Talán a mai napig nem egyértelmű sokaknak, hogy Elton John mekkora sztár volt a pályája csúcsán. Szó se róla, voltak slágerei az utolsó harminc-negyven évben is, és folyamatosan tett róla egyébként is, hogy ott szerepeljen a hírekben, de leginkább csak nem túl egyedi balladák, és középutas film- és rádióslágerek jelezték a létezését, és egy lett a popzene számos nagy öregje közül, csak neki még parókája is lett hozzá. Még a magyar rádiókban is inkább csak a nyolcvanas-kilencvenes évekbeli dalait hallani elsősorban, míg a hetvenes évek első felében született slágerei közel sem olyan ismertek nálunk, ellentétben az Oroszlánkirály betétdala, a Sacrifice, az I Don’t Wanna Go on with You Like That vagy az I’m Still Standing népszerűségével. Pedig félreértés ne essék, ezek már az idősödő Elton John balkézről odakent slágerei voltak, miközben azok a dalok, amelyek szupersztárt csináltak belőle, elvétve hallhatók itthon: a Tiny Dancer, a Your Song meg persze a Rocket Man.
Nem véletlen, hogy a tavaly mozikba került életrajzi film, a Rocketman gerincét is azok a dalok adják, már csak azért is, mert Elton karrierjének erre a szakaszára koncentrál. Ő a hetvenes években volt releváns popsztár, abban az évtizedben döntötte az elképesztő rekordokat, versenyre kelve a Beatlesszel és Elvis Presleyvel is, ekkor ejtette ámulatba/botránkoztatta meg a világot az elképesztő színpadi jelmezeivel, fényűző életvitelével és a turbulens magánéletével, nem beszélve arról, hogy az elsők között comingoutolt. Elton John ekkor maga volt a nagybetűs popsztár, akiről csak később derült ki, hogy közben kokainfüggőséggel küzdött, depressziós volt, és az eszement pénzszórás, meg a nagystílű külsőségek is valójában csak a lelkében tátongó ürességet voltak hivatottak elrejteni. És aki aztán mégis talpraállt, utolérte az igaz szerelem, és a mai napig tartja a lépést a popzenei elittel. Tényleg filmvászonra kívánkozó történet, noha a Rocketman film érthetően csak felületes képet ad a sztoriról, ám a film után megjelent Elton John memoárja is, a szerény Me (Én) címmel, és ez már sokkal alaposabb. Az egyelőre csak angolul olvasható önéletrajzi könyv azonban nemcsak emiatt érdekes, hanem mert rém szórakoztató, helyenként pedig megkapóan őszinte olvasmány, és pontosan hozza azt, amit egy ilyen A-kategóriás celeb visszaemlékezéseitől várunk. Elton nemcsak, hogy nyíltan beszél gyakorlatilag mindenről, semmit se szépítve, de kifejezetten önkritikus magával szemben, nem hallgatja el azokat a sztorikat, amikor saját bevallása szerint is seggfejként viselkedett, ugyanakkor szinte mindenkivel van közös sztorija, aki számított, a brit királyi családtól kezdve filmsztárokon át a kor összes popzenei világnagyságáig. De mit tudunk meg Elton Johnról a saját könyvéből?
1. Minden egy jó partneren múlik
Elton John tisztában volt vele, hogy ezt a könyvet nem a művészi krédója viszi el a hátán, és tizedennyire lenne élvezetes, ha mondjuk oldalakon keresztül taglalná, hogyan írta a Crocodile Rockot, hiszen a dalszerzés valójában sokszor unalmas folyamat. Nagyon szépen ír viszont a prológusban a szövegíró partneréről, Bernie Taupinről, akivel egy véletlen folytán találkoztak még nagyon fiatalon, hogy aztán megalkossák a poptörténet egyik leggyümölcsözőbb zeneszerző-szövegíró partnerségét. Elton John szerint ez volt a karrierje fordulópontja, mellesleg egy életre szóló barátság kezdete is (viszonyuk egyes pletykákkal ellentétben viszont sosem volt).
