Kultúra

Tíz éves a sorozat, amely újra igazán menővé tette a musicalműfajt

La La Land, A legnagyobb showman, Pitch Perfect-filmek: a 2010-es években a musical látványosan feljött újra a díjesélyes elit közé. Nem állítjuk, hogy mind a Glee köpönyegéből bújtak ki, de az biztos, hogy a most tíz éves sorozat az elsők között emlékeztetett: a musicalnek nem kell súlytalannak lennie.

Egészen hihetetlen, hogy már tíz éve annak, hogy a Glee – melyet itthon a kényszeres alcímadási hagyományok mentén a Sztárok leszünk! alcímmel láttak el – képernyőre került. A pilotepizód 2009. május 19-én került képernyőre a Foxon, ahol a sorozat mind a hat évadja futott aztán. Már az első epizód szép nézettséget hozott, csaknem tízmillió amerikai látta, és a negyedik évad végéig tartotta is a színvonalat: hat és tizenkétmillió néző között, komoly ingadozással táncoltak a számok. Aztán jött a lejtmenet, az utolsó két évaddal kapcsolatban hasonlóan csalódott vélemények jellemzőek, mint most a Trónok harca nyomán.

Őszintén, lett volna olyan lezárása a Trónok harcának, ami tetszett volna?
Tényleg elrontották a Trónok harcát a végére, vagy óriásit tévednek, akik szidják és újraíratnák a sorozat végét?

Ám míg utóbbi a sok szidás ellenére is rekordnézettséggel futott végig, addig a Glee számai zuhanórepülésbe kezdtek: az ötödik évad elején még ötmillió körüli nézőszámmal mentek a részek, az évad végére ez lecsökkent kétmillió alá, és a záró évadra is épphogy sikerült újra kétmillió fölé menni, azt sem minden epizóddal. Ám azzal együtt, hogy valóban elfáradt kicsit a sorozat a végére, a Glee még így is a tévéforradalom egyik legjobb komédiasorozata, a tinisorozatok között meg éppenséggel közel verhetetlen, ráadásul emlékeztette a világot arra, hogy mi is lehet a musicalműfaj, ha nem olcsó gagyiban gondolkodnak az alkotók.

Fotó: FOX

Musical nem egyenlő tinglitangli

Hogy a Glee-ben híres dalokat dolgoznak fel, azt még azok is tudják általában, akik nem nézték egy percig sem a sorozatot, ám ők nem tudnak arról, hogy a sorozat mennyivel gazdagabb zeneileg, mint az átlagmusical. Már csak kilóra is: egészen pontosan ötszázötven dalfeldolgozásról beszélünk, ezek között pedig szerepel Broadway-daloktól rágógumipopon át a rockig egészen sok minden, nem csak unásig ismert klasszikusok, de igazi finomságok is, ilyen formán a Gleenek mindig volt némi zenei művelési funkciója. Oké, nem Wagnerről beszélünk, de a sorozat így is elérte tinik seregeinél, hogy nézzen kicsit túl az aktuálisan a rádióból szóló sztárokon, és ismerkedjen olyan alapdolgokkal, mint Madonna vagy a Beatles dalai, nem beszélve a zenés színházi darabokról, mint a Rent vagy a Wicked. És bár divatos volt azon nyekeregni, hogy a Glee „elrontja” a kedvenc dalunkat, ez elég jogtalan vád volt: azért itt nagyon tehetséges emberek feleltek a zenei színvonalért, akik hozták is az elvárhatót, stílusokban és zenei megoldásokban is folytatva az említett művelést, nem csak popéneklést meg musicaláriázást hallottunk itt, de volt acappella és gospel ugyanúgy, mint rap vagy rock. Az pedig, hogy a rommá játszott és nem ritkán ízléstelen karácsonyi slágerekből is többször sikerült kihozniuk valami értékelhetőt a karácsonyi epizódokban, külön érdem.

