Volt tüntetés, petíció, egy csomó ember megszólalt, aztán mégis elfogadta a kormánytöbbség a kulturális törvénycsomagot. Csalódott?
Normális esetben most megkérdezné tőlem, hogy miért akartam színésznő lenni, amire én sokadjára is megpróbálnék mondani valami érdekeset… Szóval bennünket is elért ez a Damoklész kardja, ami szinte minden terület felett ott lebeg. Nem találjuk a demokrácia kulcsát, hogy hogyan lehetne a kisebb többségnek is hangot biztosítani. Nem tudunk jól demonstrálni, nem tudunk párbeszédet kezdeményezni az értünk felelősséget vállaló politikusokkal, a kormánnyal meg pláne.
Ez az önök hibája vagy a politikusoké?
Itt nem kell hibást keresni, Magyarország még mindig gyerekcipőben tipeg a demokráciában. Nem alakult ki a tüntetés kultúrája. Most van egy lehetőség, hogy megtaláljuk a hangunkat. Nagyon fontos például, hogy milyen hangnemben kommunikálunk egymással.
Lehetséges, hogy ez a trauma, ami most a szakmát éri, egyúttal egy tanulás kezdete is?
Igen, lehet, hogy most el kéne kezdenünk gondolkodni. Azt érzem, hogy mindenkiben ott van egy tehetetlen erő. A művészettel foglalkozók képesek kreativitássá alakítani ezt a haragot, és belecsatornázni az alkotásba, ezért is társadalomkritikus a színház. Sokan, akik nem foglalkoznak művészettel, ezt a haragot és tehetetlenséget kommentekben élik ki. A mai kommentkultúra olyan, mint egy nyilvános kövezés. Ezt véleményszabadságnak hívjuk, miközben szerintem udvariatlanság. Talán segíthetnénk jól artikulált, nem mocskolódó társadalmi aktivitásba forgatni ezeket az energiákat. Én nagyra értékelem a toleranciát, az empátiát és a stílust. Nem vagyok egy lázadó alkat, nem bírná a személyiségem, belerokkannék.
Ehhez képest kiállt több ezer ember elé és beszélt a tüntetésen.
Igen, de nem voltam egyedül. Akkor éppen egy 111 ember által aláírt szöveget olvastam fel, és azt éreztem, hogy ennek a tömegnek lehetek a hangja és bele tudok állni az ügybe. Gyakorlatilag egy szerepet vettem fel. Sodró Elizaként biztosan másképp beszéltem volna.
Hogy beszélt volna Sodró Eliza? Milyen lett volna az a szöveg, amit ön ír és nem a kollégái?
Hatástalanabb, az biztos. Akkor csak én, egy szem „sodróelizaként” mondtam volna el a véleményem. Ez a szöveg pedig egy közös döntés eredménye volt. És azt is tegyük hozzá, hogy szinte pillanatok alatt gyűltünk össze. Ma már nem kell a Pilvaxba menni megfogalmazni valamiről a véleményünket. Erre is lehet használni a Facebookot, a Messengert: csak elküldtük néhány embernek, akik továbbították a többieknek. Akikhez eljutott, reagáltak, beszélgettünk a dologról. Aztán aki egyetértett, aláírta. De szerintem mindenki úgy érezte, személyesen lett megszólítva, tehát számít a véleménye, és joga van megfogalmazni a kételyeit, ellenérzéseit.
Az osztályának volt már része politikában, amikor Vidnyánszky Attila lett a kaposvári egyetem rektora és egy évvel a diploma előtt sok tanárukat kirúgták. Kényelmesebb lehetett húsz évvel ezelőtt elkezdeni ezt a pályát? Akkor jól látható folyamatok zajlottak, önök viszont mintha bele lennének kényszerítve az állásfoglalásokba.
Szerintem mindegyik kornak megvannak a maga nehézségei. Most a mostaniakhoz kell megkeresnünk a megoldást.
Érzi ezt a nyomást a korosztályán?
