyik legégetőbb kérdésként a tanévkezdést említette. Évtizedek óta itt tanító, ikonikus tanárok távoztak, és a külsős oktatók is sorra mondanak fel. Fenntartható így az oktatás folytonossága?

Borzasztó, fájdalmas veszteségeket élünk meg nap mint nap, de azon vagyunk, hogy fenntartható legyen. Az itteni képzés sajátossága, hogy mesterközpontú. Talán nem annyira hierarchikus már a rendszer, mint régebben, de ma is osztályfőnökök köré szerveződik az oktatás. Viszont van egy másik tradíció, ami szerintem nagyon egészséges: két osztályfőnök van, az egyikük idősebb, aki általában egy pedagógiai érzékkel megáldott, elkötelezett fiatalabb mestert vesz maga mellé. Ez azt jelenti, hogyha föláll egy osztályfőnök, még mindig marad egy másik, aki tovább tudja vinni az osztályt. Ha ő is föláll, akkor nagyon nagy baj van. Viszont azt az erkölcsi terhet, ami ilyenkor rá szakad, nagyon felelősen szokták viselni. Zsámbéki Gábor távozásával például Fullajtár Andrea maradt egyedül, aki egy meglehetősen szenvedélyes beszédben biztosította a hallgatóit arról, hogy ő nem megy el. Alapvetően ez az attitűd. Számunkra evidens, hogy mi vagyunk a hallgatókért, és nem fordítva.

Fotó: Farkas Norbert /24.hu

És mi a véleménye arról, ha valaki mégis a távozás mellett dönt?

Nincs jogom azt se megítélni, aki úgy érzi, hogy annyira méltatlan helyzetbe került, ami már vállalhatatlan számára, ezért erkölcsi kötelessége felállni. Szerintem a morál egyes szám első személyű ügy, nem imperatívuszokban mérődik. De szörnyen sajnálom, mert meghatározó, szimbolikus tanárai távoznak az egyetemnek, akik egyébként a szenvedélyes elkötelezettségüket az elmúlt hónapokban is bizonyították. Például úgy, hogy bőven hetven fölött is akár négy-ötórás, éjszakai zoom-konferenciákon vettek részt. Most pontosan azért mennek el, mert úgy érzik, hogy nincs ráhatásuk arra, ami történik körülöttük.

Önnek is okozott személyes dilemmát, hogy felálljon-e tanárként is?

Nem. Jelenleg épp egy mindenki számára tragikus okból vagyok társosztályfőnök: a most ötödéves színházi dramaturgok tavaly elvesztették Radnai Annamáriát. Eleve két kiváló ember – Róbert Júlia és Garai Judit – vezeti ezt az osztályt, azért kértek fel rendhagyó módon harmadiknak, mert nagyon jó viszonyom van az osztállyal. Így természetesnek gondolom, hogy amíg ők idejárnak, addig én is idejárok. Ráadásul az a nagyon különös helyzet áll elő, hogy együtt töltjük ki az időnket, mert én épp azokban a hetekben érem majd el a nyugdíjkorhatárt, amikor elindul az ő záróvizsga-időszakuk. Most úgy látom, hogy nem nagyon tud olyasmi történni, amiért ennél tovább itt maradnék. Olyan történhet esetleg, ami még ezt az időszakot is lerövidíti, de annak valami nagyon radikális dolognak kellene lennie.

Az alapítványi modellre nemcsak a Színművészetit állították át az utóbbi években, hanem egy sor másik egyetemet is. Ön szerint miben speciális az SZFE, hogy épp itt lett ebből botrány?

Mindig fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a mi esetünk egy átfogó folyamat része. Az egyetlen különbség talán az, hogy máshol nem fogalmazódtak meg nyíltan ideológiai problémák. Olyan egyetemről nem tudok, ahol azt mondták volna, hogy „hálistennek, most már akkor lehet ezen a szörnyű féloldaliságon változtatni”, csak olyanokat mondtak, hogy „új lehetőségek nyílnak”. De az alapprobléma ugyanaz. Egy magánegyetemet magántőkések szoktak alapítani, súlyos összegeket betéve. Sokszor valamilyen ágazat kihívásainak akarnak megfelelni, mondjuk a saját szakember-utánpótlásukat biztosítani, vagy esetleg valamilyen filozófiai-etikai meggondolás készteti őket a jótékony gondolkodásra. Itt nem ez a helyzet.

Az SZFE névleg ugyan magánegyetemmé vált, de valójában egyetlen eleme sem magán. Merthogy az állam alapította, az állam jelölte ki a kurátorokat, Fidesz-közeli gazdasági szakembereket és a kultúra olyan prominenseit hozva pozícióba, akiknek nyilvánvaló a világnézetük, hogy finoman fogalmazzak. Más egyetemek esetében vezető politikusok is felbukkannak a kuratóriumban.

