Kultúra

A magyarok felmentek magához a Jóistenhez

S az Úr kissé nárcisztikusan reagált. Olvass! Matiné. Háy.

Morzsamagyarok hazája

Teltek-múltak az évek, s úgy alakult, hogy egyre több magyar bolyongott hazátlan szerte a világban. Az ország egyik felét lestipistopizták a vallon magyarok, a másikat meg persze a flamand magyarok, a kettő között, ahogyan egy kettétört keksz repedésében a morzsák, ott hevertek az országtalan belga magyarok. S ahogyan az a kettétört keksz hányódott, egyre több lett a résbe hulló morzsalék. Lassan nagyobb lett az összemorzsolódott rész, mint a megmaradt oldalak. Mit csináljunk, dugták össze a fejüket ezek a morzsamagyarok, sehol nekünk egy talpalatnyi hely, hát hol mondjuk el a Talpra magyart? Hol hasad majd meg a magyar hajnal?

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár. Hogy most nem is vasárnap van? Sebaj. Ünnepkor, év végi pihi alatt naponta jár olvasnivaló.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Hol lesz egy kis föld, ami befogad, mint a persely? Hogyan lesz nekünk hazánk? Fel is kerekedtek, s elmentek Brüsszelbe, hogy ott az Unió rettenthetetlen szerveiből kicsikarják a megoldást. De ezek a szervek vagy nem értek rá, vagy áldozatául estek a nemzetközi szervkereskedelemnek. Hiába álldogáltak napszám a hatalmas üvegirodák auláiban, senki nem volt hajlandó megválaszolni a kérdést, hogy a belga magyaroknak hol lesz a hazája. A sok-sok hivatalnok meg parlamenti képviselő csak törülgette a homlokát, hogy itt van ez a Kolbász Éve-pályázat, meg a széteső tagállamok, a görögök például, eddig csak a hülye isteneik nevét kellett megtanulni, most meg kívülről kell fújnunk még azt is, hány cent megy náluk ki a kasszából, meg be a kasszába. Akkor pattant ki az egyik elkeseredett belga magyar fejéből az ötlet, hogy fel kéne ruccanni az egek királyához, s panaszt tenni hazahiány ügyében. Így is történt. Egy nap megjelent az égpalota kapujában a belga magyarok küldöttsége.

Itt vannak, felséges uralkodó, már megint itt vannak, szólt be a kapusangyal. Kik?, kérdezett vissza az egek ura. Hát a magyarok. Már megint, Úristen, mondta, kicsit zavartan, mert észrevette, hogy önmagát szólította meg, s kicsit szégyellte ezt a Teremtőhöz méltatlan, nárcisztikus viselkedést. Mi a francot akarnak már megint? Valamit kérni vagy kérdezni, mondta ijedten a kapusangyal. Már megint? Adtam nekik mi szem-szájnak ingere, kiűztem a törököt, az oroszokat, a labancokat, adtam nekik legvidámabb barakkot, adtam nekik szabad választást, tüzet, vizet, zsíros földeket, rovásírást, Rubik-kockát, plázákat, hogy tarthassanak plázacicát. Már megint mit akarnak, kit akarnak beárulni, nincs nekem erre a trafikálásra időm, intézzék el egymás között. Teljesen leköt a világegyetem tágulása, most ehhez képest ezek piszlicsáré magyarügyek! Ezek nem azok, mondta a kapusangyal, ezek nem besúgók, nem olajszőkítők, nem ingatlanpanamázók, nem a vallon magyarok, nem a flamand magyarok, ezek a… Kik? A többiek, akik valójában csak olyanok, hogy magyarok. Olyanok is vannak? Lettek, mondta a kapusangyal. Na, jó, kapnak öt percet, természetesen földi idő szerint.

Az engedélyt hallva becsődült a küldöttség a panasszal, hogy nincsen hazájuk, mert valahogy kifogyott alóluk, s csak bolyonganak hazátlan, és már olyan fáradtak, hogy jó lenne megpihenni, kicsit heverészni dobozos sörrel a kanapén, mint a németek, és hogy elmentek Brüsszelbe is, de senki nem akarja megérteni a helyzetüket, még a belgák, de nem akarunk vádaskodni, csak mint tényt említenénk, hogy még ők sem. Múltkor még volt egy hazátok a magasban, azzal mi van. Á, az kamu volt, mikor felmásztunk a magasba, akkor csak levegő volt ott, meg a Malév egyik járata, amelyiknek nem szóltak, hogy csődbe ment a cég. Már alig maradt pár pillanat az öt percből, de a határidő épp olyan az Úrnak is, mint az íróknak, felpörögtek a fejében a teremtő gondolatok, s rögvest megszületett a megoldás. Menjetek vissza, találtok ott egy csomó könyvet, ne a fellegajtót nyitogassátok, mert utálom a huzatot, hanem azokat, s amit ott találtok, az lesz a hazátok. Az? Igen, pont az, mondta az Úr, s hátat fordított a siránkozó magyaroknak, és újra szembefordult a táguló világegyetemmel.