Normális esetben ez nem nyomás lenne. Nem azért kéne megszólalni, mert a torkunkon taposnak. A demokráciában ez egy lehetőség arra, hogy a vezetők felé artikuláljuk a véleményünket. A mi osztályunk az Új Színház igazgatóváltása során szólalt fel először. Az nem a mi ügyünk volt, de közvetve mégis hozzánk tartozott, mert egy szakmai kérdést érintett. Úgy gondoltuk, hogy nyilatkoznunk kell, mert mégiscsak a mi jövőnkről van szó, hiszen azt láttuk, hogy ideológiai alapon választanak valakit egy színház élére. Akkor ennek kevés visszhangja volt, de az egyetemen óriási botrány lett belőle. Fegyelmi eljárás indult ellenünk. Ha jól emlékszem az volt a fő vádpont, hogy odaírtuk a végére, hogy mi a Kaposvári Egyetem hallgatói vagyunk. Nem nagyon értettük, hogy mi ezzel a baj, lévén, hogy tényleg azok voltunk, de azt egy életre megtanultam, hogy ezek szerint a saját szubjektív véleményemet könnyen összemoshatják azzal az intézménnyel vagy csoporttal, amelynek a tagja vagyok. Így most szeretném jelezni, hogy az itt elhangzó mondatok nem feltétlenül tükrözik a Radnóti Színház, a harminc év alatti színészek, a magyar gyermektelen nők vagy a svábok és sokan mások álláspontját.
Rossz tapasztalás volt?
Most például ezért nem vettük be a szövegbe az egyetemistákat, mert azt gondolom, hogy az egyetemnek egy buroknak kell lennie.
Ha egy színházba ritkán járó ember nézi a híreket, olyan érzése lehet, hogy valami nincsen rendben ezzel a szakmával.
Én nem tartom fertőnek ezt a közeget.
De mégis az a cím szinte mindenhol, hogy a színházi világ újabb zaklatási botránya, hogy a parlamentben az a mondat hangzik el, hogy zaklatásszínház.
Szinten alulinak tartom összekapcsolni a #metoo-t a szakmai kérdésekkel, és szerintem ez iszonyatosan káros. A #metoo a 21. század egyik legnagyobb morális találmánya. Mi is gondolkodtunk rajta, hogy bevegyük-e negyedik pontnak, hogy „lécci senki se mossa össze a #metoo-t szakmai kérdésekkel”, de rájöttünk, hogy akkor mi is összemosnánk a #metoo-t szakmai kérdésekkel, így ezt kihúztuk. Sokkal érzékenyebben kell kezelni ezt a témát. A Katonában történteket nem lehet eltussolásnak nevezni, hiszen nem egy lelkes nyomozóriporter leplezte le az ügyet, hanem a színház maga állt elő vele. Most arról kéne folyjon a diskurzus, hogy a jövőben mi legyen az eljárási protokoll. Hogy Máté Gábor precedens értékű eljárásához képest mit csináljunk másképp legközelebb. Éppen az ön interjújából tudjuk, hogy mi a késlekedés oka: beszélt az áldozattal, aki maga kérte, hogy ne történjenek további lépések. Ebben az esetben Máté Gábort inkább empátiával vádolnám, mintsem gyávasággal. Nem mondható el ugyanez viszont azokról, akik összemossák a dolgokat. Csak egy pillanatra gondoljanak már bele abba, hogy mit érezhet az az ember, aki elszenvedett egy erőszakos közeledést, aztán mikor megpróbálja megvédeni magát, akkor végig kell néznie, ahogy gyalázzák és szétverik a szakmáját.
Amikor ilyen helyzetbe kerülsz, akkor kialakul benned egy komoly szégyenérzet, hogy miként lehetett ezt veled megtenni. Ahhoz, hogy egy ilyen traumából felépüljön az ember, idő kell. Ezért telik el húsz év, vagy éppen tizenegy hónap, amíg áldozatként tesz valamit. Vagy eltemeti magában örökre.
Az az érzésem, hogy került már közel ilyen szituációhoz.
Igen, kerültem. És mikor másnap elmeséltem apukámnak, be akarta verni az illető orrát. Sírva kértem, hogy ne tegye, mert nem akarom, hogy mások is tudomást szerezzenek róla. Így végül nem tette.
Beszéljünk még erről?
Ne. Lehet, hogy egyszer majd csinálok róla egy előadást, de csak ha már olyan lesz a közhangulat, hogy lehet ilyenekről érdemben beszélni. Ezt a gyalázatot nem kívánom se magamnak, se annak, aki elkövette.
A #metoo ön szerint a 21. század legjobb találmánya, viszont Magyarországon mintha csak a színházakban fordulna elő ilyen eset.
