Tom Cruise megállíthatatlan
Mi imádjuk a Koktélt, különben nem írtuk volna meg ezt a cikket. De tegyük a szívünkre a kezünket: a Koktél nem jó film. Lehet, hogy imádnivaló, de nem jó. Viszont ez senkit sem zavart a bemutató idején: 20 millió dollárból forgatták, világszerte pedig több mint 170 milliót hozott. Ez pedig, sajnos, aligha Bryan Brown sármjának tudható be, sokkal inkább Tom Cruise sztárrá válásának bizonyítéka. Az ifjúsági filmekkel (Kockázatos üzlet, Legenda) befutott színész a Top Gunnal ért fel először a csúcsra. A pénz színében aztán mellé tették Paul Newmant, hogy az idősebb generáció is megszerethesse Cruise-t, a taktika pedig bejött. Képzeljük csak el, hogy a Koktél főszerepét valaki más játssza el a Cruise-zal egyidős, a nyolcvanas évek második felében feltűnő színészek közül, mondjuk Matthew Broderick, Jim Carrey vagy Emilio Estevez! A carrey-s verziót mondjuk megnéznénk, de ekkora sikerre aligha tarthatott volna számot a film.
Hogyan ne ejtsük ki Tom Cruise nevét
Magyarországon viszont még nem hódolt be mindenki Tom Cruise-nak a Koktél idején, többek között Bozai József sem, aki a film főcímének felmondásakor a büntető „Tom Kruiz” hangalakban ejti ki a főszereplő nevét. Olyan ez, mint a Jamaica helyett legfeljebb Abádszalókon nyaraló, későszocialista magyar kisember bosszúja a fogpasztamosolyú zsúrfiún: Kruiz, kisfiam, ne okoskodj itt.
Kautzky Armand nem volt mindig James Bond
A magyar nézők számára Kautzky Armand hangja összeforrott Pierce Brosnannel és a James Bond-filmekkel – előfordult már, hogy egyes beszélgetős tévéműsorokban és reklámokban maga Kautzky is afféle „magyar James Bondként” exponálta magát. Ám 25 évesen még Tom Cruise-t szinkronizálta, sokkal kölykösebb hangon. Igaz, a hanghordozásában rejlő magabiztos csibészség már az ifjú Brian Flanagannél is jól jött, James Bond esetében pedig még inkább hasznát vette a színész. „Elnézést, hogy nem kopogtam” – szólalt meg először Brosnan Kautzky hangján az Aranyszemben, hat évvel a Koktél után, és hát tudjuk jól, hogy Brian Flanagan sem szokott mindig kopogni.
Kautzky összesen hét filmben szinkronizálta Cruise-t, a legemlékezetesebb teljesítményt az Egy becsületbeli ügyben nyújtotta hátborzongató „MAGA ADTA KI A PARANCSOT?” mennydörgésével.
Kell egy diploma!
Minden alkalommal, amikor Parragh László odanyilatkozik, hogy szakképzett munkásokra van szükség, nem diplomásokra, a fejemben elindul a Koktél álláskeresős jelenete, amit szeretnék is egyszer levetíteni a Kereskedelmi- és Iparkamara elnökének. Noha Brian Flanagan bármit elvállalna és gyorsan tanul, mégis ugyanazokkal a szólamokkal utasítják el a Wall Streeten és a Madison Avenue-n is: „diplomája van?”, „előbb tanuljon tovább”, „a szakmai önéletrajza egyenlő a nullával”, „nálunk a képzettség számít”. Nem csoda, hogy a mindenhonnan elhajtott Flanagan kikészül. Arra viszont nincs magyarázat, hogy ebben a montázsban miért teljesen más Tom Cruise frizurája, mint az előző és a következő jelenetben.
