Nem lehet más az év sorozata, csakis a Csernobil

10. Szexoktatás (Sex Education)

Nem csak lánctalpas drámákat imádtunk idén, erre pedig a Sex Education a legjobb példa: ezen a fergeteges tinisorozaton ugyanis fergetegesen jól szórakoztunk. A sztori főhőse Otis (Asa Butterfield), a kissé nyámnyila kamaszfiú, aki némi népszerűség, pénz és az osztály lázadójának figyelme kedvéért szexuális tanácsadást kezd a gimiben – minthogy szexuálpszichológus anyukája révén van némi tudása. Már ami az elméletet illeti, Otis ugyanis szűz, erősen frusztrált is szexuálisan, és nem tud például magához nyúlni: ez viszont nem akadályozza meg abban, hogy megértő és hasznos szextanácsokat adjon, kb. „aki nem tudja, tanítja” jeligére, így az üzlet szárnyal. Ebből az alaphelyzetből sejthetően egy sor kínos és fergetegesen vicces helyzet sül ki, a sorozat pedig képes arra, hogy a témától függetlenül úgy legyen humoros, hogy ne menjen át alpáriba, sőt még némi tanítást is belecsempészik a képletbe, amire végül az a megejtő kedvesség teszi fel a koronát, amivel ezek a kamaszok bukdácsolnak át a tinédzserkor forrongó időszakán. Akárhányszor újranézhető sorozat, Gillian Anderson pedig az utóbbi évek legjobb komikai teljesítményét nyújtja, szégyen, hogy a Golden Globe-on ezt nem vették észre. (Bodnár Judit Lola)

9. The Morning Show

Az Apple csak az év végén, novemberben szállt be a streaming szolgáltatók bulijába, de ez nem azt jelenti, hogy nincs helye a legjobbak listáján: Jennifer Anistonnal és Reese Witherspoonnal egy eszméletlen jó sorozatot rakott le az asztalra. A Morning Show egyszerre szól a #MeToo-ról és egy amerikai vezető reggeli show melós mindennapjairól. Az alapfelállás szerint Steve Carell műsorvezető karaktere lapátra kerül, miután a New York Times lehozza a zaklatásos ügyét. A kollégája( Jennifer Aniston) egyedül marad egy milliárdokat érő gépezetben, és széthulló kapcsolata mellett még a munkája is veszélybe kerül. Ekkor jön a képbe egy új riporter (Reese Witherspoon), hogy kirántsa a szarból a csatornát, de közel sem lesz olyan egyszerű dolguk a szerkesztőknek, mikor kiderül, hogy az új lánynak saját gondolatai is vannak, és nem akar kizárólag a súgógépről olvasni. A Morning Show pörgős, fordulatos, és még azt is el tudjuk felejteni Aniston és Witherspoon párosának köszönhetően, hogy mennyit káromkodnak a sorozatban. Az ember nem is hinné, milyen izgalmasak lehetnek egy reggeli műsor kulisszatitkai. (Jánossy Villő)

A mi fiaink (Our Boys)

Alighanem a témájából fakadó megosztó jellege miatt – no meg mert az HBO szereti a szájhagyományra bízni a tartalmai felemelkedését – nem reklámozták rommá a sorozatot, és A mi fiainkról messze nem hallunk annyit, mint amennyit a minősége alapján illene. Nem beszélve arról, hogy a díjszezonban eddig gyakorlatilag észre sem vették, pedig lett volna mit. A sorozat megtörtént eseményeket dolgoz fel, a 2014-es gázai konfliktust megelőző időszakot, melyben először három zsidó fiút rabolnak el és ölnek meg, majd egy arab fiú erőszakos halálával bosszulják meg mindezt, ahogy azt ennek az országnak a kitekert farkastörvényei diktálják. A történet egyszerre követi az arab fiú ügyének feltárását és azt az erőlködést, amivel az illetékesek megpróbálják megakadályozni az erőszak elharapózását, és mindezt olyan nyomasztó erővel teszi, hogy azzal az év egyik legjobbjává teszi a sorozatot, amellett, hogy nagyon megosztó. Az alkotók ugyanis – élen a Terápia eredetijét is jegyző Hagai Levivel – zsidóságuk ellenére nem menesztik mennybe a saját oldalukat, épp ellenkezőleg, A mi fiaink annyira együttérez a palesztinokkal, hogy az ország miniszterelnöke bojkottra hívta fel népét, az HBO egy sor fenyegetést kapott mindkét oldalról, a sorozat filmadatbázisos profilján pedig megy a fűtött politikai adok-kapok. Mindez azonban nem változtat azon, hogy ez egy megrendítően erős, emberi sorozat, nem csak politikai érdeklődésű nézőknek. (Bodnár Judit Lola)