Pedig Taupinnel mintegy vigasztalásként kötötték össze őt, miután egy lemezkiadós meghallgatáson nem járt sikerrel, és Ray Williams, az egyetlen a lemezcégnél, aki látott Elton Johnban fantáziát, jobb híján a kezébe nyomott egy borítékot, mely egy feltörekvő szövegíró próbálkozásait rejtette. Ő azóta is a sors kezét látja ebben: „Muszáj leszögeznem, hogy Ray irodájában teljes volt a káosz. Hegyekben álltak a magnószalagok és a borítékok. Látszólag véletlenszerűen húzta elő az egyiket és nyomta a kezembe, hogy a találkozásunknak legyen valami eredménye. Még arra sem emlékszem, hogy kinyitotta-e, mielőtt odaadta nekem” – írta Elton John, akinek mégis a jövőjét rejtette a boríték. Nem lehet tudni, mi történt volna, ha egy másik borítékot ad, de a szupersztár annyira nagyra tartja a nála sokkal visszahúzódóbb szövegíróját, hogy nem szégyelli leírni: „Valószínűleg ön sem olvasná ezt most.”
2. Buddy Holly szoktatta le az önkielégítésről
Ahogy az a filmből is kiderült, Reginald Dwight gyerekként pont az ellenkezője volt annak, mint aki Elton Johnként lett később: a légierőnél szolgáló, szigorú apja kifejezetten gyűlölte az épp akkor elementáris erővel betörő rock and rollt, és fiát is ebben a szellemben nevelte. Kár, hogy ezt a meccset addigra már rég elvesztette, hiszen Reginaldot már tízéves kora előtt menthetetlenül rabul ejtette az új stílus, ám a jampiskodó osztálytársaival nem tarthatta a lépést az apja miatt: „Úgy öltöztem, mint az apám miniatűr másolata.” A lázadás egyedül abban nyilvánult meg, hogy folyton hordta az egyébként csak olvasásra felírt szemüvegét, hogy úgy nézzen ki, mint Buddy Holly. Ez azt eredményezte, hogy annyira tönkretette a szemét, hogy végül tényleg állandóan szemüveget kellett hordania.
Ennek akkor lett további jelentősége, amikor az apja egyszer maszturbáláson kapta, és azzal az akkoriban széles körben terjedő hiedelemmel ijesztgette, hogy ettől meg fog vakulni. Míg a vele egykorú fiúk többsége hamar rájött, hogy ez ostobaság, Elton megijedt, hogy mi van, ha mégis igaz, és a szeme eddig is ezért romlott ennyit. Úgyhogy inkább leállt az önkielégítéssel, és úgy általánosságban a szexualitást is hosszú évekre elzárta magától: „Míg rengeteg zenész állítja, hogy Buddy Holly megváltoztatta az életét, addig valószínűleg én vagyok az egyetlen, akit ő szoktatott le a matyizásról, még ha önkéntelenül is.”
3. Elton John egy hobbistatisztikus
„Egyszerűen egy anorak vagyok” – vallja be Elton John. Azaz olyasvalaki, akinek furcsa hobbija van, és ahhoz fűződően olyan tudásanyaga, ami a legtöbb ember számára teljesen feleslegesnek tűnik. Gyerekként órákat töltött azzal, hogy katalógust vezetett a lemezeiről, kimásolta a zenei magazinokból a slágerlistákat, átlagolta őket, saját statisztikát vezetett róluk. Ez a szokása később is megmaradt, és a mai napig figyeli a slágerlistákat, mozis sikerlistákat, pedig a legtöbb előadó egy idő után már nem foglalkozik ezzel. „Ha beszélek velük, jobban tudom, hogy áll az aktuális kislemezdaluk, mint ők, és ez őrület” – mondja Elton, aki ezt rendszerint azzal indokolja, hogy produkciós cége van, ezért tudnia kell ezeket. „De valójában akkor is ugyanígy érdekelne ez, ha egy bankban dolgoznék.”
És nem a popzene az egyetlen, ami kicsalja az Elton Johnban élő hobbistatisztikust: a másik a foci, amely az egyetlen szenvedélye, amit az apjától örökölt. „Ugyanolyan megszállott voltam a futballal kapcsolatban, mint a zenével. Amikor épp nem a slágerlistákat összesítettem a szobámban, akkor a falra ragasztott tabellán aktualizáltam a sorrendet, és ellenőriztem, hogy minden eredményt akkurátusan átvezettem-e.” Nem utolsósorban, a focinak köszönheti a férjét, David Furnisht is: már az elvonókúrája után annyira elszomorodott, amikor csapata, a Watford kikapott négy-egyre a West Bromtól, hogy felhívta egy barátját, szervezzen neki egy kisebb társaságot aznap estére, és a vacsorán David is jelen volt.