Mértéktelen önbizalommal előadva a legnagyobb baromság is meggyőzően hat
A megfelelő pillanatban magabiztosan bedobott harmadosztályú szentenciákhoz a főszereplőnek és kocsmáros bácsikájának is vitathatatlan tehetsége van, a műfaj legnagyobb királya azonban Douglas Coughlin, a filozófus bármixer, vagy ahogy magát definiálja, „logikai negativista”. Mondanivalójánál sokkal meggyőzőbb a kikezdhetetlen önbizalomtól telt előadásmód, hiszen eleve mekkora arc kell ahhoz, hogy valaki saját magáról elnevezett törvényeket alkosson, és rögtön a bemutatkozás után azokkal traktáljon más embereket. Coughlin törvényeibe körülbelül annyi bölcsesség szorult, mint hogy „rühestől ne kérj kucsmát” (Karinthy Frigyes), vagy hogy „a munkás nem cirmos cica” (Dolák-Saly Róbert), csak nem olyan viccesek, de a lényeg nem is ez, hanem hogy milyen nagyszerűen kifejezik a bártulajdonos pöffeszkedő, mégis szeretnivaló karakterét, aki kamu dumáival főhősünket is hamar a bűvkörébe vonja.
A tehetség utat tör magának, ha akarjuk, ha nem
Brian eleinte kézzel-lábbal tiltakozik az ellen, hogy egy csehóban dolgozzon, ennél sokkal ambiciózusabb tervei vannak, a csaposkodásra csak átmeneti kényszermegoldásként tekint, és kezdetben úgy tűnik, egyáltalán nem is való neki ez a munka. Minden igyekezete ellenére a dühös vendégek és pincérnők majdnem ráborítják a pultot, amiért nem kapják meg a rendelésüket, gőze sincs még a legegyszerűbb italok elkészítéséről sem, a nap végén pedig szó szerint facsarni lehet a zoknijából valami löttyöt, amiről nem derül ki, hogy izzadság vagy az este folyamán lecsorgott alkohol, de mindenképpen undorító. Brian tehát eleve nem akar mixer lenni, az első munkanapja pedig valósággal traumatizálja, mégis, a jelek szerint olyan őstehetség szunnyad benne, hogy a következő alkalommal már vigyorogva zsonglőrködik a shakerrel, a pincérnők a tenyeréből esznek, a női vendégek pedig epekedve lesik a kiszolgálást színesítő táncmozdulatait. Innen pedig már tényleg nagyon gyorsan eljutunk a film szubsztanciájáig, ami valószínűleg a legtöbb embernek megragadt a fejében, aki csak egyszer látta a Koktélt: a két sztárcsapos rettentő menő koreográfiákat bemutatva, dögös zenékre dobálják össze az italokat, amit a közönség olyan extázisban követ, mintha újra összeállt volna a Beatles.
A leghasznosabb iskolai feladat
Nem leszek középiskolai tanár, de ha az lennék, a Koktélból adnám fel a leckét a diákoknak. Mármint nem azt, hogy nézzék meg a Koktélt – bár az sem volna haszontalan –, hanem a feladatot, amit Brian is megkap: meg kell írnia a saját nekrológját. Ez persze az önmegvalósításról és a self-made manről szőtt amerikai mítosz leghatékonyabb továbbörökítése: hogyan emlékezzen rád a balga emberiség, amely nem vette észre időben kétségbevonhatatlan zsenialitásodat? A Koktél macsó világképére jellemző, hogy Flanagan elképzelt halála idején, 99 évesen 18 éves feleségével, Heidivel szexel.
Egy tanár, akitől valóban érdemes tanulni
Mikor Brian beiratkozik az üzleti iskolába, rengeteg unalmas dolgot kell tanulnia. De a legunalmasabb tananyagot is parázslóan izgalmassá tudja tenni ez a bajszos ember:
A tanár úr olyan bunkón osztja ki a dolgozatokat, hogy a legkegyetlenebb magyar pedagógusok is tanulhatnának tőle. Minden szavából süt, hogy mélységesen lenézi és megveti diákjait, akiket válogatott eszközökkel szégyenít meg a tanórán – tinédzsereket vagy kisgyerekes anyukákat, neki teljesen mindegy. Brian miatta hagyja ott az iskolát, és ebben az esetben még meg is tudjuk érteni őt.