8. Mindhunter (2. évad)

A David Fincher felügyelte netflixes sorozat az első évaddal valami csodát művelt, és a 2017-es év végi listánkon is az igazán előkelő negyedik helyet foglalta el. Az egy volt FBI-os azonos című könyve alapján készült Mindhunter a sorozatgyilkosos profilozás részleteit járja körbe, hogy egy különleges egység hogyan képes valós ügyeket megoldani úgy, hogy beletrafálnak egy gyilkos személyiségrajzába. A második évad ugyanolyan színvonalasra sikerült, maximum Holden Ford (Jonathan Groff), Bill Tench (Holt McCallany) és Dr. Wendy Carr (Anna Torv) magánéleti szálainál ült le egy kicsit a történet. Most találkoztunk Charles Mansonnal (ugyanaz a Damon Herriman alakította a szektavezért, aki Quentin Tarantino filmjében) is, de tulajdonképpen az a Wayne Williams (Christopher Livingston) kapta a főszerepet, akit az atlantai gyerekgyilkosságokért ítéltek el, bár sosem ismerte be a vádakat. A Mindhunter még mindig ugyanolyan pontosan figyel a hiteles részletekre, és ott a helye a legjobbak között. (Jánossy Villő)

7. Watchmen

Miután a Marvel és általában a képregényfilmek letarolták a kortárs popkultúrát, már nagyon érett, hogy valaki újra a szuperhősök körmére nézzen. Ezt a szívességet tette meg az eddig a Lostról és A hátrahagyottakról ismert Damon Lindelof, aki fogta Alan Moore klasszikus, eleve a szuperhősmítoszt dekonstruáló képregényét, és átszabta a 2019-es Amerika valóságára. Ez tehát nem a 2009-es Watchmen-film folytatása, hanem az eredeti képregény továbbgondolása, amiben felbukkannak ugyan régi szereplők, de már nem a 80-as években, hanem egy riasztóan ismerős alternatív jelenben járunk, ahol évtizedek óta Robert Redford az elnök. Lindelof súlyos témákat feszeget, mint a mindent túlélő rasszizmus, a generációkon át öröklődő traumák, illetve a maszkviselés és feltárulkozás pszichológiája, ami nemcsak a szuperhősök, de az internetes anonimitás szempontjából is izgalmas kérdéskör. Mindezt persze egy kozmikus méreteket öltő szerelmi tragédiára fűzi fel. Csak remélni tudjuk, hogy Lindelofék nem csábulnak el egy következő évadra, és meghagyják a történetet abban a lebegő bizonytalanságban, amivel az első évadot zárták. (Jankovics Márton)

6. Utódlás (Succession, 2. évad)

Tavaly, az első évad idején még csak óvatosan bizakodtunk Jesse Armstrong sorozatával kapcsolatban, de így a második évad ismeretében már egyértelmű, hogy az Utódlás az egyik legjobb jelenleg is futó sorozat. A fiktív médiamogul Roy család története egyszerre őrületesen vicces és nagyon szomorú is, a határtalan gazdagság és hatalom (no meg egy elviselhetetlenül tekintélyelvű apa) által megnyomorított utódok harca pedig még ráadásul tele van aktuális utalásokkal is. Az Utódlás legnagyobb erénye azonban nem ez, és még csak nem is Brian Cox, Kieran Culkin és a többiek zseniális alakításai, hanem az, hogy a szereplők minden privilegizáltságuk ellenére teljesen hétköznapi karakterek, akikre szinte mind találunk megfelelőt a való életünkben is. (Inkei Bence)

Hatalmas kis hazugságok (2. évad)

