Fehér Renátó: Miféle ellenállás az, amelyik nem a hatalmat, hanem a kollégát kényszeríti válaszokra?

Ha egyszer esetleg elkezd csitulni a hatalom érdekeivel mélyen egyező, mert a hatalmat igenis kímélő, a buborékunk évtizedes gyakorlatává nemesedett kollaboránsozás, akkor majd juthat élet és irodalom a Térey-ösztöndíj (továbbiakban: Digitális Irodalmi Akadémia Alkotói Életpálya Program, DIA AÉP) mögött húzódó hatalmi logikát is felmérő, azt kiismerni, kijátszani, leleplezni és lebontani próbáló beszélgetésekre is. Ez persze higgadt, alapos és közös aprómunkát előfeltételezne, így folyton elnapolandó, amíg tart a „kollegiális” gerincröntgen. Hiszen

válaszokra ezúttal sem a hatalmat igyekszünk szorítani, hanem egymást: miért adja vissza, miért nem adja vissza, záporoznak az írószervezeti közlemények, az enyémhez hasonló kéretlen vélemények, s eközben a miniszterelnök-rajongó főigazgató nézi a műsort.

Amit most írok tehát: palackposta.

Egy lehetséges diagnózis nulladik lépésének közhelye, hogy a hatalom mostani gesztusának (DIA AÉP) hátterében a konszolidáció áll. Ennek jele például a kvázi- vagy áldemokratikus jelölési és döntési folyamat, melynek számos-számtalan eleme volt következetlen és átláthatatlan. A jelöltté váláshoz például nem előzetesen kellett munkatervet benyújtani, de olyan szereplők hallathatták a hangjukat és  olyanok válhattak jelöltekké, akik kritikusak a kormányzati kultúrpolitikával, illetve nem deklarált NER-hűséggel töltik a NER-mindennapokat.

Annak számtalan oka van, hogy a kortárs magyar irodalom szereplőinek ma nem kell a cenzurális tilalom akadályaival intézményi szinten, központi utasítás mentén szembenézniük, ahogy a közmédia esetében erről lehet szó, miközben valószínűleg ott sem kizárólag elvtelen pártkatonák, hanem öncenzúrával küzdő, fogott (kis)egzisztenciák is ülnek, akiknek az elképzelt helyzete iránt empátiát érezni sem kollaboráció. Ugyanakkor nem nagyon érthető másnak, mint a cenzurális tilalom gesztusának, ahogy – legutóbb és épp a DIA AÉP következményeként – a Külügyminisztériumnak Bartók Imre lett persona non grata; ez az eset bizonyára Demeter Szilárdot is kényelmetlen helyzetbe hozza, mert leginkább a DIA AÉP konszolidációs profilját kezdte ki a külügyes apparatcsikok pitiáner izmozása. És persze nemcsak az irodalomról, hanem színházakról, múzeumokról és egyetemekről is beszélek, szóval általánosságban a magyar politikai vezetésnek nem érdeme, hogy – bár eszközei súlyánál fogva ezt megtehetné – nem lép fel Putyinéhoz, Erdoğanéhoz, Hszi Csin-Pingéhez vagy épp Kádáréhoz hasonló módszerekkel. Egészen egyszerűen azért nem, mert valójában nincsenek meg az eszközei ilyen típusú és körű tiltáshoz.

Van viszont egy inkorporáló stratégiája, amelynek szándéka kettős: egyfelől kvázi- vagy áldemokratikus benyomást kelt, másfelől polarizálja és atomizálja (megosztja, hogy uralhassa, ahogy az antik szállóigéből lepárolt zsurnálbölcsesség mondja) a magát a NER-rel vagy annak kultúrpolitikájával szemben pozícionáló irodalmi mezőt, közeget, „közösséget”. A hatalom a DIA AÉP által olyanokat is tekintélyes bevételhez juttat tehát, akik az ő számára politikailag megbízhatatlanok, akikre politikailag nem számíthat, ezzel az úgynevezett „tűrt” kategóriát teremtve meg. Amikor tehát a hatalmi logika helyett e névsort méricskéljük, jelszavaink pedig valának – Karafiáth Orsolya nyomán legutóbb és épp – kompromisszum és gerinc (lásd még: ocsú és búza; cinkos, aki néma; eddig és ne tovább), akkor azokat a szereplőket, akikre a hatalom politikailag nem számíthat, rátoljuk a lista politikailag hűséges szereplőire, rá a hatalomra, s ezzel bizony a hatalom konszolidációs és inkorporációs szándékával összhangban dolgozik bennünk a hév. A hatalom pedig köszöni szépen. Azoknak a tiszteletreméltó vállalását pedig, akik – eleddig és végül – visszautasították a DIA AÉP-ot (s tették ezt a jelölés előtt, vagy a névsor nyilvánosságra kerülése után), a kilátástalan tehetetlenség indulata már sokszor nem önmagáért becsüli nagyra, hanem felemelt ujjként láttatja, ami legfőképp arra jó, hogy vele a többiekre rá lehessen mutatni.