A legjobb vers
Walt Whitman? Allen Ginsberg? Bob Dylan? Francokat, a legnagyobb amerikai költő Brian Flanagan. A divatos Cellblock bárban improvizált költeményét remélhetőleg a slam poetry bajnokai is buzgón tanulmányozzák. Úgy korrekt a dolog, ha idemásoljuk a teljes verset, amelynek első sora nyilvánvalóan Ginsberg Üvöltésének agyonidézett felütését rázza össze jéggel és lime juice-szal egy duplafalú keverőpohárban:
Látom Amerikát inni
Koktélokat, amelyeket rázok vagy keverek.
És Amerika kezd bűzleni a piától, amit mixelek
Egy tengerparti szerelem
A barackpálinka a mindenem
A Café Orientalnál kezemben megáll a bárkanál
Gyümölcslé és jég az alapja mindennek
Bitch fizz nélkül semmi értelme az életnek
Édesek és csábítóak ezek az italok
Ha csak a nevüket halljátok, alhattok
Az orgazmus
A végső aktus
A Singapore Sling és a Ding-A-Ling
Amerika kész behódolni az ízeknek
Amiket nyújtok
De ha tényleg be akarsz rúgni
Miért nem rendelsz végre
Egy slukkot?
Mi a legfontosabb az életben?
Ugyanabban a buliban, amelyben Brian elszavalja a világ legjobb versét, egy öltönyös, szemüveges yuppie is fellép. Egy nímand, aki hirtelen gazdagodott meg a Wall Streeten vagy valami hasonlóan gyanús helyen, és most a világ urának érzi magát. Olyasvalakinek, aki tudja és el is mondja az élet értelmét. „A pénz még nem minden, mondják. Jól van, akkor hát mi? A szex!” – mondja ki a Végkövetkeztetést az aktatáskás ember. Majd felteszi a közönségnek a furcsán nyugtalanító kérdést: „Szeretkeztél már koldussal? Fúj, de ocsmány!”. Igazi példakép.
Tom Cruise-nál nincs jobb kosárlabdázó
Miben a legjobb Brian Flanagan? A koktélkeverésben? A csajozásban? A görénységek kimagyarázásában? Egyik sem. A válasz a kosárlabda. A hagyományos „walk-and-talk” jelenet kosárpályára helyezett változatában Flanagan egyszerűen minden szögből és pozícióból betalál, még horogdobással és a palánknak háttal is. Ügyesebben dob palánkra, mint ahogy Leia hercegnő sugárvetővel lő a Star Warsban. Naná, hogy csak egyetlen egyszer hibázik, miután fogadást köt a mefisztó Coughlinnal.
Átható szexizmus
A Koktél hőseinek világképét alapvetően meghatározza a sejtszinten beépült szexizmus. Kezdve azzal, Coughlin és Brian hogyan bánnak a pincérnőkkel a bárban, folytatva a jamaicai turistanők szakszerű és pragmatikus kizsákmányolásával vagy a hódítás rituáléjának maximálisan férfiközpontú értelmezésével, a két férfi minden adandó alkalommal bizonyítja, milyen kevésre tartják a nőket.
Cseppet sem menti őket, hogy Jordan kivételével a szembejövő nők sem sokkal jobbak náluk, bár az egyikük, Coral mondjuk eleve nem is tűnik normálisnak (ő azért csalja meg Briant, mert a fiú „nem tudta befogni a száját a szexuális életükről”). Minden arra mutat, hogy a történet egyetlen rokonszenves alakjának, Jordannek messzire kéne menekülnie ezektől a dúvadaktól – ehhez képest tudjuk, mi történik.
Kell egy mentor
Coughlin olyan sokszor mondja el különböző jelenetekben, hogy mindenre ő tanította Briant, hogy egy idő után már mi kezdjük magunkat kínosan érezni tőle, ám azt meg kell hagyni, hogy az utolsó lecke, azaz Coral elcsábítása valóban hatásosra sikerül. „Hogyan érezhetnél bármit egy kefélőgép iránt, aki első szóra hanyatt dobja magát?” – teszi fel a költői kérdést a mentor csúnyán megalázott tanítványának, más kérdés, hogy ez voltaképpen a film összes női szereplőjéről elmondható lenne. „Egyszer még hálás leszel érte” – mondja végül a méltánytalanul nem értékelt tanítók bölcsességével Coughlin, miután Brian jól behúzott neki egyet.
