Kultúra

„Erő ür, ki jér, pir burg, pár káp.” Na, ki tudja, mit jelent ez?

És ugye emlékeznek még Mándy Ivánra s Csutak mindenféle színre lépésére? Vámos Miklóssal matinézunk.
Korábban a témában:

Voltam én Mándy-epigon is.

A hetvenes évek elején rendszeresen együtt ebédeltem Ivánnal – ő kérte, szólítsam így – a Szabadság Szálló éttermében. A Keleti pályaudvar közelében volt ez a műintézet, Iván Teleki téri lakásától sétatávolságra. Hihetetlen extravaganciának tűnt, hogy valaki minden áldott délben étteremben egyék, méghozzá egy külföldi (ámbár főleg csehszlovák) turistákra szakosodott hotelben. Ő azonban szinte semmi másra nem költött, ráadásul kisétkű volt, mindenből féladagot készítettek neki, akkoriban ehhez erős protekció kellett. Fölhatalmazott, hogy bármikor az asztalához telepedhetek. Sajna, sose találtam egyedül. Állandó ebédtársa egy kóróvá száradt, törékeny asszony volt, középkora mocsarában. Hallgatagon ült a szék közepén, egyenes derékkal, két könyökét akként tartva, mintha könyvet szorítana a hóna alatt. Foglalkozására nézvést zenekritikus. Ha eszmét cseréltünk Ivánnal, szigorú arccal figyelt, mint aki többre értékelné a csöndet. A háta mögött úgy hívták: Savanya. Képzelhetik. Az első adandó alkalommal, amikor kiment pisilni, Iván rám függesztette ártatlan tekintetét, s bocsánatkérőn: Ez jut nekem…

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Fölvetődik a kérdés, miért nem választott magának izgalmasabb személyt a mindennapi ebédjéhez. Azért, mert úgy hitte, ő se szórakoztatóbb. Savanya csupán egyetlen percre élénkült föl, amikor jött a fizető, ilyenkor huncfut gyermekké válva szavalta: Erő ür, ki jér, pir burg, pár káp. Erőleves üresen, kijevi jércemell, pirított burgonya, párolt káposzta – pincérszlengben. Hirtelen minden hájjal megkent összeesküvőkké váltak ők hárman a szocializmus rengetegében, Savanya, Iván és a főúr. E mozgalomba én nem nyertem bebocsátást. Pedig volt nekem is egy spenótom tük tojjal. Így ment ez, egészen addig, amíg Iván konfliktusba keveredett a személyzettel, s áttette székhelyét a MÚOSZ alagsori éttermébe. Savanya oda nem követte, talán attól már túl távol lakott. Vagy… meghalt? Nem tudom. Én ahhoz közelebb laktam. És még éltem.

Gyakran találkoztunk ebéd előtt, a Különlegességi Cukrászdában (Izabella–Népközt sarok). Ha esett, ha fújt, ő megjelent, nem írt, csak létezett. Ámbár nála e kettő összeolvadt. Később ott is nézeteltérése támadt a vezetőséggel, átköltözött a Művészbe. Egy szimpla mellett ücsörögtünk, ki-ki saját gondolataival küszködve vagy játszódva, olykor félóra is eltelt szó nélkül. Majd Iván kiejtett egy nevet. Például: Cholnoky Viktor!? – ez kérdés volt, olvastam-e a századelő félig-meddig elfeledett kismesterét, értékítélet, hogy Cholnokyt finom írónak tartja, s fölszólítás, ismerkedjem meg a műveivel. Néha a nyomaték kedvéért hozzáfűzte: Az isten szerelmére! Ez meg annyit tett: Nagyon! Egyszer azt mondta, ő is ilyen félig-meddig elfeledett kismester lesz, örülhet, ha valaki a kávéházban kiejti a nevét.

Imádtam hallgatni vele. Aki ezt nem érti, annak úgyse tudnám elmagyarázni. Ahogyan múltak az évek, én is be-bedobtam egy-egy nevet, akkoriban ritkán emlegetett észak-amerikai és francia írókét. Iván bólogatott. Legközelebbre beléjük olvasott. Ha elnyerték tetszését, azt mondta: Hát igen. Ha lenyűgözték: Az isten szerelmére!

