Újpest ma Budapest szerves része, azt azonban csak kevesen tudják, hogy a kerület egészen 1950-ig nem tartozott Budapesthez, sőt, attól jórészt teljesen függetlenül fejlődött. A gróf Károlyi István földbirtokán 1832-től szép lassan megszülető Új-Megyerben 1835-ben (más források 1834-ben, vagy 1836-ban) Lőwy Izsáknak és két testvérének köszönhetően bőrgyár, fűszeresbolt, valamint épületfával kereskedő cég született, a következő években pedig számos család költözött a szépen fejlődésnek indult településre. Újpest 1840-ben önálló községgé vált, növekedése pedig a Pesten letelepedni nem tudó, itt azonban családot alapítani tudó zsidók érkezése miatt hirtelen jókora ütemben indult meg, lakóházakkal és gyárakkal elárasztva az addig lakatlan területet.
A Lőwy család bőrgyára 1847-ben ugyan megszűnt, a faipari vállalkozás azonban igen jövedelmezővé vált, sőt, rövid idő múlva már nem csak a környező településekkel – így Dunakeszivel, Fóttal, Mogyoróddal, valamint persze Pesttel és Budával –, hanem az ország számtalan cégével tartottak fenn üzleti kapcsolatot. A Lőwy Dávid és fiai nevet viselő vállalat a millenniumi kiállítások idején már hosszú ideje jól csengő márkanév volt, a piacon jelenlévő parkettái, furnérlemezei, valamint rétegelt lemezei pedig rég nem egy eldugott telepen, hanem
A századfordulón aztán fontos változás állt be: az alapító család számára már kezelhetetlen méretűvé dagadt cégbe 1897-ben a fa- és építőanyagkereskedő Bettelheim Gottlieb társult be, aki 1906-ban aztán fia, Bettelheim Ottó kezébe adta a vállalat vezetését.
Hasonló ütemben bővültek a környező gyárak is, így Újpest a tízes évek hajnalára az Osztrák-Magyar Monarchia negyedik legnagyobb ipari központja lett, bőr- és faipari gyárai, a Magyar Pamutipar Rt., a Pesti és Fiumei Hajógyár, a Ganz-Danubius Hajó- és Darugyár, illetve a leginkább Tungsramként emlegetett Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. (a cég hetvenes években született lakótelepét korábban már bemutattuk) által ontott termékek pedig a világ legeldugottabb részeire is eljutottak.
Ezt az utat akarta bejárni a fiatal mérnök is, így egy egész sornyi új termék gyártásával növelte tovább a vállalat méretét. Neki köszönhetően a következő évtizedekben már nem csak hazai fából készült ablakok, ajtók, parketták, valamint tetőszerkezeti elemek készültek az üzemben, de egzotikus anyagok is egyre gyakrabban bukkantak fel a raktárban, hogy aztán átalakulva otthonok tízezreiben szolgálják a különböző társadalmi osztályokba tartozó lakókat.
Ebbe a környezetbe csöppent bele az Újpesten született Bettelheim Franciska is, aki az Állami Kanizsay Dorottya leánygimnázium 1928-as elvégzése után egy nők által addig csak kevésszer járt útra lépett:
A nagy gazdasági világválság hatásait nyögő Európa szívében, a trianoni döntés hatásait még mindig nyögő Magyarországon ez talán nem tűnt a legkézenfekvőbb választásnak, a fiatal mérnöknő előtt azonban fényes karrier állhatott volna, hiszen két megvalósult épületét is bemutatta a két világháború közti építészeti közélet meghatározó lapjaként a modern mozgalom népszerűsítésének feladatát felvállaló Tér és Forma (1928-1948), jókora figyelmet irányítva a húszas évei derekán járó tervezőre.
A friss diplomájával kihívásokat kereső Franciska első megrendelője saját családja volt, hiszen a Lőwy gyár századik születésnapjára Bettelheim Ottó jókora dobással készült:
Az Asztalosmesterek Lapja által (1935. június 1.) még kétemeletesként beharangozott, de valójában egyemeletes épület 1936-ra készült el, tizenkét egyszobás lakásához pedig szintenként egy-egy fürdőszoba tartozott.
Ez a harmincas évek derekán még tökéletesen kielégítette a munkáslakásokkal szembeni elvárásokat, sőt, modern formájával, illetve az otthonok mindegyikéhez tartozó terasszal, illetve erkéllyel a cégtulajdonos túl is teljesítette azokat.
A déli fekvésű erkélyek, illetve teraszok ma is az újpesti Baross utca mellett magasodnak, az elmúlt nyolc évtized azonban egyáltalán nem bánt velük kesztyűs kézzel: a szocializmus évtizedei alatt eltűnt az erkélysor könnyed, az épület teljes szélességében végigfutó virágládában végződő korlátja, helyét pedig egy épp úgy funkcionális, de összehasonlíthatatlanul kellemetlenebb látványt nyújtó zöld lemezcsodának adta át, amire a mai lakók műanyag balkonládákat is akasztottak.
