Kultúra

Könyvajánló: kamu szexkalanddal vágódott be a bölcsészlány Minitortánál

Nyuszika kalandja a tündibündiknél az elitegyetem írásművészeti mesterkurzusán. Matiné.
Korábban a témában:

Szeretném elmagyarázni. Szeretném elmondani nekik, hogy bármi okból támadt olyan benyomásuk, hogy nekem van egy „mocskos, titokzatos” életem – talán azért gondolják, mert: láttak Avával? Vagy az Oroszlánnal? Vagy a „beteg” novelláim miatt? –, ez a benyomás mindenképpen félrevezető. Mert nekem nincs mocskos, titokzatos életem. Nekem nincs is életem. Ha tudnátok, milyen üresen, unalmasan teltek az én óráim tavaly! Lehet, hogy egyszerűen el kéne húznom.

De nem húzok, hanem így szólok:

Esetleg elmesélhetem azt, amikor meghaltam Rob Valenciával.

Erre fölkapják a fejüket. Nos?

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Levegőt veszek, majd bekapok egy nyelet Samanthát.

Megint eltorzítja az arcomat a keserű íz, de könnyen lecsúszik az ital. Bársonyos. És már-már édes.

– Rob Valencia egy srác volt a gimiben – vágok bele. – Egy-két évvel fölöttem járt. És akkor ő volt számomra a legdögösebb pasi, akit valaha láttam. – Ez eddig szóról szóra igaz.

– Hogy nézett ki? – unszol Minitorta.

Fölidézem Rob Valenciát. Magasabb és szélesebb, mint a suli folyosója, legalábbis akkor úgy tűnt nekem. A kicsi, sötét szeme, akár a folyékony füst. Idejekorán kopaszodott a göndör, barna fürtű feje. A sápatag, pengeajkú mosolya láttán pedig mindig elfogott a határtalan, pihegő-lihegő vágy.

– Mint Zeusz – mondom végül.

– A görög isten?

Bólintok.

– De tizenhét évesen. És szeretett vintage zakóban járni. Áradt belőle a karizma, mint a… mint az ár.

Behajolnak mind a négyen.

– Mitől volt szexi, Samantha?

– Szexi? – visszhangozom a szót. Néznek rám várakozón.

– Igazából nem egy bizonyos, konkrét dolog miatt. Ez ennél… komplexebb volt, értitek? Amolyan… állatias vonzerő.

Látom, hogy négy, tágra nyílt szemű kislány mered rám. Mondd el, Samantha!

Elmondom nekik, hogy Rob régi vágású spanyol katolikus család sarja volt, és kecskéket mészároltak a hátsó udvarban. Ezért mindig valami biblikus illat lengte körül. Olyasmi, mint a tömjén- és a sülthús-szag elegye.

– Az állati szexi – mondja Vignette.

– És ott volt még a hangja – folytatom. – Olyan mélyen zengő, derűs, mindentudó hangja volt, mint egy dokumentumfilm narrátorának. Mintha bármikor tudna mondani valami tényadatot a pingvinekről vagy a háborúról, és el is hinnéd neki. Nyugtató hatású volt az a hang, de szexi is. Mintha végigsiklana a felső combodon egy nyelv, valahányszor rád köszön, hogy szia.

Csüggnek a szavaimon. A szösz elfogyott, nincs mit szedegetni. Volt, nincs.

– De a legjobb, legvagányabb, legszexibb Rob Valencia-élményem az volt… – folytatom, majd ivószünetet tartok –, amikor meghaltam vele.

– Mondd el, Samantha!

Elmondom nekik, hogy szerelmes voltam belé, de csak úgy messziről. Aztán én játszottam a feleségét az iskolai színdarabban. Amely egy krimi volt, így a játékidő kétharmadánál áramütéssel megöltek minket. Az ominózus jelenetben fogtuk egymás kezét, és Robnak be kellett dugnia egy lámpát a konnektorba, majd vonaglottunk egy sort, és meghaltunk.

– Állati szexi – mondja Vignette.

Elmesélem nekik, hogy újra és újra meg kellett halnunk. Hogy három hónapig minden hétfőn és szerdán együtt haltam Rob Valenciával a próbákon, majd együtt haltam vele az öt esti előadáson és a zárómatinén is. Hogy egymás kezét fogva rázkódtunk, remegtünk, majd együtt zuhantunk össze a színpadon, mint egy rongykupac. Hogy ott feküdtünk, miközben a többiek műsikítások közepette egymást vádolták a meggyilkolásunkkal. Hogy ott hevertünk egészen addig, amíg a színpad sötétbe borult, és akkor, de csak akkor, fölkeltünk a padlóról. Hogy mennyire utáltam, amikor föl kellett kelni onnan.

– Még szép, hogy utáltad – mormolják mindannyian. Kivéve a Hercegnőt. Ő nem mond semmit. Csak szürcsölgeti az italát, és bámul maga elé.

Elmondom nekik, milyen erotikus volt ott feküdni Rob mellett a színpadon, és érezni, hogy igyekszik meg sem moccanni, de nem sikerül, hogy emelkedett-süllyedt a mellkasa, arcomba csapott a ziháló lehelete, és tele lett a tüdőm a kecskesült- és tömjénszagával. Meg hogy néha összegabalyodva omlottunk a padlóra, és összeért a testünk. Máskor meg egymástól egy-két lépésnyire landoltunk, és Rob közel volt hozzám, de mégis nagyon messze. De az is erotikus volt, csak másképp.