Eleve kecsegtető volt A Hatalmas kis hazugságok szereplőgárdája, de a sztoriban sem csalódtunk. Szerencsére a második évadban is maradt a feszes történetvezetés, a feszültség, ráadásul megérkezett Meryl Streep is a csapatba, megkoronázva az eddig is elég erős történetet. Az utolsó rész alapján készülhetünk a harmadik évadra, melyből kiderülhet, mennyire összetartó Nicole Kidman és a többi nő véd- és dacszövetsége. (Szántó Eszter)

5. When They See Us

Ebben a négyrészes Netflix-minisorozatban az a legijesztőbb, hogy ez alapjában véve nem fikció, hanem a lényeges dolgok mind ugyanígy történtek, ahogy azt a sorozatban láttuk. Ava DuVernay a Central Park-i ötösről, azaz egy kocogó megerőszakolásáért és életveszélyes bántalmazásáért elítélt, valójában ártatlan, fekete és latino fiatalok történetéről készített sorozatot, amely nemcsak a rendszerszintű rasszizmusra és az amerikai igazságszolgáltatás hibás működésére hívta fel a figyelmet, hanem érzékenyen és okosan mutatott be öt személyes drámát is. (Inkei Bence)

4. Fleabag (2. évad)

Az mindig jelent valamit, ha egy sorozatot egy hét alatt darálok le. Ez történt a Fleabaggel is. Némi fáziskéséssel találtam rá Phoebe Waller-Bridge sorozatára, aki nemcsak főszereplője, de írója és producere is annak. Az idén kijött második évadban az enyhén szólva szétesett, gyászát és szeretethiányát feldolgozni próbáló Fleabag még mindig vergődik családi és egyéb társkapcsolataiban, de egy percig nem unjuk meg. Esetlensége, őszinte szókimondása és kínos viccei sokunk számára ismerősek lehetnek – ami pedig a sorozat extra erőssége emellett, az a tabuk döntögetése, mert hát abból még mindig sok van. Waller-Bridge a lehető legnyíltabban beszél a (női) szexualitásról, a vágyakról, a tiltott vonzalomról vagy a gyászról és éppen ettől lesz a sztori nagyon életszagú, keserédes és nagyon szerethető. Phoebe Waller-Bridge méltán búcsúzhatott a Fleabagtől, mely a 71. Emmy-gála másik nagy nyerteseként három fontos díjat is begyűjtött, mi pedig szomorkodva, de kíváncsian várjuk, mivel rukkol elő legközelebb. (Szántó Eszter)

The Crown 3. évad

A II. Erzsébet uralkodását bemutató, pazar kiállítású sorozat harmadik évada a hatvanas-hetvenes évek Nagy-Britanniáját mutatta be, és Claire Foyt immár Olivia Colman váltotta a főszerepben, mint ahogy Tobias Menzies és Helena Bonham Carter is átvették Fülöp herceg és Margit hercegnő szerepét. Ezen kívül azért sok változás nincs, ugyanúgy szerethetjük-gyűlölhetjük kedvünkre a királyi családot, néha szorítva értük, néha meg elképedve az egymással szembeni húzásaikon. Ez még úgy is igaz, hogy ez a harmadik évad azért még csak rákészülés a Diana hercegnő és Margaret Thatcher feltűnésével még mozgalmasabbnak ígérkező következő évtizedre. (Inkei Bence)

3. Hihetetlen (Unbelievable)

Egy fiatal lányt megerőszakolnak, Marie pedig, szokatlan bátorsággal teketóriázás nélkül a rendőrséghez fordul. Ahol aztán nem számíthat sok jóra, és a rendszer csak még tovább traumatizálja, az ügyét pedig nemsokára ejtik. Vele párhuzamosan megismerünk két rendőrnyomozónőt is, akik a Marie-éhez kísértetiesen hasonló ügyekben nyomoznak külön-külön, majd közösen. Az ügy szövevényes és gyomorforgató, és semmi sem úgy alakul, ahogy arra számítanánk, ám végül a három szál összefonódik. Kérdés nélkül az év legfeministább alkotása, éspedig a legjobb értelemben. Női főhősök, akik kompetensek, igaziak, sokfélék, erősek, de nem tökéletesek, mernek sérülékenyek lenni, hibázni és újraértékelni, nem fiúsított leányok és nem férfigyűlölők. Ilyen formán a sorozat, melyben egy sorozatos szexuális erőszaktevő után nyomoznak, az erőszakpornó és az efféle filmekre jellemző bénult depresszió helyett a girl power ünnepe lesz – miközben azért brutálisan lánctalpas is, fajsúlyos is, hoz mindent, amiért a krimi műfaját szeretni lehet, és a kemény szembenézéstől sem riad meg. (Bodnár Judit Lola)