Amellett, hogy ezt a zenei szintet tartani tudták, nem hoztak kompromisszumos döntéseket a színészi teljesítményekben sem, magyarán: a szereplőgárda nem csak énekelni tudott, hanem láttunk nem kevés fergeteges alakítást is. A sorozat négy Golden Globe-jából kettőt színészek kaptak, Chris Colfer és Jane Lynch, de rajtuk kívül volt jelölve több szereplő külön is, a szereplőgárda egyben pedig Emmyt kapott. Az említett Colfer konkrétan olyan tehetséges srác volt már a sorozat kezdetekor, hogy bár nem illett egyetlen meglévő karakterhez sem, inkább írtak neki egy új figurát, hogy beválogathassák a sorozatba, Jane Lynch pedig a sorozat főgonoszaként túlzás nélkül végigbrillírozta a hat évadot, megátalkodott szemétsége mellett tudott érzékeny és sérülékeny is lenni, és nem mellesleg tőle származnak a legemlékezetesebb poénok is. És még egy húzás, amiért csak rajongani lehet: a Glee olyan szinten csúcsra járatta a híres vendégszereplők szerepeltetését, mint legutóbb talán a Jóbarátok. Felbukkantak Broadway-sztárok ugyanúgy, mint Hollywood legnagyobb nevei, Gwyneth Paltrow és Neil Patrick Harris konkrétan Emmyt nyert Glee-beli alakításával, és sosem csak mutatóban bukkantak fel, hanem mindig megmutatták tehetségük egy új, esetleg addig nem is ismert oldalát.

Fotó: FOX

Míg zenei és színészi színvonalban, megvalósításban, témákban és aktualitásban a Glee messze túlmutatott a zsáneren, amelyben tartozott, musicalségét leginkább abban lehetett érezni, ahogy a valóságot kezelte. Jelesül nagy lendülettel, tripla pörgőrúgással fellőtte a sztratoszférába. De komolyan, ebben a sorozatban több irracionalitás és valóságtól elrugaszkodott elem volt, mint a Trónok harcában, pedig az egy fantasy. A Glee világában semmi sem realisztikus, nem igaz és nem logikus. A sorozatbeli gimi minden vezetője és pénzembere utálja a kórust, valahogy mégis mindig rendelkezésükre áll egy zongorista, sőt, sokszor egy teljes zenekar és hangversenyterem is, nem beszélve a jelmezekről, utaztatásról és showelemekről. De hát miért pont ez lenne valószerű, amikor a dalok közben az aprócska kórusterem rendre átváltozik minimum egy hangversenyteremmé, de néha ennél sokkal látványosabb fantáziavilággá – ezen a fronton a Glee leplezetlenül és büszkén tolja fullba a kretént, teljes a musicaltündérmese és vele az eszképizmus.

Fajsúly cukorbundában

A teljes testes csillámbevonat azért is fontos, mert miközben talpig vagyunk varázslatban, a témák igenis reálisak, nagyon is, és valójában ez az – és nem a cuki dalocskák –, ami miatt a Glee igazán említésre méltó. Vannak ugyanis fajsúlyos témák, cserébe nincsenek tabutémák, ez pedig csak jót tud tenni bármilyen sorozatnak, tinimusicalnél meg éppenséggel ritkább, mint értelmes mondat Donald Trump Twitterén. A Glee forgatókönyvírói, élükön Ryan Murphyvel ízig-vérig tinimusical-sorozatot csináltak, csak éppen úgy, hogy nem hagyták ki belőle az élet árnyoldalait sem, legyen szó tinikről vagy az őket körül vevő felnőttekről. Így a Glee-ben szó esik tinédzserkori terhességről, kamu terhességről, nagyon nehezen összehozott terhességről és örökbefogadásról, transzneműségről, hetero-, homo- és biszexualitásról, sőt, a szex elutasításáról is. Az iskolai zaklatás gyakorlatilag fő téma, de azt megnézzük a zaklatott és a zaklató oldaláról is, van fogyatékosság és étkezési zavar, mentális és testi betegségek, szegénység, hajléktalanság, osztálykülönbségek, öngyilkossági kísérlet, és csak erre jönnek rá az olyan alap tinitémák, mint a románcok alakulása, az iskolai hierarchiában elfoglalt hely vagy a karriercélok.