Sokáig halogattam, végül elmeséltem neki, hogy kisiskolás koromban karácsonyra kaptam egy könyvet. Azt hittem, mesekönyv, de rá volt írva: ifjúsági regény. Örvendeztem, eszerint kiléptem a gyermekkorból, át az ifjúságba. A kemény fedél a kor szokása szerint vaskosra sikerült, nem sajnálták belőle az anyagot. CSUTAK SZÍNRE LÉP. Ezt úgy értelmeztem, hogy a szivárvány színei közül valamelyikre. A történet két csapat harcáról szólt, à la Pál utcai fiúk (ahhoz még nem volt szerencsém), középpontjában a csetlő-botló Csutakkal, akinek ugyanúgy lógott a cipőpertlije, akár az enyém, s ugyanolyan riadtan közlekedett a nagyobb fiúk és a felnőttek világában, már ha egyáltalán beengedték oda. Számtalanszor végigolvastam. Olykor inkább abban a történetben éltem, mint a magaméban. Csutak-függő lettem. CSUTAK ÉS A SZÜRKE LÓ. CSUTAK A MIKROFON ELŐTT. CSUTAK ÉS GYÁVA DEZSŐ. Elzúgott legalább tucatnyi év, immár egyetemre jártam, közben írással próbáltam fönntartani magam. A Film-Színház-Zsuzsika szerkesztője, Sándor Iván elküldött, készítsek kis színes interjút a híres tévérendezővel, abból az alkalomból, hogy egy nagy színes, szélesvásznú (?) tévéfilm forgatásába kezd. Beszéljek a forgatókönyv írójával, Mándyval is. Keresztnevét nem mondta. Könyvesboltba mentem, fölkészülés céljából. Mit tartanak Mándytól? A meseíró Mándytól? – kérdezett vissza az eladó, egy középkorú, indigóköpenyes asszony. Nem, ez rendes, felnőtt író, mondtam bizonytalanul. Olyan nincs!

Zárjelben, vérgúnnyal közlöm, a híres rendező a randevún nem jelent meg. A másodikon sem. Mi viszont ekként ismerkedtünk össze. Rendes, felnőtt, író, én? ugyan, kérlek! – színjátszó szeme volt, mélykékből szürkébe és vissza. Hangja érzelmesen gurgulázó. Homloka barázdált, rajta forintos nagyságú mélyedés, mintha harci sebesülés nyoma volna. Bőre színe állandó napozást sejtetett, ujjai, akár a zongoraművészeké (Rubinsteint kivéve). Nyúlánk, légies alkat, nyakkendős elegancia, gondosan fésült, tisztes, őszes halánték. Tetszett nagyon, annyit mondhatok. Talán én is tetszettem neki, mert ha egy darabig nem jelentkeztem, fölhívott: Igazolatlan hiányzás! Igyekeztem pótolni. Minden sorát elolvastam. Ragadtak rám a hasonlatai, mint a bogáncs. Gáll István, az Ember (ekkoriban az Új Írás prózarovat-vezetője), megfeddett: Ne hozzál már nekem Mándy-novellát! Csak tiszta forrásból – válaszoltam. Bár tudnék olyat, gondoltam.

Tavasz volt, Iván panaszkodott a járdára kitett kávéházi asztalnál, hogy elbeszélést és hangjátékot kéne szállítania, de egyáltalán nem megy az írás, túl szép a világ! – a kurta szoknyás fölszolgáló lányokat nézegette, barátságosan biccentve, ők ránk villantották mosolyukat. Én arról számoltam be, hogy jöttömben láttam a Patyolat Tisztító üvegablakán a kézzel rótt hirdetményt: Vállalónőket fölveszünk! Ivánnak ez nagyon tetszett, kérdezte, neki adom-e. Hát persze. Kevéssel később bevallotta, nemcsak a szállítandó novellát, de a hangjátékot is összehozta a vállalónőkből. Kisebbségi komplexusom növekedett, én nem sokra mennék velük, ahhoz utána kéne járnom, pontosan mifélék, mit csinálnak, mennyi a bérük stb. Ő viszont prózaköltő volt, egy-egy fura szóból, félmondatból vagy emberi gesztusból emelt katedrálist.

