A nagy fal, a pagodák, a paloták és az ősi városok minden évben turisták tömegeit vonzzák a világ legnépesebb, több mint 1,4 milliárd ember által lakott Kínába. Kevesekben merül fel azonban az a kérdés, hogy a világ legősibb folyamatos civilizációja miként volt képes megtartani az évezredes – sokszor hosszú generációk óta elhagyatott, és kis híján elfeledett – épített örökségét. Pedig a megoldás egyszerű: vérrel, cukorral és rizzsel.
Az elmúlt kétezer évben többször is a birodalom fővárosává vált Nanking óvárosát körülvevő, hatszázötven éves városfalak kötőanyagát vizsgálva egy csapatnyi kínai kutató 2010-ben furcsa állítással állt elő: a minták szerint a XIV. századi habarcs fontos részét képezte ugyanis az ázsiai konyha alapkövét adó ragacsos rizs.
A további vizsgálatok szerint ez egyáltalán nem volt egyedi ötlet, hiszen számtalan pagoda, híd, városfal, középület, vagy épp síremlék köszönheti fennmaradását a pasztává főzött, majd homokkal és mésszel kevert rizsnek, ami nehezebben porladónak, ezáltal pedig jóval tartósabbnak bizonyult a nyugati kötőanyagoknál.
A kínai betonként emlegetett anyagban a rizs mellett sokszor más furcsaságok is feltűntek, növelve az időtállóságot. Egy kutatópáros, Jiajia Li és Bingian Zang hat éves munkával az elmúlt több mint négyezer év 159 épületéből gyűjtött be mintákat, melyek több mint felében érdekes nyomokra bukkant: keményítőre, fehérjére, barna cukorra, vérre és olajra.
A kötőanyagként először legalább háromezer évvel ezelőtt felbukkant, a falak vizesedését, valamint az eróziót is megakadályozó rizs a kínai civilizáció aranykorát jelentő Tang-dinasztia (618-907) vált mindennapossá, és leginkább fontos épületek alapjában tűnt fel.
A furcsább anyagok ennél évszázadokkal később kerültek a kínai építészet repertoárjába: a kínai nagy fal Pekinghez közeli darabjában, valamint öt másik helyen állati vér nyomaira bukkantak, amit az ázsiai országon kívül is előszeretettel használtak a falak megerősítésére – a világ levéltárai többek közt francia, angol és olasz nyelvű leírásokat is őriznek hasonló megoldásokról.
Egy 2014-es felmérés szerint a marha- és sertésvér még a XIX. század kínai épületeinek falában is feltűnik, jóval érdekesebb azonban ennél a tungfák almaszerű termésének magjából nyert tungolaj feltűnése, hiszen azt leginkább szövetek és faanyagok – így hajótestek – impregnálására használták, de a szintén a vízállóságot segítő tojásfehérje, illetve az ugyanilyen hatást kifejtő barna cukor jelenléte sem épp mindennapi.
Az építészettörténet furcsaságai persze nem állnak meg holmi vérnél, rizsnél, bőrre kerülve fájdalmas égési sérüléseket okozó faolajnál és barna cukornál, a Római Birodalomban ugyanis vulkáni hamut kevertek az építőanyagokba, ami az idő múlásával egyre erősebbé tette a kikötőket, hullámtörőket és más épületeket.
