A Netflix 2018 végén mutatta be a Sunderland ‘Til I Die című dokumentumfilm-sorozat első évadát, amely váratlanul nagy sikert aratott világszerte, annak ellenére, hogy egy kicsit sem divatos, éppen az angol harmadosztályban szereplő futballklub, a Sunderland A.F.C. előző szezonját örökítette meg. Manapság a klubok már felismerték a dokumentumfilmek PR-erejét, és míg korábban hét lakattal védték magukat a médiától, már tárt karokkal fogadják a stábokat, és ezekből a legtöbbször tisztességes imázsfilmek lesznek: bemutatják, hogy az adott klubban mindenki sokat dolgozik a sikerért, ami vagy összejön, vagy nem; és persze a szurkolók együtt lélegeznek a klubbal, és a legcsodálatosabbak az egész világon. Nincsenek benne nagyon ellenszenves emberek, és valódi konfliktusokat se látunk, leszámítva néhány odamondást a meccs hevében, de hát olyat a legtöbb meccsen látni amúgy is. Nem rosszak egyáltalán, az adott klub szurkolói számára biztos érdekesek is, de ezenkívül nem villantanak fel sokat abból a dokumentumfilm, mint műfaj erényeiből.
Na, ez utóbbi szerencsére nem igaz a Sunderland ‘Til I Die-ról: se drámában, se spontán pillanatokban, se intrikusokban nincs hiány; főleg, hogy sikerült egy teljes összeomlást megörökíteni: a másodosztályba kiesett klubról azzal a szándékkal forgattak, hogy végigkövetik, ahogy visszajutnak a Premier League-be, ehhez képest a csapat kiesett a harmadosztályba. Közben valódi kontrasztot láthattunk a nehéz sorsú, munkásosztálybeli szurkolók és a hétről hétre nagy pénzeket felvevő, de semmit nem produkáló focisták; illetve a luxusórákat villantó vezetők között. Megismerhettünk egy tragikusan félremenedzselt, évek óta veszteséges klubot, és mi is egyre jobban drukkolni kezdünk az elátkozottnak tűnő csapatnak. Bár voltak olyan szereplői a sorozatnak, akik kifogásolták, hogy rossz színben mutatta be őket, a klub sok-sok új szimpatizánst és talán szurkolót is nyert.
Most pedig már itt a második évad is, és aki nem követte az angol harmadosztályt tavaly, azok kedvéért nem lövöm el a poént, sikerül-e a visszajutás a Championshipbe, de azért nem árt tudni, a Sunderland bizony itt is csak Sunderland marad. Katartikus pillanatokban most sincs hiány: például amikor a klub bejut a Premier League-szurkolók számára hallomásból se ismerős, csak az alsóbb osztályú csapatoknak kiírt Checkatrade Trophy döntőjébe, és emiatt több mint harmincezer (!) szurkoló teszi meg a hosszú utat északról a Wembleybe, az mindennél többet mond, mennyire fontos ez a klub a városnak. Ráadásul új tulajdonosok és új szereplők vannak: például az arrogáns klubigazgató, Charlie Methven uralja a képernyőt, a játékosok közül a lelkes Luke O’Nient zárhatjuk a szívünkbe, megpróbálhatjuk megérteni az új menedzser, a kicsit régimódinak tűnő Jack Ross skót akcentusát; és újra látjuk az első szezonban már megismert törzsszurkolókat is. És kiderül, mire megy a papíron feljutásra esélyes klub a harmadosztály káoszában.
A Sunderland ’Til I Die egyszerre szórakoztató és torokszorító, és emlékezteti a nézőt arra, hogy amit a szurkolóktól már teljesen elszakadt, nagyvállalatként működő nagy kluboktól látunk (már amikor nincs járvány), annak egyre kevesebb köze van a futballhoz, mint közösségi élményhez. A Sunderlandet sosem fogjuk látni a Bajnokok Ligájában, de egy hideg decemberi estén mégis kiment egyszer a stadionba 46 ezer ember (!!!), hogy megnézzék, mit játszik a csapat a Bradforddal (abszolút nézőcsúcs ez a harmadosztályban), és ők akkor is megmaradnak a csapat mellett, ha az valamiért még lejjebb csúszna. És aki megnézi ezt a sorozatot, meg is fogja érteni, miért lehet őket irigyelni még annak ellenére is, hogy ilyen vacak csapatnak szurkolnak.
A Sunderland ’Til I Die mindkét évada a Netflixen látható.