4. Mégis mi folyik itt?
A könyv egyik legjobb része, ahogy Elton John befut: tényleg szemléletesen írja le, ahogy tulajdonképpen hetek vagy hónapok leforgása alatt kövérkés, félénk és határozottan átlagos megjelenésű fiúból egy ünnepelt zenész lesz, aki hirtelen azon kapja magát, hogy hírességek keresik a társaságát. „Mi a fasz folyik itt?” – kérdezi magától hitetlenkedve, amikor Neil Young a lakásában játssza el az új lemezét, amíg a szomszédok át nem kopognak. Vagy amikor Brian Wilson, a Beach Boys legendás és akkor épp rossz mentális állapotban levő vezére hívja meg őt és Taupint vendégségbe, és folyton a nagy slágerük, a Your Song refrénjét énekelgeti nekik. Vagy amikor Bob Dylan megállítja Taupint, és megdicséri az egyik dalszövegét, vagy amikor a Martha and the Vandellas énekes trió tagjai Elton újonnan vett Aston Martinjának a hátsó ülésére zsúfolódnak mindhárman.
Aztán szép lassan hozzászoknak ehhez is. „Nem is volt sok időm nagyon rágódni ezen, mert nagyon keményen dolgoztam.” Igen, Elton John 1970 és 1973 között megjelentetett hat stúdiólemezt (ebből az egyik dupla), továbbá filmzenelemezt, és többször is körbeturnézta a világot. Ez a tempó ma már teljesen ismeretlen ezen a szinten.
5. Amikor Stevie Wonder motorosszánt vezetett
Az ilyen zenészmemoárok legérdekesebb részei gyakran a sztorizások a többi világsztárról, és ebben Elton John verhetetlen. Nemcsak azért, mert jó barátja volt John Lennontól Rod Stewarton át Freddie Mercury-ig egy sereg legenda, hanem mert rendkívül vicces epizódokat elevenít fel. Amikor a nevelőapja (az anyja elvált és újra férjhez ment) úgy vicceli meg Lennont, hogy bedobja a műfogsorát az italába, amíg az a mosdóban van. Vagy ahogy Keith Moon, a Who tragikusan önpusztító dobosa rendszeresen beállított hozzájuk Ringo Starr társaságában a leglehetetlenebb időpontokban az éjszaka közepén, és csodálkozott, hogy ágyban vannak.
Vagy amikor szintén Lennonnal kiütötték magukat kokainnal, és egyszer csak kopogtak az ajtón. Biztosak voltak benne, hogy ez csakis a rendőrség lehet, de kikukucskálva látták, hogy ez maga a legendás Andy Warhol. Aki viszont mindenhová magával vitte a Polaroidját, és abban az állapotban nem hiányzott nekik a fotó, úgyhogy inkább nem engedték be. A csúcs pedig az volt, amikor Stevie Wonder megjelent a stúdiónál, ahol épp dolgoztak Coloradóban, elvitt egy motorosszánt, és ragaszkodott hozzá, hogy ő vezessen. „Hogy megelőzzem a kérdést: fogalmam sincs, hogy vezetett keresztül Stevie Wonder egy motorosszánt a Sziklás-hegységen anélkül, hogy akár magát, akár mást megölt volna, de megtette.”
6. Tánc a retiküljét szorongató királynővel
A királyi család is rendszeresen felbukkan a könyvben, hiszen Sir Elton John igen korán jó barátságba került a Windsorok több tagjával is. Először Margit hercegnő hívta meg őt és a zenekarát vacsorázni, akivel nagyon jóban is voltak, csakhogy addigra már válságba jutott a házassága, és ezt a férje, Lord Snowdon egy percig se titkolta. Egyszer csak berontott, és mindenki előtt ordítozni kezdett a hercegnővel, hogy „Hol van a kibaszott vacsorám?”, amiből parázs veszekedés lett, végül Margit sírva kirohant, a zenészek meg nem tudták, hova nézzenek a kínos jelenet közepette. Később magával a királynővel is megismerkedett, és róla is jó véleménnyel volt, szerinte sokkal szórakoztatóbb jelenség, mint azt az ember a hivatalos szereplései alapján gondolná. Sőt, még táncolt is vele egyszer a Rock Around The Clockra egy bulin, de a királynő még tánc közben is a hóna alatt szorongatta a retiküljét.