A földi paradicsom megtalálása
Alighanem a legtöbb ember szokott gyönyörű, egzotikus helyekről álmodozni, pár évtizeddel korábban ezelőtt azonban még sokkal inkább a saját fantáziánkra kellett hagyatkoznunk ehhez, mint napjainkban. Ne feledjük, hogy 1989-ben járunk, még a Dallast is csak egy évvel később kezdte vetíteni a Magyar Televízió, ez idő tájt a magyar embernek leginkább a Fekete-erdő Klinika kulisszái álltak a rendelkezésére, ha valami „készen kapott” szép helyre akarta képzelni magát. Gyerekkoromban elsősorban azért volt hatással rám a Koktél, mert soha korábban nem láttam még ilyen idilli, pálmafás-fehérhomokos-vízeséses tájakat, mint a jamaicai részben, így aztán képzeletben gyakran ellátogattam az egyszerre festői és ultralaza karibi üdülőparadicsomba.
A legjobb Filmslágerek magyarul-szám
Márciusban hosszú cikkben elevenítettük fel a hazai popipart felforgató Filmslágerek magyarul-kazetták sikertörténetét, amit most csupán annyival egészítenénk ki, hogy a sorozat minden kétséget kizáróan legjobb darabja a Koktél betétdalának feldolgozása, nem véletlenül lett ez a második „album” nyitószáma.
A Kokomo magyar verziója minden szempontból verhetetlen, akár a Filmslágerek leghallgathatóbb dalát keressük, akár ironikusan közelítünk a műhöz, és az alkotók szándékától függetlenül viccesnek találjuk az adaptációt. Mert ugyan az eredeti Beach Boys szerzemény szövege sem éppen tengermély, a magyar szöveget viszont olyan szélsőségesen bárgyú és teljesen értelmetlen sorok színezik, mint hogy „A tenger és az ég / Önmagától (!) tiszta kék”, nem beszélve a refrénbe csempészett – „És arra van Kuba, / Már nem »igyi szudá«!” – vasfüggönyön inneni hangulatról (más kérdés, hogy valószínűleg élő ember nem tudta kivenni, mit is énekelnek ebben a részben). Az igazán elkötelezett Filmslágerek-rajongóknak pedig az is jelentheti a dal vonzerejét, hogy afféle sztárkoktélként a csapat legfényesebb csillagai, azaz Gergely Róbert, Kiki és Zámbó Jimmy egyaránt kieresztik benne a hangjukat.
A pezsgő tökéletes definíciója
Első jamaicai jelenetében Brian rögtön bizonyítja, hogy azért mást is tanult mentorától, mint az üvegekkel való zsonglőrködést, hiszen gyakorlatilag azonnal leveszi a lábáról Jordant egy igazi Coughlin-féle aranyköpéssel.
A
befelé nedű, kifelé szennyvíz
mondat tulajdonképpen bármilyen jóízű italról elmondható lenne, Brian mégis olyan magabiztos fölénnyel adja elő, hogy attól egyből afféle szeszprofesszornak – vagy ahogy nem sokkal később magát aposztrofálja: alcoholicus new yorkus-nak – tűnik fel.
Így kell felöltözni a strandon
Tunikaszerűen bő, színes, mintás, leheletkönnyű anyagből készült rövid ujjú ing. Fehér, segghez tapadó nadrág. Homokszínű vászoncipő, Wayfarer vagy ahhoz hasonló fazonú napgép, hátranyalt haj. Így áll Brian Flanagan a jamaicai bárpult mögött, és amikor Doug Coughlin is felbukkan hasig kigombolt lenvászon ingében, már két divatikon pózol a napernyők alatt. A mintás, rövid ujjú ingek persze pár éve visszajöttek a nyári divatba, de olyan következetesen ma sem merünk gigerlinek öltözni, mint Brian. Ennek egyenes következményeként nem is mi szeretkezünk a pattogó tűz mellett a homokban, hanem ő.
