„Oh my God!” – kiált fel mellettem valaki a tömegben, és hitetlenkedve a szája elé kapja a kezét. Odasandítok: egy húszas évei közepén járó srác, hibátlan háromrészes öltönyben. Közben már villognak a fények, ég a görögtűz, és dübörgő kísérőzenére energikusan belép a színpadra a nagybetűs Sztár, akit izgatott kurjongatással fogad a közönség. Pedig nem Beyoncéról vagy Justin Bieberről, de még csak nem is Ákosról van szó, hanem egy ötvenes kanadai pszichológia professzorról, aki a semmiből lett pár év alatt a világ legismertebb önsegítő guruja, és még sokkal több annál.
Jordan B. Peterson először a szólásszabadság védőszentjeként robbant be a köztudatba. A torontói egyetem tanáraként ugyanis végsőkig tiltakozott egy kanadai törvénymódosítási javaslat ellen, ami szerinte gyűlöletbeszéddé nyilvánította volna, ha ő nem az általuk preferált névelővel szólítja meg transznemű diákjait. Petersonról aztán hamar kiderült, hogy karizmatikus előadó és az Isten is vitákra teremtette: YouTube-előadásai és pár fölényesen „megnyert” tévéinterjú után komoly rajongótábora alakult ki, ő lett a polkorrektség elleni kultúrharc poszterfiúja, aki keményen, de higgadt eleganciával teszi helyre a túlbuzgó feministákat és álszent balos jogvédőket. Tavaly megjelent 12 szabály az élethez című gigantikus bestsellere, amit több tucat nyelvre – magyarra is – villámgyorsan lefordítottak. A könyvből egy év alatt 3 millió példány fogyott, Peterson pedig azóta rendületlenül járja a világot, két-három ezer férőhelyes termekben tartva előadásokat, hogy személyesen is felszólítsa követőit:
Heves reakciókat vált ki
Peterson most Budapestre is megérkezett, a Brain Bar nevű megmondóember-konferencia sztárfellépője volt, és nem is akárhol, a Bazilika előtti téren tartott előadást. Az eseményre hatalmas volt az érdeklődés, de a szervezők mindent elkövettek, hogy megakadályozzák Petersont gondolatai gördülékeny kifejtésében – ám erről majd egy kicsit később. Húzónévnek mindenesetre nem is lehetett volna tökéletesebb választás, hiszen kevés megosztóbb személyiség van nála manapság: bizonyos körökben rutinszerűen megkapja a rasszista, nőgyűlölő és szélsőjobbos címkéket, vagy egyszerűen csak túlhájpolt sarlatánnak tartják, míg széles tömegek a hősükként és korunk nagy prófétájaként tekintenek rá, a nevetségességig idealizálva mesterüket. De az garantált, hogy mindenkiből heves reakciókat vált ki. Ezt én is megtapasztalhattam, mikor év elején írtam róla egy portrécikket, amiben kifejtettem, hogy miben látom Peterson erősségeit és gyengeségeit, aki milliók számára vált megmentővé és pótapává, de nem áll meg az atyai tanácsoknál. A pszichológiai alapokra ugyanis nagyívű (konyha)filozófiát és markánsan konzervatív politikai világnézetet is épít, ennek keretében olykor hasonló eszközökkel démonizálja ellenfeleit, ahogy vele teszik mások.
Kevés cikkem generált annyi beszélgetést az ismeretségi körömben, mint ez, így mikor megtudtam, hogy Budapestre látogat, nagyon kíváncsian vártam a találkozást. Mert élőben mégiscsak több minden kiderül, főleg, ha valaki olyanról van szó, akinél a karizma központi jelentőségű. Az ugyanis elég nyilvánvaló, hogy Peterson elképesztő népszerűsége csak kisebb részt fakad abból, amit mond, és többet számít az, ahogy és amiért mondja. Hiszen az általa hangoztatott bölcsességeket ezerszer hallhattuk már szüleinktől és tanárainktól is, mégsem rohantunk, hogy rendet rakjunk az íróasztalunkon.