Igen, de ez abból ered, hogy a mi szakmánknak nagyobb a nyilvánossága, és a mi szakmánkkal együtt jár a társadalmi felelősségvállalás, példamutatás is. Lehet, hogy azért nem tudunk más helyzetekről, mert ott szépen, csendben elintézték a dolgokat. Itthon az első két emberrel, akik beleálltak az ügybe, felmosták a padlót. És itt gondolok Marton Lászlóra is, nem csak Sárosdi Lillára. Ki lenne ezt képes bevállalni? Félreértés ne essék, példaértékűen bátor dolognak tartom, hogy Lilla akkor kiállt a nyilvánosság elé, de a bejelentést követő lincshangulat elkeserítő. Én mindkét felet sajnálom, aki ennek részese volt.
Még Martont is?
Igen, mert
Ez csak az én saját véleményem, de mikor az okokon gondolkozom, arra indulok el, hogy az ő fiatalkorukban teljesen másképp működtek a dolgok.
Jaj, jaj! Mintha már hallottam volna, hogy „amit ma zaklatásnak hívunk, az a hetvenes években a szerelmek kiindulópontja volt”.
Nem éltem a hetvenes években, de én ma nem látom a színházban, hogy emberek a testükkel, szexusukkal akarnának vagy tudnának előbbre jutni. Itt dolgozni kell és jónak lenni. Ha nem tudod eljátszani a szerepet, nem te fogod megkapni és kész. Mindenki azzal szeret dolgozni, akivel, tud, nem pedig azzal, akivel dug. Végül is felnőtt emberekről van szó, bármikor kialakulhat a kémia két ember között a színpadon, a próbák során. Egy rendezőnek valahol mindig szerelmesnek kell lennie a színésznőjébe, ahogyan a színésznő mindig szeretne tetszeni a rendezőnek. Nem mint nő, hanem mint jelenség. Hogy merjen szabadon játszani, és jó legyen a szerepben. Ez nagyon vonzó tud lenni, időnként előfordul, hogy egymásba szeretnek. A határokat szörnyen nehéz meghúzni ebből a szempontból. De az biztos, hogy az erőszakos közeledés nem elfogadható udvarlási forma. És közben az is mérhetetlenül zavar, hogy az általános közvélekedés szerint ma micsoda szexuális szabadság van, miközben ez mindössze annyit tesz, hogy szabadon jutsz pornóhoz az interneten. Egy iszonyatos elfojtásban élünk. Nem beszélünk érdemben egy ilyen fontos dologról, mint a szexualitás. Még azt se tudjuk, hogyan beszéljünk róla a gyerekeinkkel, amikor megérnek rá, ezért gyakran ők is a pornóból tájékozódnak.
Erre azért jó lehet a színház.
A színház foglalkozik ezekkel a témákkal, viszonylag aktuálisan reagál a társadalmi rezgésekre. Főleg a független társulatok. Ezért is volt borzalmas, amikor előkerült a terv, hogy megszüntetik a működési támogatásukat.
Már megint a politika. Az átlagos, hogy egy színésznő ennyit foglalkozik közélettel? Mióta tart önnél ez az érdeklődés?
Alapvetően nem tartom magam tájékozottnak. Nincs időm rá, hogy minden nap elolvassam a sajtóorgánumokat, ezért legtöbbször csak a Facebookon, ismerősöktől tájékozódom. Hálás vagyok, hogy néha az ismerőseim olyan oldalakról is osztanak híreket, ahova én magamtól nem mennék fel. Elképesztőnek tartom, hogy Bán Teodóra ügyéről Vidnyánszky interjújában hallottam először. (A Szabad Tér Színházat 2002 óta vezető Bán Teodóra új pályázatát érvénytelennek nyilvánította a Fővárosi Közgyűlés, és új pályázatot írnak ki. A szerk.) Miért? Persze biztos nem figyeltem eléggé, de talán azok az oldalak, amelyeket olvasok, nem foglalkoztak ezzel igazán. Ha hiszek az egyetlen informátoromnak, Vidnyánszky Attilának, akkor gáz, ami történt. Beszélni kell róla. De előbb szeretnék több részletet tudni, hogy legyen egy érvényes álláspontom.
De ön is úgy gondolkodik, hogy mi van, ha nem…
Igen, mert Vidnyánszky Attilát nem nagyon ismerem személyesen, és nem mindig értem az érveit és a mögöttük rejlő gondolatokat. Ezért szorgalmazom, hogy a szakmám tagjai ne nyilvánosan üzengessenek egymásnak, hanem találkozzanak, beszélgessenek. Erről a Montague-Capulet harcról már azt se tudjuk, mikor és hogy kezdődött pontosan. Szerintem mindenki unja már. Elfáradtunk benne. A mi generációnkra osztanám Rómeót és Júliát, és nagyon remélem, hogy a mi történetünk nem tragédiával végződik majd.