Fotó: FOX

Már felsorolva is hosszú, és a lista nem is teljes, a sorozat pedig nem is csak jelszavakként villantották fel ezeket a témákat, hanem érdemben is megpiszkálták – nyilván a stílus adta kereteken belül. Mi több, a Glee éppenséggel a formával oldja a tartalom töménységét, mert könnyebb az It’s a Man’s Man’s Man’s World sorai között beszélni a leányanyák kiszolgáltatottságáról, mint valami erőltetett kiselőadásban, a zenés-táncos csillogás az édes bevonat a keserű pirulán. És amikor nem a dalok beszélnek, akkor sem óvatoskodnak a témák körül, az abszurd, szarkasztikus és nem ritkán gonosz poénok nem kímélnek senkit és semmit, ahogy egyébként a világ sem – a Glee, minden amerikaisága ellenére a fő amerikanizmus, a politikai korrektség szabályait kicselezve tudott a nyitottságról beszélni, és közben nem hazudta a safe space kipárnázottságát oda, ahol az egyszerűen nincs ott. És persze, néha mézesmázos, ahogy az efféle mikrotraumákat aztán feloldotta egy dalban, de közben érzékenyített és beemelt a közbeszédbe addig tabunak számító témákat.

Így például külön kiemelést érdemel, ahogy a halálról beszéltek: tragédia és kényszer hozta így, de mintaszerű lett a végeredmény. Még javában ment a sorozat, amikor az egyik legfontosabb férfi főszereplő Finn Hudsont alakító Cory Monteith túladagolta magát és meghalt. A sorozatnak muszáj volt valahogy lereagálnia a színész halálát, amit végül egy gyönyörű, érzelmes epizóddal tettek meg, amit teljes egészében Finn karakterének szenteltek, aki a történet szerint meghalt, ahogy az őt alakító színész is. Ez még nem lenne olyan nagyon különleges, ám az írók nem erőltettek bele valami blikkfangos, kínból született történetszálat a tragédiába, hogy úgy tűnjön, mindez eleve is így volt megtervezve, hanem úgy vitték be a halált a sorozatba, ahogy az az életben is megtörtént: megmutatva egy ilyen haláleset hirtelen, sokkoló és megmagyarázhatatlan voltát. A sorozat nem magyarázza meg, mi történt, hogy történt, miért történt, csak megmutatja, mi a hatása a veszteségnek, hangsúlyozva, hogy mindegy, hogy hogyan halt meg a karakter – és az őt alakító színész –, a fontos az, ahogyan élt, mert arra fogunk emlékezni úgyis.

Fotó: FOX

Hogy a Glee képes volt fájdalmakról, küzdelmekről, és az emberek különbözőségeiről ilyen nyíltsággal beszélni, az nem csak azért volt nagy dolog, mert tíz éve még a horizonton sem volt a házassági egyenlőség meg a metoo, hanem azért, mert közben azt a nagyon egyszerű, de korántsem általános nézetet terjesztette, miszerint önmagadnak lenni rendben van, mi több, az a legnagyobb királyság. Az önazonosságnak, önmagunk elfogadásának és szeretetének ez a dicsérete volt a Glee abszolút alfája és ómegája, nemcsak a sorozat eseményeiben, de a kamerákon túl is: az alkotógárda sokat beszélt az elfogadásról interjúkban és a közösségi médiában, kampányokhoz csatlakoztak, és így tovább. De a fókusz nyilván a sorozatbeli eseményeken volt, és a Glee ezen a fronton hatott igazán a fő célcsoportja, a tinik életére, megmutatva, hogy a gimi gyilkos, ítélkező közegében is lehet önbizalmat szerezni és szárnyalni. A sorozat nem puszta toleranciáról beszélt, hanem elfogadásról, sőt, szeretetről, és ami fontos, számos történetszállal megmutatta: az elfogadással nem annak kell dolgoznia, aki más – mert ő jól van úgy, ahogy –, hanem a többség tagjainak, hiszen nekik van problémájuk. Ezt pedig nem lehet elégszer hangsúlyozni.

 

Kiemelt kép: FOX

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.