Petersonnak ugyanis elhisszük – mármint sokan elhiszik –, hogy nem a saját rendjét akarja autoriter módon ránk erőltetni, hanem arra buzdít, hogy megtaláljuk a saját rendünket.
Ezt az intenzív figyelmet személyesen is megtapasztalhattam a csütörtök délelőtt tartott zártkörű sajtórendezvényen, ahol 6-8 újságíróval közösen kérdezhettük Petersont. A beszélgetés jó fél órát csúszott, mint utólag kiderült azért, mert Peterson egyenesen a Várból érkezett hozzánk, ahol Orbán Viktorral beszélte meg, milyen veszedelmes a politikai korrektség és az illegális bevándorlás. A miniszterelnököt láthatóan lázba hozzák a celebgondolkodók, nemrég Bernard-Henri Lévyt hívta meg kávézni, hogy elmagyarázza neki politikáját – több időt szánva idén az őt gyakran ostorozó francia filozófusra, mint a teljes magyar független sajtóra.
A szembenézés ereje
Az sem olyan meglepő, hogy önálló Peterson-interjúra csak kormánypárti médiumok kaptak lehetőséget, de a 40 perces beszélgetésen mindenkinek jutott egy kérdésre ideje, amit ő aztán jó alaposan meg is válaszolt. Itt sem az volt a legérdekesebb, amit mondott – mert annak nagy részét már sokszor hallhattuk –, hanem ahogy viselkedett. Sztárallűrnek nyoma sem volt, fegyelmezett, profi és előzékeny volt egyszerre, olyan ember benyomását keltve, aki ugyan a végkimerülés határán van, de minden erejét megfeszíti, hogy fejben jelen tudjon lenni, és a maximumot hozhassa ki magából.
már a kérdés közben felveszi a szemkontaktust, amit aztán végig fenntart a hosszúra nyújtott, filozofikus válasz során. A farkasszemezés egyfelől kihívó és zavarba ejtő, másfelől az az érzése támad az embernek, hogy valami jelentőset kérdezett, és egy rettentően fontos, kifinomult és mélyértelmű eszmecsere aktív részesévé vált. Ez a mélyértelműség azonban nem egy intellektuális tényállás, inkább egy lelkiállapot, aminek utólag olykor nehéz a nyomaira bukkanni, ha végiggondoljuk, mi is hangzott el pontosan. De kétségtelenül hatalmas inspirációs potenciál rejlik benne, bármilyen üzenetről is van szó.
Petersont nem kellett sokáig unszolni, hogy belevágjon kedvenc témáiba. Először elmondta, hogy augusztus elején érkezik új könyve, aminek címe Beyond (Mere) Order, vagyis A (puszta) renden túl, és újabb 12 szabályt fejt majd ki benne. Nietzschei ihletettségű filozófiájában ugyebár a maszkulin Rend és a feminin Káosz a két erő, amiket egyensúlyban kell tartanunk az életünkben. Az új könyvhöz volt miből dolgoznia, ugyanis 1,2 millió szónyi felvett előadás áll rendelkezésére az elmúlt évből. Az előző bestsellerhez képest most több lesz benne a filozófia és kevesebb az anekdotikus elem, bár abban maga sem biztos, hogy ez bölcs piaci döntés-e. Az előző könyvet ért támadásokra is reagál majd, mert szerinte sokan úgy állították be őt, mintha támogatná a patriarchális hatalmi hierarchiák fenntartását. Neki viszont meggyőződése, hogy a működő hierarchiák nem a nyers hatalmon, inkább a kooperáción és a kompetencián alapulnak.
