Renée Zellwegert a legtöbben Bridget Jonesként ismerik, vagy mint az a színésznőt, akire rá se lehet ismerni pár év kihagyást követően. Nem a Hideghegyben Oscart érő alakítása jut eszünkbe, nem is a Betty nővér, amiért az első Golden Globe-ját kapta. A közönség szemében a mai napig úgy él, mint Mr. Darcy igaz szerelme. Ám Miss Jonesnak már vége – egyelőre legalábbis –, és Zellweger újra megmutathatja, hogy oda kell rá figyelnünk, és az igazi hollywoodi csillagok egyike. A Judy Garland utolsó éveit feldolgozó zenés filmben, a Judyban, a színésznő játssza Liza Minnelli anyját. A külső hasonlóság egy dolog, de a smink és maszk mellett még úgy is énekel, ahogy Garland. Van, aki már az év alakításáról beszél (bár ez korántsem jelenti azt, hogy a filmtől is mindenki ennyire el lenne ájulva), de az még mindig elképzelhetetlennek tűnik, hogy Zellweger már ne Jonesként éljen a fejünkben.
A film rendezője, Sharon Maguire egy tipikus angol romantikus vígjátékkal tette igazi példaképpé Renée Zellwegert, de a színésznő vérbeli texasi. Ott is járt egyetemre, angol szakra, és írónak vagy újságírónak készült, majd egy vizsgafilm változtatta meg az életét. „Ettől a pillanattól kezdve, nem érdekelt, mi lesz ebből, csak tudtam, hogy ezt akarom csinálni” – mondta az első filmes élményéről. Amíg megkapta az első igazán fontos munkáját a Jerry Maguire-ben, feltűnt egy pillanatra a Tökéletlen időkben (Dazed and Confused) és szintén Matthew McConaughey-val játszott együtt már egy komolyabb meg véresebb szerepben A texasi láncfűrészes (Texas Chainsaw Massacre: The Next Generation) egyik részében 1994-ben. Ekkor kötött barátságot McConaughey-val, aki szintén Texasban született. Az áttörést nem sokkal később Tom Cruise és a Jerry Maguire – A nagy hátraarc jelentette. A mai napig emlegetik azt a jelenet, mikor Cruise karaktere hosszan szerelmet vall a Dorothynak (Renée Zellweger), majd a lány megakasztja azzal, hogy fölösleges ez a sok szöveg, hiszen már a helónál elnyerte a szívét.
Valahogy ugyanígy lehetnek sokan Zellwegerrel is, aki a humorával sokat tesz hozzá a produkciókhoz. Csinált egy rakás szórakoztató vígjátékot az Én és én meg az Irénnel, vagy a Golden Globe-ot érő Betty nővérrel az élen, és olyan romantikus semmiket is, mint az Oltári vőlegény, amikor az elköteleződni képtelen Jimmie (Chris O’Donnell) egy óriási örökség kapujában jön rá, hogy igazából Anne-t szereti (Renée Zellweger). Zellweger nem bánta meg egyik választását sem, de az is az igazsághoz tartozik, hogy egy hosszú Vulture-portréban úgy fogalmazott: kissé összefolynak a harmincas évei, bárcsak több mindenre emlékezne abból az időszakból. Arról biztos lehetne vitatkozni, hogy mi volt a legjobb filmje, de a Bridget Jones maradhatott meg a legtöbb nézőben, hiszen egy egész generáció látta kissé esetlen, olykor kifejezetten szerencsétlen nőnek, aki az életét sem képes rendbe rakni, aztán mégis két pasi verseng érte. Helen Fielding regényei szakítottak a pillanatnyi nőideállal, és egy emberi, szellemes, de csetlő-botló londoni lány lett az igazi főhős, aki őrlődött az unalmas angol és a bohém, nőfaló angol között.
Zellweger többször is felszedett jó pár kilót Bridget Jones kedvéért – az első két filmnél állítólag közel húsz kilót –, de ahhoz mindig ragaszkodott, hogy Miss Jones nem volt túlsúlyos. Leginkább azt szerettük benne, hogy hiányzott belőle az önkontroll. Azonnal tudott azonosulni azzal egy nő, hogy minden fogyókúra vagy diéta hétfőn kezdődik, és aznap, a vacsorával is ér véget. Bridget Jones még az Instagram előtt hozta divatba az átlagos alkatot és a normális nőt. Ehhez pedig maga Zellweger is nagyban hozzájárult, aki ugyan amerikai, ám anyja norvég, apja pedig svájci. „Nagyon is megvannak a texasi gyökereim, de kár lenne tagadni, hogy európai szülők gyereke vagyok” – mondta a színésznő nemrég a Guardiannak.
