A Budapestet az elmúlt években miniszobrok egész sorával bővítő, ungvári gyökerű Mihajlo Kolodko (Kolodko Mihály) augusztus végén hirtelen három szobrot is a várost átszelő Nagykörút nyüzsgő szalagja mellé pottyantott: a New York-palota mögötti, a helyet övező legendára emlékeztető Búvárt, az Állatorvostudományi Egyetem melletti, ajtaján bevilágítva szivárványt rajzoló Noé bárkáját, illetve a Magyar Színház előtti Tizennégy karátos autót, Rejtő Jenő híres regényének névadóját.
A művekről a hivatalos átadás során kiderült, hogy azok az alkotó és az Erzsébetvárosi Önkormányzat közös munkájának gyermekei, sőt, a közeljövőben több hasonló példány is helyet kap majd az utcákon. A néhány éve már Vácott élő Kolodko ezzel kilépett a gerillaszobrász státuszból, amit látva félő volt, hogy a művei is fantáziátlanabbá válnak, de a sorozat negyedik tagját látva erre nem igazán látszik esély: hétfő délután ugyanis rejtélyes videó jelent meg a művész Instagram-oldalán, rajta egy újabb, ezúttal egy zongoristát nem épp természetes környezetében, egy pipában ábrázoló munkával.
View this post on Instagram
Kolodko ebben az esetben – szokatlan módon – pontos helymegjelölést is fűzött a rövid videóhoz, erre azonban a magyar zenetörténetet akár csak egy kicsit is ismerőknek nem volt szüksége, hiszen az elhelyezés és az apropó egyértelmű:
A Spitzer Rudolfként született Seress egész életét füstös pesti kiskocsmák zongorája mellett, a túlélésért küzdve töltötte, pedig akár gazdag dalszerzőként is élhetett volna boldog, nagypolgári életet. A szobor mögötti történet 1935-ben kezdődött, mikor a zenészt egy bűnügyi újságíró barátja, Jávor László felkérte, hogy írjon dalt egyik verséhez, a Szomorú vasárnaphoz.
A munka a vártnál jóval hosszabb ideig tartott, köszönhetően annak, hogy Seress egész életében nem tudott kottát olvasni – sőt, ebből adódóan kottázni sem –, így a folyamat lassan haladt előre.
A dal végül megszületett, Jávort pedig az teljesen megigézte:
A dalnak vége volt, de a szép muzsika tovább zengett bennem… Szeretettel gondoltam Seressre, erre a zenei gyógykovácsra, aki a maga művészetének területén ösztönös tehetségével, bugylibicskával hályogot operál.
– írta róla évtizedekkel később.
A szerzemény hosszú időre egy kiadó fiókjának mélyére került, rövidesen azonban furcsa történet kapott szárnyra: egy kiscseléd öngyilkosságot követett el, lúgkövet ivott, holtteste mellett a Szomorú vasárnap kottája feküdt. Egy héttel később újabb, akkor egy pénzügyminiszteri tanácsos lőtte szíven magát, kezében a dal véráztatta kottáját tartotta. Seress hallotta a híreket, de semmit nem értett, hiszen tudomása szerint a dalt sehol nem játszották.
Az Urbanlegends tíz évvel ezelőtti írása szerint a tizenhét öngyilkossággal is kapcsolatba hozható dal szövege a bűnügyek színhelyére mindenki előtt odaérő Jávornak köszönhetően került a testek mellé, aki így kívánta elősegíteni annak sikerét.
A cél szentesíti az eszközt – gondolhatta, a siker pedig nem maradt el:
Seressről eközben mindenki elfeledkezett: a jogdíjak nem jutottak el hozzá, így kis kocsmákban és vendéglőkben zongorázott azért, hogy másnap is tudjon ételt tenni a saját asztalára.
Ezzel párhuzamosan egyre mélyebbre süppedt a depresszióba, sőt, egykori alsó szomszédja, Presser Gábor szerint élete végén
mindig a Szomorú vasárnapot hallgatta, mindennap, pontosan kettőtől hatig, egyik feldolgozást a másik után.
Végül a depresszió örölte fel: 1968. januárjában az akkor hatvannyolc éves zenész a lakásához tartozó cseléderkélyről vetette ki magát. Az esést túlélte, sőt, a MÁV-kórházban, tetőtől talpig begipszelve ébredt. Arra még volt ereje, hogy megfojtsa magát azzal a dróttal, amivel az ellensúlyt erősítették a gipszére.
Az Akácfa utca 38. számú házának aljában működő Kispipa Seress utolsó munkahelye volt: alig négy évvel a nyitás után, 1958-ban foglalt helyet először a zongoraszéknél, és egészen haláláig játszott a vacsorázó közönségnek. A hely néhány éves tetszhalott állapot után 2018 végén nyitott meg újra, hogy a Seress-örökség méltó emléke legyen, ehhez pedig most már az üzletportál szélén álló szobor is hozzájárul.
de nem szabad figyelmen kívül hagynunk az alkotás feletti, egyértelműen Wi-Fi-hálózatot jelölő piktogramot sem, ami talán arra utal, hogy a járókelők az itt elérhető hálózatra csatlakozva ingyenesen meghallgathatják majd a Szomorú vasárnap eredeti verzióját, vagy esetleg annak egyik feldolgozását.
A rendszer hétfő délutáni ottjártunkkor még nem működött, cikkünk élesítése előtt röviddel pedig kiderült, hogy a művész szeptember 10-én tizenegy órakor ünnepélyesen is átadja a művet, így valószínűsíthető, hogy a Magyarországon saját nemében elsőnek számító interaktív rendszert akkor helyezik majd üzembe.
Frissítés, szeptember 10.: A kerület polgármestere, Vattamány Zsolt és Erzsébetváros helytörténésze, Bóka László beszédével kezdődött megnyitó során kiderült, hogy korábbi gyanúnk hamis volt, így az alkotáshoz nem kapcsolódik szabadon elérhető vezeték nélküli hálózat, ennek köszönhetően
Az alkotó, Mihajlo Kolodko a 24.hu kérdésére elmondta, hogy ő
egyszerűen csak a dal láthatatlan szálakon történő világméretű terjedését szerette volna érzékeltetni egy mindenki számára érthető szimbólummal.
Az persze más kérdés, hogy naponta hány gyanútlan turista fogja összetéveszteni a művet egy ingyenes hálózatot jelölő táblával, és hányan fognak tanácstalanul, a telefonjukba bámulva álldogálni a Kispipa előtt, de a művészi szabadságnak ezen foka természetesen még bőven megbocsátható. Van azonban egy olyan halvány érzésünk, hogy hamarosan apró tábla jelenik majd meg a házfalon, rajta többnyelvű, a kapcsolódási pont hiányára utaló felirattal.