Az önök generációja lesz az, amelyik betemeti az árkokat?
Ez az én idealista elképzelésem. Ezt arra alapozom, hogy elváltak a szüleim, és őket is tudtuk a testvéreimmel úgy kommunikációra ösztönözni, hogy most már együtt is el tudjanak jönni a premierjeimre. Már nem kell attól félnem, hogy két esküvőt kell tartanom miattuk. Azt gondolom, hogy van erre lehetőség, és mindenképpen kerülni kell a cinizmust, ha az a cél, hogy ez a két fél konszenzusra jusson egymással. Ahhoz, hogy bármit elérjünk a kormánynál, a politikusoknál előbb itthon kell rendet raknunk. Egy család vagyunk.
El tudja képzelni, hogy Vidnyánszky Attila és mondjuk, Ascher Tamás leülnek egymással szemben, és egyetértenek valamiben?
Azt el tudom képzelni, hogy leülnek, hiszen öt éve már leültek a Katonában egy vitára, de azt valóban nehéz elképzelni, hogy egy nyelvet beszélnek. Szeretnék hinni ebben, nem akarom megvárni, hogy a mi generációnkra öröklődjön ez a konfliktus. A rosszabb verzió az, hogy akkor majd mi másképp csináljuk. De addig mi lesz velünk?
Nem fél, hogy beszivárog önök közé is ez a Capulet-Montague ellentét?
Élharcosa vagyok annak, hogy ez ne történjen meg. Csak észérvekkel és beszélgetve tudunk valamilyen konszenzusra jutni. Lehet, hogy kell egy szakember, egy moderátor, aki pártatlan, és tud úgy beszélni egy ilyen mély seb határán, hogy mind a két fél hozzá tudjon szólni. Itt már talán nem szakmai érvekről, hanem mélyen emberi sértettségekről van szó.
Ha már sértettség, mit szólt Jordán Tamás, amikor bejelentette neki, hogy elszerződik Szombathelyről a Radnótiba? Hogy alakult az elrablása Szombathelyről?
Tamás az első perctől kezdve támogatott. Dolgoztam Valló Péterrel, és eleinte nehezen viseltem metsző humorát, rossz is lettem az első közös munkánkban. De a másodikra elővettem a legmélyebb öniróniámat, rájöttem, hogy nem bántani akar, csak viccel, és nagyon jót dolgoztunk együtt. Ez a viszony azóta sem változott. Alföldi Róbert rendezett Szombathelyen, és megnézte a darabokat, amikben játszottam. Tulajdonképpen nekem ők ketten indították el a budapesti pályámat, amikor a Radnótiban a Lear királyt rendezte Alföldi, engem kért fel Cordelia szerepére, Péter pedig szólt néhány jó szót az érdekemben.
Nehéz volt az elszakadás? Összeszokott csapat voltak.
Igen, nehéz volt, de egyben egy nagy lehetőség is. Belecsöppentem egy idegen közegbe és mindent elölről kellett kezdenem. Szépen lassan csiszolódtunk, most szuper a társulatunk. Lehet, hogy azért is vagyok ennyire tájékozott, mert borzasztóan aktív a közösség.
Most mekkora a pörgés a szakmai életében? Mennyire van túlterhelve?
Szombathelyhez képest a budapesti lét teljesen más. Itt nagyon sokat kell dolgoznom ahhoz, hogy fenn tudjam tartani magam. Ha normális országban élnénk, akkor a színészbérezés miatt tüntettünk volna, és nem azért, mert ellehetetlenítik a munkánkat. Mert nonszensznek tartom, hogy egy friss diplomás színész a kezdő színházi béréből pont ki tudja fizetni az albérletét, és akkor már csak arra kell kölcsönkérnie az anyjától, hogy a rezsit is rendezni tudja. Azt érzem, hogy együttesen kéne fellépnünk az ilyen ügyek mellett. Rám most kicsit nagyobb figyelem irányul, ezért hangot tudok adni olyan dolgoknak, amiket hallok, és azt gondolom, hogy fontosak. De azt is tudom, hogy meddig ér a takaróm. Az egész világ nyűgét nem tudnám a vállamon cipelni. Aki látszódik, arra mindenképpen hárul egy olyan felelősség, hogy törődnie kell másokkal is.
Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu
