Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor megértettem, a Backstreet Boys valami fontos dolog, a zenei rajongás pedig vérre megy. Elsős vagy másodikos általános iskolás lehettem, és a napköziben valami zenehallgatós program keretében a két osztállyal felettünk járó lányok rendre utasítottak: ne énekeljük a magnóval a Runaway Train című korszakos klasszikust, mert ők műélveznek, azzal meg pláne ne vicceljek, hogy Howie a BSB-ből szerintem nem is helyes, mert leverik a vesémet. Hiába na, Szabolcs megye veszélyes hely, főleg, ha akkora szája van a gyereknek, mint nekem volt. Azon a napközis délutánon kezdtem el megérteni azt is, ami a korszak fiúbandáinak szervezési elve volt, jelesül, hogy ezeket a zenekarokat úgy verbuválták össze, hogy úgy működjenek, mint a Lutra album, vagy, eggyel frissebb példával, a Pokémonok: gyűjtsd össze mind a különbözőket, hogy teljes legyen a kollekció. Magyarán ahány tag, annyiféle különböző karakter kell, hogy mindenféle ízléshez passzoljon valamelyik tag, így a zenekar egészén túl még az egyes tagoknak külön rajongói is lehessenek. Bár gyorsan tegyük is hozzá: a BSB nem ennyire laborkörülmények között szerveződött, magukat nem is fiúbandaként aposztrofálják, mégis, a szabály, amit receptként használtak a menedzserek, rájuk is igaz volt.
Az ominózus csörtében nekem még nemigen volt preferenciám – később aztán trú Nick-rajongó lettem, mi más, és a Backstreet Boys kedd esti Budapest Aréna-beli koncertjén arra is rácsodálkoztam, hogy Nick Carter mai verziója megszólalásig hasonlít az első fiúra, akivel csókolóztam. A Backstreet Boys (ahogy a hozzájuk hasonló többi fiúzenekar is) a maga gyengéden erotikus, romantikus, mesebeliherceges módján nem csak nekem, hanem Attól függően, hogy épp a kamaszkor melyik szakaszában érte az élmény a gyereket, még alig tini kiskamaszként, vagy már közelebb a nagykorúsághoz. Ezt a jelenséget a zenekar menedzsmentje nagyon pontosan tudja, érti, így a zenekar mostani verziójában sem vált kamu macsó, túlszexualizált, groteszk erőlködéssé, ami megtörténhetett volna, ha ezt az öt embert úgy akarták volna prezentálni, mintha még mindig húszéves szívtiprók lennének, nem pedig meglett, középkorú apukák. De szerencsére nem akarták, Nick Carter, Brian Littrell, Howie Dorough, A.J. McLean és Kevin Richardson pedig, valamilyen meglepő csoda folytán képes túl a negyvenen is valahogy hitelesen működni egy olyan helyzetben, amiről eddig úgy hittük, hogy a tiniknek meg a huszonéveseknek van fenntartva.
Talán annak köszönhető mindez, hogy – bár mi, magyar rajongók akként éltük meg – hivatalosan a DNA Turné nem visszatérés, hanem egy, bármennyire is változó intenzitással, de huszonhat éve tartó karrier organikus része, és a zenekar szépen mindig önmagához igazította, urambocsá magához öregítette a műfajt, így az nem vált karakteridegenné. Magyarán: a Backstreet Boys ma, 2019-ben, huszonhat évvel megalakulása és úgy húsz évvel fénykora után sem ciki, sőt. Ez a koncert, itt, most olyannyira a helyén volt, amennyire csak a helyén lehetett: úgy volt teljes körű fanservice, hogy közben nem mulasztott el aktuális lenni, és úgy lovagolt teljes tudatossággal a retró fenséges hullámain – még visszaemlékezős képvetítés is volt –, hogy mégsem vált nosztalgiazenekar nosztalgiakoncertjévé. Becsülettel eljátszották a DNA című új album majdnem összes dalát, amelyek csak annyiban különböznek a régi BSB-daloktól, hogy még nem volt idejük kibontakozni, de egyébként pont ugyanaz a mesteri, fülbemászó pop, amit ezek a fiúk fénykorukban is csináltak, így remekül működtek Budapesten is.
