A festőkarrierre vágyó Zsolnay Vilmos édesapja lakberendezési áruházát, a pécsi Király utcai Bazár vezetéséről 1865-ben nyargalt át az édesapja által alapított, a lukafai kőedénygyár a városba költöztetésével született üzem vezetésére, majd juttatta el azt rövid idő alatt a világsikerig.
A saját részét az egyre növekvő méretű, eleinte csak csöveket, terrakotta termékeket, illetve samottárukat készítő gyár fejlesztéséből és az új technikák kidolgozásából is kivett – Wartha Vincével és Petrik Lajossal együtt többek közt az eozinmázat megalkotó – gyáros emellett bátran válogatott a magyar népművészet hosszú évszázadok alatt formálódott motívumai közt, majd emelte át őket a tárgyakba.
A kerámia iránti gyermekei is örökölték tőle: fia, Miklós (1857-1922) az elefántcsontmázat, lányai, Teréz (1854-1944) és Júlia (1856-1950) pedig sorra készítették az új dísz- és használati tárgyakat, melyeket sokszor a Közel- és Távol-Kelet országai inspiráltak.
A Júlia által megálmodott öttornyos védjegy évről évre egyre több terméken jelent meg, melyeket számos esetben a kor legkiemelkedőbb művészei, így Rippl-Rónai József (1861-1927) és az alig negyvenhat évesen elhunyt Apáti Abt Sándor (1870-1916) terveztek, a gyár pedig rövidesen az összes magyarországi nagy köz- és magánépítésben, illetve a világ számtalan országának hasonló projektjeiben vett részt: kályha-, vagy falburkoló csempéket, pirogránit épületkerámiákat, csöveket, szigetelőanyagokat, illetve dísztárgyakat készítettek.
A gyár a XX. századot több nagyobb mélyrepülésel élte túl, sőt, a szocializmus utolsó éveiben újra egyre több országban importálták a termékeket. 1995-ben aztán privatizálták a pécsi gyárat, ami négy évvel később három részre szakadt. Ezzel kezdetét vette az azóta is folyó, a márkanevet megtépázó harc, amit egy korábbi cégvezető elleni lopási per, NAV-vizsgálat, a végleges bezárás réme, illetve a 2013-ban a porcelánmanufaktúra tulajdonosává vált szír származású Bachar Najari védjegyek megszerzésére irányuló, egy kormányközeli ügyvédi iroda által segített probálkozásai is színesítettek, így nevük a csökkenő eladások, illetve a régi lendület teljes hiánya ellenére is közszájon forgott.
A céget a legtöbben azonban egyedül Péccsel kötik össze, megfeledkezve arról az egyáltalán nem elhanyagolható tényről, hogy a Zsolnayak a XIX. század végén Budapesten is terjeszkedtek, sőt,
1895-ben, alig két évvel az eozinmáz megjelenése után Vilmos és fia, a cégvezetést átvenni készülő Miklós közös döntése alapján megvásárolták a felszámolás alatt álló, Fischer Ignác-féle porcelán- és majolikagyár (VII. Dob utca 63.) részvénytöbbségét, majd azt a családi cég fiókvállalatává tették, a rendelkezésre álló teret hamar kinőve pedig a zuglói Öv utca 153. számú telkére költöztették. Így született meg a
A város addigi apró épületei helyén ekkor kezdtek hirtelen elképesztő számban megjelenni a többszintes társasházak, valamint jelentek meg a Nagykörút és az Andrássy út palotái, így az ötlet szuper ütemben valósult meg ahhoz, hogy a lehető legtöbb jó minőségű lakáskiegészítőt juttassák el a vásárlókhoz anélkül, hogy azokat Pécsről kelljen felkocsiztatni a fővárosba. A két gyár a magyar fajanszáru-piac közel kilencven százalékát fedte le, ez pedig jócskán köszönhető volt a Dob utcában ötven fővel megindított, tíz évvel később azonban már kétszázötven embernek otthont adó, hat helyett tizennégy kis-, illetve két nagy körkemencét rejtő pesti gyárnak, aminek felfutását az élete utolsó pillanatáig a párizsi világkiállításra készülő Zsolnay Vilmos azonban már nem láthatta, hiszen 1900. március 23-án, röviddel hetvenkettedik születésnapja előtt elhunyt.
A pesti gyárban elkészült termékek özönét lelassította ugyan a XX. század első éveinek gazdasági válsága, hiszen a bevétel hirtelen a harmadára csökkent, a munkások pedig 1903-ban sztrájkolni kezdtek, de a nehézségeken sikerült átlendülni, így a bevételek az első világháború kitöréséig folyamatosan nőttek. A főleg Ausztriába, de a Balkánra, illetve Oroszországba is szállított tárgyaknak a gyár szükség esetén a beépítését is vállalta, így az építkezési láz hirtelen megtorpanása, illetve a háborús évek – 1918-ban mindössze negyvenöt férfi dologozott itt, harmaduk azonban orosz hadifogoly volt – erősen rányomták a bélyegüket a két üzemre, noha a zuglói az állami építkezésekhez is használt termékeinek köszönhetően sikeresebb volt a díszműgyártással küzdő pécsinél, így utóbbi fennmaradását is segítette.