Így ismerjünk ki valakit a fürdőruhája alapján
Az öltözködésen kívül Briannek ahhoz is csalhatatlan érzéke van, hogy első ránézésre is biztos kézzel felskiccelje egy másik ember személyiségét. „Az az indián törzsfőnöknő, aki csak arra vár, hogy észrevegyék” – azonosítja Coughlin szerelmét, ami abban a pillanatban elég badar leírásnak tűnik, még ha Kerry bikinialsóját rojtok díszítik is. Később aztán tényleg valóban egyre merészebb darabokban tűnik fel a színen, és az is kiderül, hogy ordas nagy lotyó, ott a strandon azonban ez még csak a jövő zenéje, így Brian rosszmájú megjegyzésére mindössze két magyarázat lehetséges: vagy különleges emberismerettel bír (ennek a film többi része erősen ellentmond), vagy beleolvasott a forgatókönyvbe.
A férfi az erősebb
Az alábbi jelenetben azt figyelhetjük meg, hogy Jordan hiába támad fifikásan mindenféle helyzetből, végül mindig őt teríti le Brian, hiszen a bika az bika, és kakas nem tojik tojást, hogy egy másik klasszikus, nyolcvanas évekbeli filmből idézzünk. Egy alkalommal sugar mommyja, Bonnie is majdnem megtapasztalja Brian erejét, miután leken egy pofont a fiúnak, aki kis híján viszonozza az ütést, de aztán dicséretes módon visszafogja magát.
A kortárs képzőművészet helyes értelmezése
Pont a művészetről ne lenne véleménye Brian Flanagannek? Mikor Bonnie galériába viszi, ő hamar lerészegedik az ingyen piától, majd jelzi a kiállító szobrásznak, hogy a művét pózoló svábbogárként tudja csak értelmezni, őt magát pedig ocsmánynak tartja (különös, de az „ocsmány” szó meglepően sűrű elhangzik a Koktél szinkronizált változatában). A főhős elutasító gesztusában akár a munkásosztály dühét is kitapinthatjuk a dekadens elittel szemben, de a helyzet az, hogy ebben a jelenetben Brian inkább csak egy hőzöngő idióta.
Hogyan gúnyoljunk ki egy egészségtudatos embert
Ha van olyan része a Koktélnak, ami aktuálisabb, mint valaha, akkor az az egészséges életmód parodisztikus ábrázolása. Manapság, amikor a Nemzeti Együttműködés Rendszere végre lerázta magáról a liberalizmus píszíterrorját, újra szabadon lehet szidni a homokosokat, nevükön nevezni a négereket és baszogatni a vegánokat, a zsírban gazdag étrendet nagy rössel propagáló Németh Szilárd pedig még Brüsszelnek is megüzeni, hogy ő marad „a nyúljás-csülkös pacalnál, a gyufatésztás (8 tojásos) halászlénél és a hagymás-szalonnás tojásrántottánál”, szóval ebben a nagyszerű korban végre ugyanolyan jóízűen kacaghatunk a tévéaerobik előtt ugrabugráló és sárgarépalevet fogyasztó Bonnie-n, mint tettük azt 1989-ben is.
A sárgarépalé mint az egész egészségtudatos buziság szimbóluma még Brian és Bonnie szakítós jelentében is előkerül, sőt a férfi éppen azzal a szellemességgel viszi be a végső döfést, hogy „hagytam sárgarépalevet a jégszekrényben, remélem, az élesztő mellette nem veszi rossz néven”.
Egy minden szakításnál bevethető mondat
Minden irónián túl a Koktélban akadnak tényleg jó mondatok, például amikor ugyanebben a jelenetben, Bonnie azt mondja Briannek, hogy nem „szeretném, ha így lenne vége”, mire Brian ezzel a jól idézhető bölcsességgel felel:
Jézus, hát minden rosszul ér véget, különben nem lenne vége.