A romkom diadalmenete után rengetegen elkönyvelték Zellwegert egy élő és létező Jonesként, ezért is volt meglepő, hogy egyből egy ekkora romkom-siker után kapta meg a Chicagóban Roxie Hart szerepét. Roxie nem volt sem ártatlan, sem szerethető, maximum a naivitására lehetett rácsodálkozni. Renée Zellweger hamar megtanult énekelni és táncolni, hogy odategye magát a musicalben. Már a Bridget Jonesért jelölték Oscarra, a Chicago női főszerepéért szintén, végül az amerikai polgárháborús szerelmes és heroikus Hidegheggyel vívta ki az Akadémia elismerését, és 2004-ben elnyerte a legjobb női mellékszereplőnek járó szobrot.
A színésznő 2010-ben szabadságra ment, ami egészen 2016-ig tartott. Közben, egy hosszabb szünet után 2014-ben lépett a nyilvánosság elé a vörös szőnyegen.
Bár a képügynökségek odaírták Zellweger nevét a fotók alá, nem sok emlékeztetett a színésznő arcára. Évekig téma volt a kisimult homloka, plasztikai sebészek nyilatkoztak, mit és hogyan varratott fel, mire Zellweger kénytelen volt egy cikkel válaszolni a Huffington Postban 2016-ban. A Megy ez jobban is című írásban egyszer és mindenkorra leszögezte: nem mintha bármi köze lenne hozzá bárkinek, de nem feküdt kés alá.
Erről az időszakról annyit mondott a Vulture-nek, hogy nem volt túl egészséges, és kellett a pihenő: „Szükségem volt arra, hogy ne csináljak semmit, hogy ne tudjam előre a következő két évemet. Megengedtem magamnak néhány hibát. Kellett egy kis csönd, hogy új ötletekre kapjak.” Padlóra küldte, hogy agyonkritizálták. A hatéves szabadság alatt terápiára járt, de azt mondta, hogy csak egy év volt kemény, ötöt boldogságban töltött. Egy új fejezetet nyitott az életében.
A Bridget Jones harmadik részével tért vissza: ebben Jones babát vár, újabb kalandokat kezd Mr. Darcyval (Colin Firth), és bekúszik a képbe egy férfi, Jack (Patrick Dempsey). A plakát azt az óriási bugyit hirdette, ami még az első rész alkalmával nőtt a szívünkhöz, de ennek a filmnek már nem sok köze volt a kezdetekhez. Bridget Jones karaktere fejlődött, és nem engedte, hogy azt a valakit sírjuk vissza, akit annak idején megismertünk. A katarzis elmaradt, de akkora tragédia sem történt a vígjátékkal, hogy feledtesse a lassan húszéves filmet.
De a Bridget Jonest, a Chicagót és a Hideghegyet összeköti még valami Renée Zellwegeren kívül. Mindhármat a Miramax forgalmazta, a színésznő Harvey Weinstein (ő alapította a céget 1979-ben a testvérével) sztárja volt. A #MeToo-ból egészen addig kimaradt a neve, míg 2017-ben Melissa Sagemiller színésznő a bíróságon állította, hogy Weinstein azzal próbálta növelni az ázsióját, hogy azt terjesztette, Zellwegerrel és Charlize Theronnal is szexuális kapcsolata volt. Zellweger akkor csak annyit reagált a szóvivőjén keresztül:
Ha Harvey ezt mondta, tiszta kamu az az ember.
A szexuális zaklatásos botrány kapcsán később annyit nyilatkozott, hogy ő nem volt áldozat, még csak nem is érezte, hogy az lehetne. Nem volt megközelíthető, és bár biztos volt ő a tárgya olyan poénos beszélgetésnek szánt megjegyzésnek, ami a zaklatáshoz közelít, nem tudott róla, és nem érezte sosem, hogy kihasználnák. Viszont ebben a körben mozgott, és volt, aki úgy nézett félre, hogy tudott Weinstein ügyeiről. Erre csak annyit reagált, hogy nincs akkora kapcsolata Hollywooddal, mint hinnénk. Elmegy a premierre, az azt követő vacsorára, de nem él ott, és ez csak a munkája. Egy látogató.
Most, hogy Zellweger újra visszatért a mókuskerékbe, ugyanolyan lendülettel gyártja a produkciókat, mint annak idején. Nem sokkal az ötvenedik szülinapja után jött ki a Netflixen egy sorozata, a What/If, és ráhajthat egy újabb Oscarra vagy legalább jelölésre a Judyval. Az lehet, hogy Garland gyerekei nem szeretnék látni anyjuk utolsó pillanatait, de az eddig megjelent kritikák jó része mind odavan Renée Zellwegertől, akiről néha elfelejtjük, hogy ma Hollywood egyik legfontosabb színésznője.
Kiemelt kép: Tristan Fewings/Getty Images