A „tűrt” kategória kínálta támogatás mindeközben kölcsönös kényszer: a hatalomnak a szerző politikai megbízhatatlanságát kell eltűrnie (efféle „engedékenységek” ellen ágált Szakács Árpád cikksorozata, amibe az előző PIM-igazgató „belebukott”), a szerzőnek pedig a hatalom teremtette feltételeket kell eltűrnie, miközben a két fél játékereje radikálisan eltér.

És – mint látható – vannak, akik kiszállnak ebből a mókuskerékből. A maradók ugyanakkor, bár a hatalom számára politikailag továbbra is megbízhatatlanok maradnak, a megbízhatatlanságuk nem elegendő biztosíték és immunitás a valódi politikai közösségük egy részének. És bár minden korszak kitermeli a maga ingerküszöbét, vörös vonalait és szürke zónáit, e kilátástalan és tehetetlen indulat által megképződő elvárásrend szerint viszont akkor a hetvenes-nyolcvanas évek „tűrt” kategóriája máig magyarázattal tartozik. Vajon egytől egyig kádári kollaboráns volt-e mindenki, aki ezekben az években ösztöndíjat kapott, lapot szerkesztett vagy az ÁVH-s alezredes igazgatta csúcskiadónál jelent meg könyve? Ha a fenti elvárásrend erre is jut, én egyáltalán nem gondolom így. Ugyanakkor személy szerint a kádári korszakot vagy ezt a másik szabadság- és szolidaritáshiányos kort, amelyikben nekünk adatik élnünk, Petri György költői és honpolgári engesztelhetetlensége mentén próbálom megérteni immár több mint egy évtizede, de arra nem emlékszem, hogy ő morális fölénnyel rángatott volna bárkit le maga mellé szamizdatba. E példából is okulva tehát igyekszem nem a saját vállalásaim és lehetőségeim által jelölni ki a mindenkire kötelező, helyzetétől független mirelitmorális minimumot.

A permanens petíciókban is kulminálódó jogos háborgásunk tíz éve mutatja cselekvésnek magát. De mit is csináltunk voltaképpen? Én? Mi? A szakma? Itt van például annak az egyéni eldöntése, hogy valaki nem megy be a PIM-be (legutóbb és épp erről Parti Nagy Lajos nyilatkozott). Hm. A NER tizedik évére odáig merészkedtünk el, hogy valaminek a nem-csinálása már-már kockázat- és felelősségvállalás, az ellenállás proaktív gesztusa lehet. De milyen valódi, személyes kockázat is jár mindezzel? (Említődjön itt újra, hogy ezenközben néhányan éppen öt évi fix juttatásról mondtak le. Ők meg azt vállalják.) Ha az én vezérem bensőmből arra vezérel, hogy ne lépjem át a PIM küszöbét, akkor fel kellene merülnie annak is, hogy én ezt miért tehetem nem meg. A válasz pedig az, hogy én dönthetek róla, ez pedig egy privilégium. Ha pedig az írástudók felelősségével önigazolok, akkor az ilyen hangzatos és kockázatmentes vállalások mellett a privilégiumaim jelentette biztonság felmérése is e felelősség körébe tartozna. Ez az, amivel a nyilvános deklaráció nem kalkulál. Nem kalkulál, mert csupán egyéni, és ekként biztosan nem szolidáris. Nem szolidáris mindazokkal, akiknek nincs ez a döntési privilégiumuk. Akik odabent ugyanúgy értünk, a privilegizáltakért és ugyanazért a magyar irodalomért dolgoznak.  Erre tették fel 5-10-15-20 éve az életüket.

Ők is a magyar irodalom.

A szerző költő, irodalmár

Ajánlott videó mutasd mind

Nyugat-Európában már lassul a koronavírus terjedése

Bár a hírek – érthető módon – jórészt még mindig a tomboló járványról és a drámaian sok halálos áldozatról szólnak, az új fertőzöttek száma alapján azonban úgy tűnik, Nyugat-Európában érzékelhetően lassul a járvány.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.