Szóval érződik azért, hogy a Koktél nem egy kizárólag romkomos klisékből összedobált limonádé, hanem egy irodalmi alkotás adaptációja, Heywood Gould a saját regényét dolgozta át forgatókönyvvé. Arra azért nem vállalkoznánk, hogy az eredeti művet is elolvassuk.
A legjobb mondat egy szerelmi civódásban
A szexi kis mosolyod ezúttal nem hat rám
– veti oda Jordan Briannak, aki éppen a Canossát járni kereste fel a lányt, miután csúnyán megcsalta. Pedig hát dehogynem hat. Bár ez az a pont a filmben, amikor a szerelmesek a legtávolabb vannak egymástól – csupán pillanatok választanak el attól, hogy Tom Cruise ikonikus frizuráján landoljon a tejszínes csirke –, mégis érezni lehet, hogy a műfaji szabályoknak megfelelően máris megnyugtató bizonyossággal csónakázunk az egyelőre messzi, ám kétségtelenül boldog végkifejlet felé. Vegyük észre továbbá, milyen tökéletesen alkalmazható mondat ez bármilyen párkapcsolati konfliktusban, ha veszekedésben közben azért bókolnánk is egy kicsit párunknak, elősegítve az úgyis elkerülhetetlen békülést.
A legnyilvánvalóbb görénységet is ki lehet magyarázni
Találós kérdés: miért feküdt le Brian Flanagan az első arra járó gazdag turistával, miután épp szárba szökkent a szerelme Jordannel? Hát azért, mert megijedt. Később Flanagan az agresszíven szexista férfiak vehemenciájával magyarázza Jordannek, hogy „ha egy férfit megsértenek, arra felelni kell”, bár arra az ötödik újranézésnél sem jöttem rá, hogy a Coughlinnak adott választ miért Bonnie bugyijában kereste. Ahogy öregszem, egyre inkább Jordan apjával értek egyet Brian megítélését illetően, bár én biztos nem adtam volna tízezer dollárt ennek a narcisztikus, hazug seggfejnek.
Az igaz szerelem elsöpri a társadalmi korlátokat
„Külön világban léteztek / A fiú a mélyből érkezett (…) / A lány egy öntelt világból / Hol gyűlölt szó a Rock n Roll / Hol pénz és érdek szabja meg / Mit tehetsz és hol a helyed” – énekli az Ossian örökzöld Szenvedély című dalában. Hasonlóan egyszerű ecsetvonásokkal ábrázolja ugyanezt a Koktél is, különösen, ami Jordan családi fészkét illeti, a Park Avenue-i kulisszák között is tökéletesen hozva a népmesék archetípusait a gőgös arisztokratával és a semmiből jött szegénylegénnyel, aki végül a személyzeten is átverekedve magát megszerzi a királylányt magának. Még az álruhás motívum is megvan, noha sántít egy kicsit: az a magyarázat ugyan még érthetőnek tűnik, hogy Jordan azért titkolta Brian előtt a társadalmi státuszát, hogy a fiú önmagáért szeresse, az viszont már kevésbé világos, hogy a felső tízezer tagjaként miért gürcöl pincérnőként egy harmadosztályú étteremben.
Szegénynek lenni nem szégyen
A vázolt népmesei sémához hozzátartozik néhány alaptulajdonság, amit üzembiztosan fel is vonultatnak a szereplők. A gazdag ember fösvény (csak tízezer dollárt ér neki a lánya) és szívtelen (kitagadja a terhes lányát, csak mert az szerelmes a gyerek apjába), Briannek pedig bár lapos a pénztárcája, de annál inkább dagad a büszkesége, aminek leglátványosabb megnyilvánulása, amikor drámaian összetépi a Jordan apjától kapott csekket.