Fotó: Farkas Norbert /24.hu

Az nagyon durva paradoxon, hogy az állam csinál egy magánegyetemet az államtól való leválás érdekében, ám magát a vagyonkezelő alapítványt is az állam finanszírozza, és az egyetemet is az állam finanszírozza az oktatás megrendelésével. Így egyetlen eleme sincs a történetnek, ami ne lenne állami. Felmerül a kérdés, hogy valójában mi ezzel a célja? Ugyanezt miért nem lehet a korábbi keretek között megvalósítani? Miért kell a modellváltás ahhoz, hogy egy új kampusz épüljön? Miért nem építettünk három évvel ezelőtt egyet?

Van megfejtése is?

Azt nem szabad elfelejteni, hogy a most kinevezett kurátorok 2022. január elsején megkaphatják az alapítói jogokat is, így az állami függés utolsó szálát is elvághatják. Onnantól semmi köze nem lesz az államnak ezekhez az intézményekhez, viszont olyan embereket betonoznak be határozatlan időre a kuratóriumokba, akiknek teljesen egyértelmű az elköteleződésük. Ezt egy kormányváltás nem, csakis egy rendszerváltás tudja felülírni. És már többször elhangzott a döntéshozóktól, hogy egyetlen egyetem sem marad szárazon, mert a változás a teljes magyar felsőoktatást fogja érinteni. Ez rettentő aggályos, hiszen a kritikai értelmiség, aminek létezése a demokrácia záloga, a szabad, autonóm egyetemeken képződik. Márpedig, ha az SZFE-n meg lehet csinálni, hogy explicit ideológiai értékrendátadást forszíroznak, akkor miért ne lehetne ezt megtenni más intézményeknél, ahol a szenátus összes jogát ugyanígy magához vonja a kuratórium.

Ha hollywoodi happy endben nem is, abban még reménykedik, hogy a dolgok más, pozitívabb irányt vehetnek az SZFE ügyében?

Csak azt érzem, hogy homályos, szürke ködben bolyongunk. Nagyon minimális esélyt látok ennek a helyzetnek a konszolidálására, és ezt is csak azért mondom, mert nem szeretem semmiről kijelenteni, hogy menthetetlen.

Abban bízom, hogy azok az emberek, akik innen kijönnek, elvisznek valamit, ami mégsem tapad e falakhoz. Valamifajta szellemiséget, a szabadság ízét.

Eszembe jut erről, hogy a hétfői tüntetés után kaptam az általános iskolai osztályfőnökömtől egy nagyon kedves Messenger-üzenetet, amiben biztosított az együttérzéséről, és szabadkozott, hogy nem lehetett itt, mikor elmondtam a beszédemet. Azt válaszoltam, hogy velem volt a szívemben és a fejemben, mert annak idején becsületre és emberségre tanított osztályfőnökként. Ez persze baromi patetikusan hangzik, nem is használnék most ekkora szavakat, de abban bízom, hogy valamit csak elvisznek az itteni diákok is magukkal. A visszajelzések legtöbbször megerősítenek ebben. Nyilván sok probléma van. Az utcáról is látszik, milyen állapotban van az épület, milyen az infrastruktúra, és persze mi is emberek vagyunk, így biztos csinálunk rengeteg hülyeséget, túlterheljük a diákokat, adott esetben hisztérikusan viselkedünk, vagy megsértünk valakit. De az életre szóló szabadságélményt általában visszaigazolják a volt diákjaink, és épp ez az, ami veszélybe kerül mostantól.

Fotó: Mohos Márton /24.hu

Ha drámában vagy forgatókönyvben kellene feldolgozni, ami most történik az SZFE körül, mi lenne az emblematikus nyitójelenet?

Érdekes, hogy ezt kérdezi, mert épp azon gondolkodtam, hogy ha elindul a félév, majd megpróbálom ezt az egészet drámai anyagként prezentálni a hallgatóknak. Ugyanis a fojtott, zárt drámai helyzetek jót tesznek egy filmnek. Akár egy Netflix-sorozatot is el tudnék képzelni, ami hatszor egy órában mutatja be a tanárok és az egyetemre bezárkózó diákok párhuzamos világát. Nagyszerű dramaturgiai helyzetek rejlenek ebben. Ha pedig egyetlen emblematikus jelenetet kéne mondanom, az nekem az a pillanat, amikor a szenátus utolsó ülésén Upor László váratlanul hozzám fordult, és kezembe adta a nyilatkozatát, mert képtelen volt folytatni a felolvasását. Ez csak egy apró, nagyon személyes élmény, de benne van, hogy itt az elmúlt pár hónapban nagyon erős baráti viszony szövődött néhány ember között, hallgatókat és tanárokat egyaránt beleértve. Ez is mutatja, hogy nem létezik olyan reménytelen helyzet, amiből valami jót ne lehetne kimenteni.

Kiemelt kép: Farkas Norbert /24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.