A munkák 1919-ben jórészt szüneteltek, a termelés pedig csak 1920 közepén indult újra – írja Kápolnai Iván 1970-ben született munkájában, a cég pedig újra elindult a csúcs felé, melyet az apja kreativitásával és újító szellemével szemben az üzleti érdekeket szem előtt tartó Miklós szerepét annak 1922-es halála után már nem egy családtag, hanem dr. Zsigmondy Jenő, illetve Förstner Sándor vették át. A hazai sikerek persze ekkor sem torpantak meg: a sokszor végtelenül egyszerű és megfizethető csempeburkolatok szinte elárasztották a két világháború közti Magyarországot, sőt, Ismeretlen Budapest sorozatunk egy korábbi epizódjában is találkozhattunk már velük, hiszen ilyen lapok találhatók például a főváros utolsó, egy százéves húsbolt falai közt működő nápolyiüzemében is:
A túlélésben persze nem csak az üzleti érzék, illetve a minőség, hanem az 1925-ben bevezetett védővámrendszer is segített, melynek köszönhetően az országon belüli gyártók – köztük a zuglói Zsolnay – élvezett előnyt a külföldiekkel szemben, így a gyár rövidesen részben hitelből megvalósított technológiai újdonságok egész sorával biztosította be helyét az európai piacon, tiszta nyeresége pedig 1928-ra a pécsi anyacég kétszeresére duzzadt, így sikerült kirántania a pécsi anyavállalatot a pénzügyi nehézségek közül.
Épp ezért is jelentett jókora érvágást a cégnek az 1929-ben kirobbant nagy gazdasági világválság, melynek az exportra gyakorolt hatását egy kartellel próbálták gyengíteni: a két legfőbb konkurrenssel, a kőbányai Kőszénbánya és Téglagyár Társulattal és a Lloyd Kerámiaipari Rt-vel kötött szerződés értelmében egyedül ők szállíthattak külföldre, ennek pedig meg is lett a hatása, így néhány évvel később már nem csak a környező országokba, hanem a fejlett kerámiaiparral rendelkező nyugat-európai országokba, a Közel-Keletre, illetve egy sor magyar építész kéznyomát is rejtő Dél-Amerikába is szállítottak.
A fejlesztés eközben sem állt meg: hat, hosszú évtizedeken át szolgált kemence helyett 1934-ben három évszakban üzemelő, tehát megállás nélkül működő, az addigi nyersanyagmennyiségnek alig a felét igénylő alagútkemencét avattak, melyet 1943-ban egy másik is követett.
Hosszú próbálkozás és rengeteg selejt gyártása – majd ezek árának a munkások béréből való, felzúdulást, sőt, két hetes sztrájkot okozó levonása – után végül megoldották a külföldről egyre drágábban beszerezhető alapanyag, a kaolin és a kemencék táplálásához szükséges szén hazai beszerzését is: 1935-ben Nógrádverőcén kerámiaüzemet, majd néhány évvel később kaolin- és agyagbányát vásároltak, sőt, a gyártás alatt álló tárgyakat olyan ismert művészek tervezték, mint Gorka Géza, vagy épp Gádor István.
Ennek köszönhetően forgalom lassan visszatért a válság előtti szintre, sőt, a cég 1939-ben gyereknevelési segélyrendszert hozott létre, a következő években pedig előbb nyugdíjalapot létesítettek, majd bevezették az akkor még szokatlan fizetéses szabadság intézményét.
Az üzlet a második világháború első éveiben is virágzott, sőt, 1941-ben minden addiginál jobb eredményt értek el – 3774 tonnányi csempe, illetve 1056 tonna fajanszáru készült ekkor –, miközben folyamatosan, saját tőkéből fejlesztettek. A kereslet a következő évben aztán hirtelen megtorpant, a megrendelések pedig immár főleg a hadseregtől érkeztek. A saját énekkarral, futball- és sakkcsapattal, illetve színjátszó körrel és sportegyesülettel rendelkező gyár a háború utolsó hónapjaiban aztán kis híján eltűnt a főváros látképéből: előbb az 1944 júliusában hullott angol bombák, majd Budapest 1944-1945 fordulóján folyt, véres ostroma ejtett rajta súlyos sebeket. A fegyverek január 3-i elcsendesedése után aztán megindult az 50-60 százalékban károsodott gyár újjáépítése, a termelés pedig 1945 őszén a máz nélküli, de már hónapok óta kész tárgyak díszítésével indult újra.