Megpróbáltam rámutatni, hogy teljes félreértés az a marxista alaptétel, miszerint az emberi hierarchiák alapja a hatalom. Ez csak a zsarnoki rendszerekre igaz, amikor az ésszerű struktúrák eltorzulnak rémuralommá. De nincs semmiféle bizonyíték arra, hogy más esetekben is a hatalom lenne a működő hierarchiák alapja. Ezt akarom még tisztábban kifejteni a következő könyvemben. Meglátjuk, sikerül-e.
– mondta Peterson, aki később leszögezte, hogy fő törekvése, hogy visszahelyezze a zsidó-keresztény etikát a nyugati civilizáció központjába. Szerinte lényegtelen, hogy valaki hívőnek vallja-e magát, de hatalmas szükség van a vallási kultúrára, mert ez egyfajta lökhárító és közvetítő felület, amin keresztül az értelmünk számára befogadhatatlan létezésből beszivároghat a tudás a racionális világunkba.
Sokáig vívódtam, hogy mit kérdezzek Petersontól, végül arra jutottam, hogy nem a Bibliáról, a homárok hierarchiájáról vagy a macskákról faggatom, inkább a konzervativizmusa gyökereit próbálom megérteni. Visszatérő témája ugyanis, hogy az utópiák rettentő veszélyesek, és ahelyett, hogy egy tökéletes jövőről fantáziálunk, inkább hálásnak kéne lennünk azért, hogy mennyivel jobban élünk most, mint elődeink. Én arra próbáltam rámutatni, hogy az utópikus gondolkodás nemcsak véres diktatúrákhoz vezetett a történelem folyamán, de sok civilizációs alapértékünket is ennek köszönhetjük, például a rabszolgaság eltörlését, a joguralmat vagy a nők szavazati jogát. Ezek is képtelen utópiának számítottak, amíg valósággá nem küzdötték őket. Tényleg nem gondolja tehát, hogy az ilyen víziók olykor a fejlődés katalizátorai is lehetnek? A hatásszünet elmaradt, mert a válasz azonnal érkezett, mintha csak könyvből olvasta volna:
Mert ha úgy bolygatjuk meg a komplex hierarchiákat, hogy nem látjuk át azok minden szintjét, abból katasztrófa lehet. Ám szakértővé válni borzasztó nehéz bármilyen témában, és a világjobbítókból szerinte gyakran hiányzik az alázat. Ezért inkább úgy fogalmazna, hogy nem az utópikus gondolkodás a veszélyes, hanem annak naiv, ideologikus verziója, aminek meggyőződése, hogy sokkal többet tud az emberi természetről, mint amennyit valójában.
Miközben a kompetencia és az alázat fontosságáról beszélt, felmerült bennem, hogy vajon akkor is igaznak tartja-e mindezt, amikor épp a szakterületétől távol eső témákban mondja meg a tutit, de visszakérdezésre nem volt lehetőség. Itt is sok minden szóba került a marxizmuson túl, például az,
- hogy a Facebook megásta a saját sírját a cenzúrázással,
- hogy dolgoznak a saját közösségi platformjuk elindításán,
- és hogy vajon elégedett-e a követői online viselkedésével, és értük is vállalja-e a felelősséget.