Nem szívesen beszélt róla, addigra valahonnan mégis tudtam, ő volt a legtovább betiltott magyar író az itthon élők közül. A szocializmus kezdetén kiseprűzték a pálya szélére. Évtizednyi időt loptak tőle el. Rettenetes lehet, ha valakinek az íróságát egy tollvonással megszüntetik. Nem csüggedt, mindig írt – „kapirgált”, ez az ő igéje –, cetlire, villamosjegyre, újság szélire. Tudta, egyszer csak vége szakad a jégkorszaknak. Lelkierejét irigyeltem.

Későn kötött házasságot, eszményit. Senki se hitte, hogy az örök agglegény valaha megnősül, oly nehezen heverte ki a szüleit, főleg a papáját. Én túl korán elvesztettem a magamét, így minden idősebb férfiban apát kerestem. Egyszer sokszemközt atyai barátomnak neveztem. Mire ő: Ha atyai barátot akarsz, keress valaki mást, ahhoz én túl fiatal vagyok! Túl fiatal volt, noha az apám lehetett volna. Végre-valahára Rangos Irodalmi Díjat kapott, azt akarta, legyek ott a ceremónián. Egy fotós lekapott bennünket, amint épp kezet rázunk. Szakszerű MTI-fénykép lett belőle, e fölirattal: „Vámos Miklós Mándy Iván-díjat vesz át.” Nem rossz.

A kilencvenes évek elején egyre mélyebbre süppedt a hallgatásba. Azt mondta: Ha ordítanak, én csöndben maradok… és félek… uramisten! A pártviszályos zűrzavar az ő finom lelkét elborzasztotta, s még inkább az, hogy a más gondolkodású egykori kollégák nem fogadták a köszönését. Te se köszönj! – ajánlottam. Csüggedten rázta a fejét, azt nem lehet. Talpig úriember volt.

Valahányszor a Balaton túlsó szegleténél járok, benézek a szigligeti alkotóházba. Átfutom a faliújságra rajzszögezett listát, van-e ismerős. Kilencvenöt nyarán Iván nevére bukkantam, siettem hozzá. Az úgynevezett elnöki lakosztályt kapta, a teraszon ücsörgött. Felesége hellyel kínált. Iván köszönésképp bólintott, aztán csak gubbasztottunk ott a méla délutáni napsütésben, ahogyan szoktunk. De valami más volt. Soha nem nézett rám. Ha mégis az arcomra siklott a tekintete, szeméből hiányoztak a baráti fények. Értesültem róla, hogy betegeskedik, nem vettem komolyan. Most az a gyanúm támadt, hogy nem ismer meg. A feleségére pillantottam, ő tapintatosan félrefordult. Ebből gondoltam, nem tévedek. Mit kell tenni, ha egy ilyen édes ember – nematyai barát – nem ismer rád? Sírni. Nem ott. Később, a kocsiban.

Kevés vártatva Iván elment a filmművészek szövetségének klubjába (néhai Gorkij fasor). A szocializmus vadonában sokat jártunk oda mind a ketten, mert levetítették a „nyugati” filmeket, amelyeket csak a bennfentesek láthattak. Náthás hangú, idős asszonyság tolmácsolta valamennyi szerepet. Ez különösen mulatságos volt a szexjelenetek esetén. Az utolsó tangó Párizsbant például szétröhögtük. Láttam aztán efféle fordítás nélkül, úgy unalmas. Én filmdramaturgként nyertem jogot a belépésre. Iván azzal, hogy a rendezők imádták az írásait.

Azon a bizonyos estén a nagy Buster Keaton filmjeit adták. Én is készültem oda, de valami közbejött. Többektől hallottam, Iván jól mulatott. A vetítés után sokakkal kezet fogott, azt ismételgetve:

Bustert látni, és meghalni!

Viccnek vették. Nem tréfált. Látta Bustert, és meghalt. Elegánsan, ahogyan élt. Az aradi vértanúk napján. Kőhajításnyira a Batthyány-örökmécsestől. Nem marad más, mint hallgatni egy sort a nyájas Olvasóval, majd azt mondani: Mándy Iván! Az isten szerelmére.

Forrás: Athenaeum Kiadó

Vámos Miklós: Az isten szerelmére

Athenaeum, 2019

Kiemelt kép:Czimbal Gyula / MTI

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.