De az igazi barátság mégis Diana hercegnővel alakult ki, akivel már első találkozásukkor egymásra találtak. Szerinte lenyűgözően közvetlen volt, bárkivel képes volt beszélgetésbe elegyedni, és nem utolsósorban ő volt az, aki elfogadottá tette az AIDS-betegek, amikor az egyiknek a kezét fogva fényképezkedett (még élt addig a tévhit, hogy érintés útján is terjed a betegség). De az igazi hatása a hetero férfiakra volt, és ennek alátámasztására leír egy abszurd estét, amikor Richard Gere és Sylvester Stallone majdnem összeverekedtek az akkor már válófélben lévő hercegnő miatt. És azt is megírja, hogy Elton a temetésen életében először súgógépről olvasta az eredetileg Marilyn Monroe halálára írt Candle in the Wind új szövegét. És hogy majdnem pánikrohamot kapott, amikor belegondolt, hogy ezt a fellépését kétmilliárd ember figyeli élőben.
7. Szűz 23 éves koráig, de aztán átesett az ellenkező végletbe
Elton John a sikamlós részleteket sem spórolta ki a könyvéből, mint ahogy azt sem, hogy 23 éves koráig szűz volt, egyszerűen nem is érdekelte a szexualitás. És aztán az első, áttörést jelentő amerikai fellépése után fogta magát, és összejött a menedzserével, John Reiddel. Amikor felhívta az anyját, hogy elmondja neki, meleg, mire az csak annyit válaszolt: „Ó, hát ezt tudjuk. Már régóta tudjuk.” A zavarba ejtő részek inkább csak később, a Reiddel való csúnya szakításuk után jönnek: a hedonista korszakában sokszor inkább csak nézte a fiúkat, ahogy egymással csinálják, egészen addig, amíg azt nem a biliárdasztalán tették, mert akkor elkezdett kiabálni, hogy „Nehogy ráélvezzetek a posztóra!”. Mellesleg ennek a szokásának tudja be, hogy megúszta az AIDS-et is.
Aztán amikor az első nyugati rocksztárként fellép a Szovjetunióban 1979-ben, lefekszik Szásával, a ráállított, rendkívül jó külsejű KGB-s ex-katonával, aki ugyan családos ember, de megindokolja: „A seregben simán egymással szexelnek a férfiak, olyan ritkán látjuk a feleségünket.” (Később aztán Szása meghal AIDS-ben, az egyik elsőként az országban.) Amiről viszont még itt sem beszél, az a Renate Blauellel kötött házassága alatti intim részletekről, mivel a válásukkor megígérte, hogy hallgatni fog. Elton John a nyolcvanas években ugyanis négy évig egy nővel élt együtt, amit itt leginkább azzal indokol, hogy – amellett, hogy tényleg nagyon szerette a hangmérnökként dolgozó Renatét – azt hitte, ha megállapodik, talán megszabadul a kokainfüggőségétől is. Tévedett.
8. A kokain, a divatos zsarnok
A kokain a hetvenes évek közepén jelent meg Elton John életében, és tizenhat éven át nem is nagyon szabadult meg tőle. És erről nagyon részletesen beszél. Elmeséli, hogyan szokott rá, és hogy a szokásos okokon kívül azért is vonzotta, mert „divatos és exkluzív” volt, mintha ezt a drogot csak egy belsős, titkos kör használhatná: „Sikeres és népszerű voltam, de mégsem éreztem coolnak magam.” A kokain viszont cool volt – legalábbis ezt gondolta akkor, de nem kell attól tartani, hogy a könyv bárkinek is kedvet csinálna hozzá, sőt.