„Annyi felelősséget vállalok, amennyit tudok. A YouTube-csatornámon lévő kommentek nagyon civilizáltak más csatornákéhoz képest. A hozzászólások nagy része pozitív hangvételű. Persze akadnak, akik mindenhol trollként viselkednek” – mondta Peterson, aki szerint a szélsőjobbosok sokáig azt hitték, hogy az ő emberük, de ezeknek az időknek vége. „Az elmúlt években körbeutaztam a világot, 300 ezer emberhez beszéltem 150 különböző helyszínen, és sehol nem történt semmiféle atrocitás vagy rendbontás”. Felidézte a híres-hírhedt Cathy Newman-féle interjúját, ami nagyot dobott az ismertségén és jelenleg 15 millió megtekintésnél jár. A brit műsorvezető nagy elánnal esett neki vendégének, ám végül saját magát égette szénné a Petersonnak előkészített máglyán. Utána azonban annyi zaklató és fenyegető üzenet zúdult Newmanre, hogy a csatornának biztonsági szakértőt kellet bevonnia, és még Peterson is kemény szavakkal próbálta fegyelmezni a trollhadsereget. Ez azonban láthatóan nem lágyította meg a műsorvezető irányában:
Sokan rosszul érezték magukat Cathy Newman miatt, mert zaklatták az interjú után. De ő egy közszereplő, egy újságíró, akinek komoly hatalma van. Saját magát hozta abba a helyzetbe, amibe került, és szerintem hihetetlen visszatetsző, hogy utólag eljátszotta az áldozatot. Cathy Newman nem áldozat. Amúgy meg: mikor milliók kritizálnak téged, akkor valószínűleg tanulhatsz a dologból valamit, még ha nehéz is szembenézni az igazsággal
– mondta egyre szigorúbbra hergelve magát, de egy perccel később ebből már semmi sem látszott: készségesen dedikált és fotózkodott mindenkivel, aki akarta. Naná, hogy én is kértem tőle egy klasszik rajongói képet, amin pont ugyanazzal a tekintettel néz bele a kamerába, mint az elmúlt fél évben készült 50 ezer hasonlón. Legalább gyakoroltam az esti előadásra, ahol a rajongói áhítat aztán tényleg a tetőfokára hágott.
Cirkusz lett belőle
Egy biztos, a Szent István térnél alkalmasabb helyet nehéz lenne elképzelni egy Jordan Peterson-szeánszra. Már a bazilika homlokzatán virító aranybetűs felirat is igazi telitalálat: „Ego sum Via Veritas et Vita”, vagyis „Én vagyok az út, az igazság és az élet”. Volt is időm fixírozni a monumentális épületet, amíg 50 percet vártunk a mester érkezésére. A kapu fölötti freskó megistenült Krisztusa pedig szépen rímelt Peterson prédikátori kézmozdulataira.
Az esemény műfaja azonban csak félig mise, legalább ennyire popkoncert volt. Mert ahogy az ősi népbölcsesség tartja:
Márpedig egy popkoncerten azt várjuk a kedvencünktől, hogy játssza el a legismertebb slágereket a lehető legnagyobb átéléssel. Amúgy meg elég annyi, ha a „Köszönöm Budapest!”-felkiáltásnál eltalálja, melyik országban van, és nem Bukarestet mond. Ez itt is körülbelül így zajlott, az elején Peterson elmondta, milyen csodás látni, hogy Magyarország maga mögött hagyta a 20. század borzalmait és kivívta szabadságát. Káprázatosnak nevezte Budapestet, nagyon figyelemreméltónak a magyar kultúrát és képzettnek a magyar népet.
Aztán jött a slágerlista, az egyéni felelősség felvállalásától, az isteni küldetésen keresztül, a bátorság és az igazmondás fontosságáig. És addig, hogy a jó és a rossz örök küzdelmet folytat bennünk, és csakis akkor olvassuk helyesen a történelmet, ha nem az áldozatok és a hősök szerepébe képzeljük bele magunkat, hanem a rémtetteket elkövetőkébe. Mert az élet tele van szenvedéssel, és az embert egy hajszál választja el attól, hogy megkeseredetté, cinikussá és destruktívvá váljon.
Most nem is részletezném tovább, mert az interneten számtalan verzióban meghallgatható ugyanez különböző helyszínekről, ennél sokkal összeszedettebb formában is. Ami viszont egészen zavarba ejtő volt, az Peterson lelkiállapota. Teljesen elérzékenyülve jött fel a színpadra, és az első fél órában láthatóan a könnyeivel küszködött, a teljes összeomlás határán. Nem tudom, hogy valami magánéleti helyzet állt-e a dolog mögött, vagy csak a tömeg miatti meghatottság, de ez adott egy furcsa, drámai vibrálást kissé kusza, improvizatív monológjainak. Közben viszont elég abszurd is volt.