Az újjászületés első pillanatától kezdve korábbi exportpartnerei számára is szállító, hatszáz embernek munkát adó gyárban 1947-re tértek vissza a dolgok az ostrom előtti kerékvágásba, a kilátások pedig bíztatóak voltak. A kommunista hatalomátvételt követő, futótűzként az országon végigsöprő államosítás azonban 1948-ben az Öv utcai gyárat, a következő évben pedig a továbbra is Zsolnay-tulajdonban lévő nógrádverőcei üzemet is elérte, így a családot megfosztották a tulajdonuktól, majd a zuglói épületegyüttes a
nevet kapta, melynek falai közt továbbra is főként falicsempék, illetve egészségügyi kerámiák készültek, évről évre egyre fontosabb darabját adva a szocialista blokkon kívüli országokat megcélzó magyar exportnak.
A Közel-Keleten, Dél-Amerikában, illetve a távol-keleti és ázsiai fejlődő országokban egyre nagyobb sikerrel futó termékek az ötvenes években kemény valutát hoztak a szocialista Magyarországnak, a gyár felett – a fejlesztések hiánya miatt – azonban lassan eljárt az idő.
Kápolnai kimerítő részletességű, a vállalat első hetvenöt évét (1895-1970) áttekintő tanulmánya szerint 1958-ban a cég még harminckét országba szállított, de az itthon hirtelen élénkülni kezdő ingatlanpiac hatására azonban egyre kevesebb csempe, mosdókagyló és vécécsésze jutott külföldre, sőt, az Alföldi Porcelángyár 1969-es színre lépéséig importra is szorultunk ezekből.
A nógrádverőcei gyár 1950-ben az államosított Zsolnay része lett, kapuját 1969-es eltűnéséig műszaki porcelánok hagyták el, a pesti üzem pedig a negyedszázados kemencék megtartása ellenére, néhány fontos technológiai fejlesztésnek, így a gépesítésnek, illetve a részleges automatizálásnak köszönhetően kétszeresére növelte a termelését.
Az egész munkásdinasztiákat rejtő Budapesti Porcelángyár az európai élvonallal mindezek ellenére nem tudta tartani a szintet, kreativitásban azonban nem volt hiány, hiszen a termelésben a panelépítési hullám kezdetétől kezdve apró, de fontos szerepet játszottak a különböző művészek által tervezett dísztermékek is, amelyek alkotói ma sem minden esetben ismertek, főleg, hogy azok leginkább csak a tokkitöltők szerepét játszották a náluk jóval nagyobb bevételt hozó áruk között.
Az üzemben folyt művészeti tevékenység eredményeinek, illetve az ezekhez fűződő alkotók életművének kutatása, megőrzése és leírása épp ezért lenne fontos, a szocializmus művészeti örökségével szembeni, sokakban érezhető ellenszenv és távolságtartás azonban megnehezíti azoknak az emberekhez való eljuttatását.
Ezért fontosak például az olyan elhivatott gyűjtők, mint a Retrohungary nevű boltot kézben tartó Sebők Judit (Retro porcelánok) és Borbély Tamás, akik amellett, hogy az 1945-1989 közti időszak magyar formatervezők által megálmodott otthondíszeinek keresnek új gazdát, pénteken záró házikiállításukon pedig a gyár legérdekesebb, illetve legszebb munkáit mutatják meg az Astoriához közeli Palomában.
A bolt egy részében bemutatkozó tárgyak közt igazi ritkaságok is felbukkannak, így a tévéreklámokban évtizedeken át Kabos Lászlóval megszemélyesített Lottó Ottó rejtélyes okból egy gombának furulyázó alakja, a köztéri műveket is létrehozó Schrammel Imre (1933-) fekete párduca, vagy éppen apró, kézzel festett vázák egész sora:
A zuglói gyár számos társával ellentétben a rendszerváltást is túlélte, ez azonban kétségkívül aláírta a halálos ítéletét, hiszen a vasfüggöny lebontása után hirtelen magasabb minőségű, de nem lényegesen drágább külföldi áru árasztotta el a magyar piacot, így nem meglepő, hogy a fővárosi középületek és lakások építésében fontos szerepet játszó gyárat épp századik születésnapján, 1995-ben bontották le, épületeinek falain pótolhatatlan próbacsempék egész sorával.
Helyén ma a Porcelán lakópark áll, a környező utcanevek (Majolika, Fajansz, Zsolnay Vilmos), az Öv utca egy- és kétszintes, egykor az alkalmazottak által lakott évszázados épületei, illetve a gyár egyetlen túlélő darabja, a hatvanas évek hajnalán született, a gyár bemutatótermét is magában foglaló díszműkerámia-műhely jócskán átalakított épülete azonban ma is emléket állítanak a múltnak:
Egy emléktáblát azért még örömmel látnánk a túlélő épületen, de Zugló így is rendelkezik egy, a gyárnak emléket állító, ezernél is több darabot bemutató kiállítással, ami a Zoborhegy téri Regnum Marianum plébániatemplom közösségi házában látogatható.