Ez, valamint az esővédelem miatt az emeleti ablakok fölé helyezett műanyag hullámlemezek, illetve az erkélyrészeket üveglapok helyett elválasztó falak már önmagukban gyökeresen megváltoztatják az épület képét, annak állapota azonban tovább rontja a képet, teljesen eltorzítva Bettelheim az olasz Architettura című szakmai lapban (1936/6.) is bemutatott munkáját.
Az egykori aggok otthona az archív fotókon még csupasz kertjét is elveszítette, hiszen annak jó részét már a szomszédos óvoda boldogan játszó gyerekei foglalják el.
Talán meglepőnek tűnhet, de a tervező másik épületének még ennél is kedvezőtlenebb sors jutott – a kor jól ismert építészpárosával, Deli Lajossal és Faragó Ferenccel együtt ő jegyezte ugyanis a Bettelheimek hetven éve nyom nélkül eltűnt otthonát, melynek helyén ma egy igen szemrevaló, sokszor turistabuszokkal és autókkal teli parkolót találunk.
Azt ugyan nem tudni, hogy 1934-1936 közt megálmodott, a következő év végére pedig felépült ház tervrajzain már L. Bettelheim Franciska és Bettelheim F. Ledermann Lászlóné néven feltűnő építésznő mekkora részt vállalt a feladatból, a végeredmény azonban impozáns lett, köszönhetően részben annak, hogy a család a Citadella mögött, a Szirtes út tetején szerzett magának telket, kitűnő kilátással a Várnegyedre és a pesti oldalra.
Az épület leírását Prakfalvi Endre és Ritoók Pál „Építésznő van néhány” című kutatási előzetesében adta közre, hiszen sikerült előbányászniuk a súlyos háborús sérüléseket rögzítő, 1948-ban született műszaki leírást – eszerint a 380 négyzetméteren nyújtózó, lejtős terepen álló ház alagsorában két autót elnyelő garázs, szárító-, vasaló- és vendégszoba, valamint házmesterlakás és borpince bújt meg, a földszinten egy öt szoba-hallos lakást találhattunk volna, benne egy méretes konyhával, valamint egy tizenhat személyre méretezett ebédlővel.
Az emeleti lakás ennél némiképp kisebb, csak négyszobás volt, a családtagok és vendégek néhány lépés után azonban máris az 5,5×20 méteres teraszon találhatták magukat.
A nagyvonalú építészeti tervekhez minden bizonnyal hasonló színvonalon kialakított berendezés is kapcsolódott, hiszen a két kutató által talált iratok és rajzok szerint a kandalló kialakítása az osztrák építész és formatervező Otto Prutscher (1880-1949) nevéhez fűződik, néhány asztalosmunkához pedig az 1927-1939 közt Kozma Lajos (1884-1948) irodájában dolgozott bútortervező-belsőépítésztől, Gábriel Frigyestől (1903-1996) kértek árajánlatot.
A villát a fent említett 1948-as műszaki felmérés elkészítése után menthetetlennek találták, így jó eséllyel még a Rákosi-érában lebontották. A ma a telken parkolókat, illetve a néhány méterre békésen falatozó turistákat pedig semmi sem emlékezteti arra, hogy ott valaha épület állt volna.
Hasonló ismeretlenség övezi ma Bettelheim Franciskát is, aki a magánéletében beállt változások miatt teljesen lemondott arról, hogy a kor fontos tervezőjévé váljon. 1935 utolsó napjain a Pesti Hírlap és Az Est, valamint számos meghatározó magyar lap házassági rovatában feltűnt hírek szerint ugyanis a mérnöknő házasságot kötött a Genfben élő egyetemi tanárral, a közgazdászként és diplomataként is ismert – 1956-ban az ENSZ Menekült Szolgálatának tanácsadójaként működött – dr. Ledermann Lászlóval (1903-1977), aki miatt Svájcba költözött, és sosem tért vissza.
Az általa tulajdonolt két házat, az 1935-ben megvásárolt, akkor mindössze egy éve átadott XIII. Pozsonyi út 36-ot (ép.: Jakobik Gyula, 1933-1934) és a Madách téri vöröstéglás házak részét képező VII. Károly körút 13-at (ép.: Janáky István és Hübner Tibor, 1938), illetve a családi villát (ez 1943 januárjában férje nevén volt) egészen a háború végéig megtartotta, nevét azonban a következő évtizedekben a fentebb mutatott két eseten kívül egyáltalán nem emlegette a magyar sajtó.
Óriási kár, hiszen ígéretes karrier állt előtte:
Bettelheim Franciska életének további állomásai ma nem ismertek – így munkásságának kutatása is várat még magára –, de több épülete jó eséllyel már nem bújik meg a fővárosban.
Mindettől függetlenül persze megérdemelné, hogy nevét – a mérnöki pálya felé indult nőtársaival együtt – jobban ismerjük, így az Ismeretlen magyarok-sorozat következő epizódjaiban őket is bemutatjuk majd.