Főleg egy olyan szürreális felvezetés után, amit a Brain Bar produkált. Mert ők aztán tényleg túltolták ezt a popfesztivál-biciklit. Hogy érezzük, milyen fiatalos és szupertrendi rendezvényen vagyunk, húsz percig egy Jummo Daddy nevezetű DJ szórakoztatta a közönséget, a legüresebb nyári popslágerekkel zsibbasztva le az agyunkat, hogy aztán felkínálja vacsorára Dr. Petersonnak és az ő nagy morális kérdéseinek. Pontosabban először Böszörményi Nagy Gergelynek, a Brain Bar alapítójának, aki egy arcpirítóan önfényező és lazáskodó bemutatással konferálta fel az idei sztárfellépőt – azon lelkendezve, hogy milyen nagyszerű érzés, hogy a Tinder, a transzgender, a kicsomagolós videók és a militáns ateizmus korában egy fehér, őszülő, keresztény férfi lesz a Nyugat legfontosabb közgondolkodója. Aztán jött a görögtűz, a bokszmeccsekhez illő bevonuló zene és a szuperhősfilmekre hajazó montázs Petersonról.
Ilyen az, amikor a kényszeresen hangsúlyozott hazafiasságon, trendiségen és pénzbőségen átüt a nárcizmus és a provinciális igazodás, amivel sikeresen agyon is nyomták Peterson előadását. Mikor ugyanis már épp kialakult volna a moderátorral folytatott beszélgetésnek egy íve, akkor jött újra a cirkusz. Petersonnak a színpadon élőben, egy-egy perc alatt kellett megoldania a közönség 6-8 tagjának életét, akiket előre kiválasztottak a beküldött videók alapján. Ez nemcsak kínos jeleneteket eredményezett, de egyben karikírozása is volt a terápia folyamatának, és így Peterson eredeti szakmájának, a pszichológiának is, ami épp arról szól, hogy senki se várjon varázsigéket és azonnali gyógyulást.
Ez már nem szórakoztató tudományos ismeretterjesztés, hanem a kuruzslás határát súrolja, amikor egy kertévés valóságshow szintjére butítjuk le az összetett lelki folyamatokat. Peterson becsületére legyen mondva, hogy próbált emberien viselkedni ebben a helyzetben is, itt-ott ki is emelte egyperces pácienseinek, hogy hosszabb munkára lenne szükség, inkább keressen fel egy elérhető szakembert a közelben, akivel dolgozhat a fejlődésen. De szomorú volt nézni, hogy, ha feszengve is, de asszisztált ehhez a méltatlan játékhoz, ami az ő szuperképességeitől való közösségi ájulatot szolgálta.
És valahol itt rejlik számomra a legnagyobb kérdés minden sztárgondolkodóval és guruval kapcsolatban: nyilván óriási élmény, hogy tízezrek életére lehet hatással az ember, és Peterson tényleg úgy tűnik, hogy érzelmileg komolyan átéli ennek a felelősségét, és majd szétveti a vágy, hogy mindenkinek segíthessen. De egy bizonyos népszerűségi szinten túl könnyen belecsúsznak a kínos kompromisszumokba, amik aláássák, sőt nevetségessé teszik az általuk hangoztatott szigorú elveket és színvonalat. Nincs feltétlenül baj azzal, hogy Peterson populáris és üzletet csinál a tevékenységéből. A bölcsességekkel díszített bögrék árusítása azonban egy dolog, az meg egy másik, ha értünk rajongó tömegeknek azt sugalljuk, hogy valaki ismeretlenül, egy perc alatt megoldhatja életük nagy problémáit. Az egész annyira kínos volt, hogy a végére szinte megsajnáltam Petersont, de akkor eszembe jutott, hogy ezt biztos kikérné magának.
Kiemelt kép:Balogh Zoltán/ MTI