Ilyen hülye hazája csak nekünk van, morgott visszafelé menet az egyik belga magyar. Könyv, az nem egy ország, az egy nagy rakás semmi. Meg persze milyen igazságtalan is: akinek nagy könyvtára van, annak nagyobb a hazája. Az biztos nem úgy van, mondta a másik, meg különben is, az Unióval ujjat lehet húzni, mint János vitéz a törökökkel, de egy ilyen régi főnökkel, mint az Úr, nem szerencsés szembeszegülni. Szóval alighogy hazaértek, elkezdték kinyitogatni a könyveket, s mit ad isten, egyre inkább azt érezték, hogy otthon vannak, hogy van itt egy Magyarország, amelyik nem csonka és nem szétszakított, hanem ahogy kell, egészben van, hogy van egy birodalom, amelyiknek a kapuja nem a kisstílűségre, irigységre és rosszindulatra nyílik, hanem, tetszik, nem tetszik, de a mindenségre. Egy hatalmas ország, tele különleges helyekkel, óriási hegyekkel, vízesésekkel, titkos zugokkal, s nem utolsósorban élettel, növényekkel, állatokkal, s emberekkel, ahogyan az kell.

Épp boldogok lehettek volna, amikor néhányan, akinek az istennek se ment ki a fejéből a mohácsi vész meg a világosi fegyverletétel, szóval ezek siránkozásba fogtak, hogy de kevés magyar van ebben a mindenségben, de kevesen lépnek át ezen a kapun, pedig tárva-nyitva, s bárki beférhet, mert a mindenség oly mérhetetlen, hogy nincs annyi lakos, aki ne férne el benne. Az Úr lepislantott az égpalotából, látta ezt a siránkozást, s leszólt a magyaroknak még utószor, hogy persze legyetek többen, ha lehettek, de soha nem vagytok kevesen, hanem mindig épp elegen. Mert ha minden magyar, aki olvas, leülne a Hajógyári-szigeten, nemcsak a kaszinónegyedet nem lehetne megépíteni, még a Sziget Fesztivált sem lehetne megtartani. A magyar irodalom tulajdonképpen a legnagyobb fesztivál, ráadásul olyan buli, amely nem december 31-étől tart január 1-jéig, hanem január egytől december harmincegyig. Egész évben. Ezernyi helyszínen. Van kicsi, közepes és nagyszínpad, de néhányan csak a sátrak között kapják elő a hangszereket. A legnagyobb fesztivál, ahol érdemes minden színpad programjába belehallgatni, nemcsak a legnagyobb koncertekbe, hiszen senki nem tudja, holnap ki fog állni a nagyszínpadon. Nincsenek bebetonozott helyek, az olvasók szavazata folyamatosan alakítja a fellépők névsorát, s ezzel még a legelszántabb szervezők sem tudnak szembeszegülni. Ideig-óráig legfeljebb befolyással lehetnek a programra, de hamar felülírja a szándékukat az olvasói akarat, és hamar felülír mindent egy váratlanul felbukkanó nagy mű. Régi motoros ugrik a színpadra, és nem roskadozik a bőrdzseki alatt, mint a kivénhedt rockzenészek, hanem teljes pompájában, vagy új szereplő jelenik meg, még bizonytalan a nagyszínpadon, teli van szorongással, de csak a fellépéstől, a papíron már világot teremt. S ez az az ország, amit senki tőletek el nem vehet, mondta az Égatya. Mindig a tiétek volt, soha nem bitorolták hivatalok, ahol rossz alkimisták ügyködnek, olyanok, akik aranyat kevernek acéllal, vasat a Wass-sal, Józsefet Attilával.Hölgyeim és uraim, ez az ország a mi hazánk, ez a fesztivál a mi fesztiválunk. Olyan hely, ahol meg vagyunk szólítva és meg vagyunk érintve, és nem négyévente a szavazatunkért, hanem azért, hogy tényleg jobban tudjunk élni. Itt mindenki megérintett és megérinthető, arc áll arccal szemben, mert a magyar írónak van arca és a magyar olvasónak is van arca. Itt mindenki vállalja, hogy olyan, amilyen, itt mindenki vállalja, hogy esendő, de mindenki hisz abban, hogy a világnak azon a részén, ahol épp van, egy kicsit ő is tud alakítani, mert képes átlépni a mindenségre nyíló kapun, mert Weöres Sándort megidézve: perzselő szomja van a jóra.

Háy János: Kik vagytok ti? – Kötelező magyar irodalom – Újraélesztőkönyv

Európa Könyvkiadó, 2019

Ajánlott videó

Olvasói sztorik