– Olyan volt, mint a dugás – mondom, majd belekortyolok a koktélomba. – De sokkal intenzívebb, értitek? Olyan kozmikus.

Minitorta és Horrorbaba bólogat. Igen. Persze. Kozmikus. De annyira.

– Szóval igazából nem dugtál vele soha? – szólal meg Vignette.

A Hercegnőre nézek, aki csak bámul rám, és pislog. A bűbájos, sötétkék szeme látja az igazságot, amely, végeredményben, nem olyan érdekes, nem olyan bűnre csábító, nem olyan merész, ugye, Samantha? Ami bizony szomorú, és olyan siváran szánalmas, mi? Egy szerencsétlenül megformált, szűzies ponyvaregény-fantázia, egy bágyadt, erőtlen légvár.

Soha nem dugtam Robbal. Még csak gerjedelmes sem volt belém, nemhogy szerelmes, holott magasságilag ideális párt alkottunk. Holott tudtam, hogy átlát a dúlt bőrömön, meg az egyenes szálú hajamon, hogy egyenesen belelát a lelkembe. Holott hasonló zenét szerettünk, meg hasonló könyveket – biztosra vettem, hogy ő is olvasta gyertyafénynél Dante Poklát. Holott tudtam, hogy tudja, egész világok rejlenek bennem. A szereplőgárda buliján szánalomból táncolt velem egyet a „Slave to Love”- ra. De ennyi volt. Alyssa Fisherbe volt szerelmes, aki Véronique-ot, a francia szeretőjét játszotta a darabban. Őt vitte el az iskolabálra. Ahol integetett nekem a táncparkettről. Szia, Samantha.

De ugyan ki kíváncsi erre a sztorira?

Nézem ezeket a nőket, nézem, ahogy diszkréten ragyog a sötétben a bőrük, és olyan ábrándosan, várakozón merednek rám, sőt mi több – talán ámulattal? Mindnyájan, kivéve a Hercegnőt. Egy röpke pillanatra átsuhan az agyamon, hogy ő lát engem, ahogy ott búslakodom a táncparkett szélén a szánalomra méltó, Goodwill turiból való, tűzokádó sárkányos ruhámban. Onnan nézem Robot és Alyssát, amint lassúznak valami dalra, amelyről azt mondom magamban, hogy úgyis utálom, és valami Carrie-szintű katasztrófa után sóvárgok, mert csak az enyhíthetné összetört szívem fájdalmát, a kitaszított tinédzser megalázottságát.

Inkább azt mesélem nekik, hogy az utolsó esti előadás végén, amikor együtt haltunk, már legördült a függöny, de még nem gyúltak ki a lámpák, és akkor Rob kézen fogott a sötétben, és kivezetett az iskola mögötti kiserdőbe. És ott, a rezgőnyárfák csupasz, reszketeg ágai alatt, Rob Valencia úgy megbecstelenített, mint egy farkas. Elmondom, hogy ropogott alattunk a tarka levélszőnyeg, hogy bámultam a szürke égboltot, miközben ő csodákat művelt a szájával, hogy a sáros földbe mélyesztettem az ujjaimat, amikor orgazmáltam. Elmondom, hogy a tudati-testi-lelki kapcsolat, amit abban a kiserdőben megtapasztaltunk, köszönhetően annak, hogy hónapokig együtt haltunk, olyan intenzív volt, hogy, szóval, utána soha többé nem beszéltünk egymással. Amikor meghaltunk, mondom, az olyan volt, mintha dugnánk. Amikor viszont dugtunk, az olyan volt, mintha meghalnánk. Igaziból. És utána…

– Utána mi volt? – unszol pihegve Minitorta.

– Utána egyszerűen túl voltunk a nyelvi kommunikáción – mondom.

Csönd.

– Ez vagány – mondja végül Vignette, és megemeli a poharát.

– Annyira vagány! – mondja Minitorta.

Annyira! – teszi hozzá Horrorbaba.

Elmosolyodom. Igen. Vagány dolog volt, nemde? Érzem, hogy egy kicsit elönt a szégyenletes büszkeség.

Tetszett nekik a sztorim. És nekem tetszik, hogy tetszett nekik a sztorim. Elpirulok, és iszom még egy kortyot magamból, az Én-koktélból, amely már egyáltalán nem keserű. Hanem maga a tökély.

– Ugyanakkor elég… szomorú, Samantha – mondja a Hercegnő, és fejét oldalra billentve, a fürkész zen arcát magára öltve néz rám: egy csapásra elönti vonásait a melegség és az aggodalom, mint a ragya. – Az a fiú összetörte a szívedet, ugye?

Bólintok. Megremeg az ajkam. Megint elkezd veszettül rángatni.

Ők pedig olyan, de olyan kedvesen néznek rám.

– Semmi baj, Samantha.

Könny szökik a szemembe. Igazi könny.

A Hercegnő megszorítja a kezemet.

– Kapsz még egy italt.

Mona Award: Nyuszika

Fordította: Szieberth Ádám

Athenaeum, 2019

 

Kiemelt kép: Getty Images

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.