A ház azért a kulcsslágerekre, az Everybodyra, a Get Downra, az Incomplete-re, az I Want It That Way-re, a koncertzáró Larger Than Life-ra robbant, de tele volt a közönség igazi, elkötelezett rajongókkal, akik minden dalt, a legújabbakat is teli torokból énekelték. Elképzelni is nehéz, hogy nekik milyen élmény lehetett ez a koncert, ami még nekem is, aki csak afféle történelmi szükségszerűségből szeretem ezt a zenekart, annyit adott. A Backstreet Boys 2019-es budapesti koncertjét őrületes, vicces nosztalgiabulinak vártuk, és meglepetésemre valami egész más lett: ünnep, ahol Dévaj jókedvet, igazi életörömet hozó, önfeledt buli volt ez a koncert, ajándék, amiről ez a generáció itt, Magyarországon nem is igen álmodott: tömegesen voltunk úgy vele, hogy ha anno a ’90-es években nem láttuk, ebben az életben már nem is fogjuk ezeket a fiúkat színpadon látni. Ezt pedig, ha a koncerten érezhető hálatelt örömből nem éreztem volna, a rajongói miniakcióból akkor is rájöhettem volna: ezrek tartottak egységes, tehát gondosan, előre elkészített „missed you”, azaz „hiányoztatok” feliratot a kezükben.
Az persze azért éreztette hatását, hogy a BSB-fiúk mégis csak kétszer annyi idősek ma, mint karrierjük csúcsán voltak. A koreográfia erősen leegyszerűsödött, és már nem az egész bulit akrobatizálják végig hőseink, és az egykori makulátlan szinkron sincs már meg a mozdulatokban, de amikor oda kell tenni, akkor oda van téve a tánc is, pedig nincsen háttértáncos-sereg, aki elvonja a figyelmet, csak az van a színpadon, amit a Backstreet Boys tagjai megcsinálnak. Az ének színvonala meg könnyedén helyre tudna tenni néhány fanyalgót: ezek a srácok talán sosem voltak a három tenor versenytársai, de példásan vigyáztak a hangjukra, és láttak énektanárt a kétezres évek óta is, a koncert kétharmadánál elhangzott acappella számuk például egészen csodásan szólt.
A koncert során egyébként is megadták a lehetőséget arra, hogy a zenekar tagjai egyénenként is megmutassák magukat, mindenki beszélgetett kicsit a közönséggel, valamint minden tagnak volt hosszabb-rövidebb szólója is, és egyikükre sem lehet ráfogni, hogy holtsúlyként lógna a többieken. Persze a szőke herceg imázs még mindig verhetetlen, így rendre Nick kapja a legnagyobb ovációt, de épp csak leheletnyivel, amihez annak is köze lehet, hogy ő tudja még mindig leginkább üzembiztosan hozni a finom erotikára játszó mozgásokat és a tökélyre fejlesztett szexi nézéseket is.
Ezzel együtt a retró hangulatú kézfogdosásra, amit ma már nemigen csinálnak a zenekarok, ugyanúgy vevők voltak a kiemelt helyeken állók mindegyik tagtól, és a színpadra röpködő fehérneműk sem válogattak címzettekben. A fiúk rá is játszottak erre a hagyományra, „nyílt színi” átöltözéssel, alsógatyák és egyéb ruhadarabok közönségbe dobálásával hálálva meg a dolgot, és ami a legjobb: mindezt hatalmas öniróniával, egy percig sem véve túl komolyan magukat, azon heherészve, hogy hát bizony, nincsen már kockahasa egyiküknek sem, és úgy általában, rég nem járnak annyit edzőterembe, mint annak idején. Mondjuk ettől függetlenül meggyőződésem, hogy lehet ám negyvenes férfiakat is úgy felöltöztetni, hogy ne lógjon rajtuk három mérettel nagyobb minden ruhadarabból, amelyek egyébként is eséllyel indulnának a legocsmányabb fellépőruhák nemzetközi versenyén, de ez már csak kekeckedés a részemről. Mert azért mégiscsak a helyzet felfoghatatlansága miatti hitetlen örömtől ujjongtam végig ezt az egyébként nyilván fergeteges show-t. Ami nem olyan meglepő: a menedzsment és a zenekar tagjai megtettek mindent, hogy ez egy feledhetetlenül hatalmas, avagy stílszerűen larger than life koncertélmény legyen. Az viszont már tényleg rejtély, hogy az agyam mely mélyrétegeiből és hogyan kerültek elő az esetenként húsz éve nem énekelt dalszövegfoszlányok.
A Backstreet Boys DNA Turnéjának jelenlegi európai szakasza ezzel a koncerttel véget ért, ám a fiúk a színpadon megígérték, jövőre jönnek egy második körre is.
Kiemelt kép: Mohai Balázs / MTI