Élete legrosszabb döntésének nevezi, hogy rákapott a kokainra. „Nem az a fajta drogfüggő voltam, aki nem tud kimászni az ágyból egy csík nélkül, vagy aki minden nap fogyaszt. De ha egyszer elkezdtem, akkor nem bírtam abbahagyni, egészen addig, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy már senkinél nincs kokó az egész környéken” – írja. Épp ezért tudta azzal ámítani magát évekig, hogy nem függő, hiszen volt, hogy teljes hónapok teltek el kokain nélkül, de ha egyszer is megkínálta valaki, kezdődött elölről az egész elölről, a kokaintól pedig megszűnt racionális ember lenni. A könyv tele van kellemetlen kokainos sztorival, de talán egyikben se tűnik fel Elton olyan röhejesen, mint amikor egy Rolling Stones-koncerten egy dal erejéig felhívták a színpadra, ahol ő bekokózva olyan jól érezte magát, hogy úgy döntött, tovább marad dzsemmelgetni, noha erről a zenekart nem kérdezte meg. Csak néhány újabb szám után vette észre, hogy Keith Richards nem azért bámulja meredten, mert el van ragadtatva a zongoratudásától.
9. Szeretek vásárolni. És?
„Drogfüggő vagy. Alkoholista vagy. Kényszeres evő vagy és bulímiás. Szexfüggő vagy. Társfüggő vagy” – vágta Elton fejéhez akkori élettársa, Hugh 1990-ben, mielőtt végre elvonóra ment volna. Ez mind ténylegesen jelen volt Elton John életében, egy viszont kimaradt a felsorolásból: a kényszeres vásárlás. De ez az, amit ő visszautasít, hogy tényleges probléma lenne, egyszerűen imád vásárolni gyerekkora óta. Igaz, elismeri, hogy néha túlzásokba esett: „Senkinek sem ajánlom, hogy arra ébredjen egy reggel, hogy előző nap vett egy villamost.”
Ő úgy érzi, a tárgyak gyűjtése boldogságot okoz neki, legyen szó lemezekről, festményekről vagy ruhákról. „Szerencsés vagyok, hogy van annyi pénzem, hogy jobban kielégíthetem a gyűjtőszenvedélyemet, mint a legtöbb ember. Ezért a pénzért keményen megdolgoztam, és ha az emberek azt gondolják, hogy túlzó és nevetséges, ahogy ezt elköltöm, akkor attól tartok, ez az ő bajuk. Nincs bűntudatom emiatt. Ha ez függőség, hát sokkal károsabb függőségeim voltak annál, minthogy étkészleteket és fényképeket vásároljak” – mondja. Más kérdés, hogy még a környezettudatosságot hírből sem ismerő hetvenes évek pénzszóró hírességei közül is sikerült kitűnnie a Starshipnek (Űrhajó) becézett saját utasszállító repülőgépével, amely egy „fényűző repülő turnébuszként szolgált a kor rock and roll elitjének.”
10. A sok rossz is kellett, hogy végül jó legyen
Mindezek alapján akár még egy nagyképű, öntelt alaknak is tarhatnánk Elton Johnt, de ebben a könyvben tényleg lefegyverző őszinteséggel ír a saját pokláról. Arról, hogy figyelemfelhívásként öngyilkosságot kísérelt meg épp a sikerei csúcsán („De miért viselkedtem úgy, mint egy fasz?”), meg arról, hogy milyen szörnyen viselkedett a kokainfüggő korszakában, de még a saját kopaszságáról is, ami évekig sokkal jobban foglalkoztatta a brit bulvárlapokat, mint a szexuális irányultsága.
Rengeteg rossz döntéséről ír, arról, hogy kegyetlenül gyűlölte a Don’t Let the Sun Go Down on Me című számát, és megfenyegette a producerét, hogy megöli, ha ráteszi a lemezre (rátette és nagy sláger lett.) Vagy arról, hogy amikor John Reid, aki a Queent is menedzselte, először lejátszotta neki a Bohemian Rhapsodyt, az égvilágon semmit nem látott abban a dalban, és még egy sereg hasonló hibájáról. „Rendkívüli életem volt, és őszintén nem változtatnék meg semmit, még a rossz részeket sem, mert hihetetlenül boldog vagyok, hogy végül így alakult, ahogy” – írja a könyv végén. Sőt, még a függőséget se törölné ki az életéből: „Talán mindennek így kellett történnie ahhoz, hogy az legyek, aki most vagyok.”
Kiemelt kép: Anwar Hussein/WireImage