2. Eufória

Jó látni valami olyasmit – ahogy Rév Marcell fogalmazott a nemrég kijött interjúnkban –, ahol nem nézik hülyének a tiniket, nincs leöntve egy jó adag cukormázzal a történet. Az Eufória egyszerre szól a tinikről, de nem csak a tiniknek. Sőt, Zendaya egy olyan kísérleti produkcióban vett részt, ami éppen azt próbálgatja, meddig mehetnek el az amúgy sem szégyenlős HBO-nál – írtuk a Zendayáról szóló cikkünkben, és ez azóta is áll. Az Eufória volt az egyik legfontosabb sorozat, ami az évben készült, hiszen végre kaptunk egy hiteles és bátor young adult-sorozatot. A Disney-ből indult Zendaya egy súlyos depresszióval küzdő tinit alakít, aki a drogokba menekült a valóság elől. De messze nem csak Rue (Zendaya) problémáival ismerkedünk meg: szinte az összes tinigond kap egy kis figyelmet, és az is szuper, hogy Jules Vaughn (Hunter Schafer) nem (csak) azért érdekes, mert transznemű. Minden tinédzseres sorozatról álmodozó filmes olyan tartalmat kívánhat magának, mint amilyet Sam Levinson már megcsinált. (Jánossy Villő)

Egynyári kaland (4. évad)

Döcögősen indult, majd nívós sorozattá nőtte ki magát az Egynyári kaland, mely idei, negyedik évadával a végéhez ért. A félig kamasz főszereplők fiatal felnőtté váltak, jó néhányuk fontos jellemfejlődésen ment keresztül, amit érdemes volt kivárnunk. Zomborácz Virágék (Utóélet) kezdetben a Balatonon, majd Budapesten is játszódó sorozata megajándékozott minket egy-két fajsúlyos karakterrel, akiket biztos nem felejtünk el. (Szántó Eszter)

1. Csernobil

A Csernobil körül kialakuló őrület az év legnagyobb meglepetése, amivel az HBO pár hétre teljesen ki tudta tölteni a jókora csalódással záruló Trónok harca után maradó űrt. Az emberiség történetének legnagyobb atomkatasztrófája persze nem érdektelen téma, de mégiscsak egy olyan sorozatról beszélünk, aminek nagy részében szovjet, szemüveges pártfunkcionáriusok beszélgetnek szürke, kopott enteriőrökben, aminél, valljuk be, léteznek populárisabb témák is – például a sárkányok, plusz öldöklés, plusz szex kombinációja a már említett Trónok harcában. A Csernobil azonban elképesztően hatásosan járta körül a témát, nemcsak az áldozatoknak és hősöknek állítva emléket, felidézve a horrorisztikus következményeket, de középpontba állította azt a rendkívül frusztráló folyamatot, ahogy a politikai érdek felülírja a legnyilvánvalóbb tényeket is. Ez a fókusz magyarázza a váratlan sikert is, ugyanis a történelmi hitelességre kényesen figyelő sorozat ezáltal beletenyerelt a mai politikai viták kellős közepébe, mint például a klímaváltozás körül kialakult párbeszéd. Ezt a teljesítményt csak még impozánsabbá teszi, hogy a szikár és bravúros Csernobilt író Craig Mazin eddig olyan forgatókönyvekkel jeleskedett, mint a Másnaposok 2-3, illetve a Horrorra akadva 3-4. Jared Harris, Emily Watson vagy Stellan Skarsgard fantasztikus alakításában ehhez képest már nem volt semmi meglepő. (Jankovics Márton)