Hogyan ne tőzsdézzünk
Úgy én is tudok tőzsdézni, mint Doug Coughlin, aki csak a szalagcímet látta maga előtt: „bármixerből többszörös milliomos”. „Mihez értek a legjobban? Tudok olvasni a sorok közt, és a kötvénypiacnak ez a lényege” – szögezi le cáfolhatatlanul, ám kisvártatva kiderül, hogy vagy saját képességeit, vagy a kötvénypiac lényegét ismerte félre, ráadásul fedezet nélkül, nyakra-főre vásárolta az árut, ezért a felesége pénzéből nyitott bárhajóját is a masszív csőd felé kormányozza. Az mondjuk elég meglepő, hogy ennyire fogalma sincsen, hogyan kell vállalkozást vezetni, és váratlanul érik olyan kiadások, mint a forgalmi adó, az energiaárak, a munkabérek és a biztosítás, hiszen korábban is bártulajdonosként dolgozott Manhattan egyik menő negyedében, de hát sosem állítottuk, hogy a kikezdhetetlen logikai felépítés lenne a film legnagyobb erénye. Mindenesetre, mint oly sokan a művészet történetében, Coughlin is részegen a legjózanabb, ezért vereségét is beismeri azzal, hogy „mindez nem történhetett volna meg, ha maradok annál, amihez értek – ami lényegében semmi.” Sírfeliratnak is kitűnő lenne.
A házasság tökéletes definíciója
Magyarázhatják hosszasan az anyakönyvvezetők a házasságkötő teremben, csűrhetik-csavarhatják a papok a templomban, a házasság lényegét a legpontosabban Brian Flanagan határozza meg egyetlen mondatban Kerry önkéntelen közreműködésével, amikor kibontakozik a kéjsóvár asszony öleléséből. Íme:
Így ne legyünk öngyilkosok
Coughlin öngyilkossága a valaha volt legindokolatlanabb öngyilkosság az egyetemes filmtörténetben. Az egyetlen kézzelfogható magyarázat rá mindössze annyi, hogy a csilivili szórakozóhelye pénzügyi válságba sodorta, de hát mivel részben éppen azért vette el a feleségét, mert a családjáé fél Manhattan, valószínűleg emiatt még nem kellene koldusbotra jutnia. Látszólag szereti is az asszonyt, és nem tudja vagy nem érdekli, mekkora ribanc, ráadásul éppen akkor tért vissza az életébe a legjobb barátja, akibe szintén kapaszkodhatna. Kedélyes búcsúlevele csak még értelmetlenebbé teszi az öngyilkosságát, jó karban lévő negyvenesként olyanokat ír benne, hogy már „megcsapta a halál szele”, meg „tudja, mikor telik be a pohár”, mintha egy fájdalmas és gyógyíthatatlan betegségben szenvedő aggastyán panaszait hallanánk. Kicsit olyan érzést kelt, mintha az egész vérfürdőt csak azért rendezte volna, hogy elsüthesse Coughlin utolsó törvényét:
A halottat el kell temetni, mert büdös lesz tőle a levegő.
Tankönyvi deklasszálódás
Mint korábban bizonyítottuk, a Koktél az „igaz szerelem minden legyőz” népmesei történetének vodkával és narancslével felütött verziója. Csakhogy érdemes Jordan szemszögéből is megvizsgálni a cselekményt, márpedig úgy a műfaj inkább tragédiának tűnik. A talpraesett lányt nem kényezteti el a gazdagsága, biztonságos családi háttere ellenére is munkát vállal, eközben festőművészként próbálja megvalósítani önmagát. Ekkor elköveti azt a hibát, hogy lefekszik Brian Flanagannel, a mihaszna mixerfiúval, akitől rögtön teherbe is esik. A történet vége: apja kitagadja, ő pedig ikrekkel megáldva azzal töltheti az életét, hogy üvöltöző férfiak között üldögél egy nikotinsárga falú kocsmában. Utoljára Brian nagybátyja mellett láthatjuk őt, aki ránézésre is nagyon büdösnek tűnik. Jordan tündöklő hercegnőként érkezik meg a történetbe, és egy Szomjas György-film hősnőjeként hagyja el azt – ennél szomorúbbat elképzelni is nehéz.
Kiemelt kép: AFP
