Fél órával később ott állok Roberto temploma előtt. Az atya igyekszik nyugodtnak tűnni. Abból azonban, ahogy kapkodva cigarettára gyújt, majd három slukk után eldobja, látszik, hogy nagyon is ideges.
Ahogy belépünk a templomba, Roberto bereteszeli a nagy faajtót, majd gondosan bezárja a sekrestyébe vezető ajtót is.
– Mi ilyen nagyon titkos? – kérdezem.
– Mindjárt meglátod. – Roberto az immár teljes ünnepi díszben álló jászolhoz megy, és összekulcsolja kezét a mellkasán.
Végigtekintek az Eva által szeretettel elrendezett csendéleten. A kis Jézus a jászolban, mellette Mária és József, az istálló tetején pedig a karácsonyi angyal áll őrt. A szegényes hajlék mellett pásztorok táboroznak nyájukkal és kutyáikkal. A három napkeleti király várja, hogy átadhassák ajándékaikat a Gyermeknek.
– Nagyon csinos lett – mondom áhitattal, és azon tűnődöm, vajon elképzelhető-e, hogy Roberto csak azért csapott ekkora hűhót, hogy megmutassa, milyen szép jászlat állított titkos kedvese, Eva.
Az atya a szájára teszi a mutatóujját, és térdre ereszkedik a jászol előtt. Kérdő pillantásomra válaszul megveregeti maga mellett a padlót, jelezve, hogy térdeljek oda én is.
Így is teszek, de még mindig nem értem, mi ez az egész.
A betlehemi jelenet alakjai most épp szemmagasságban vannak.
– Boldizsár – suttogja Roberto.
A jászol felé fordítom a tekintetemet. Ekkor meglátom, miről beszél Roberto, és jeges borzongás fut végig a hátamon.
Csodálkozva nyújtogatom a nyakam, hogy lássam, nem hagyott-e nyomot a szent király szeméből hulló könny a jászol mellett vagy mögött. De nem látok semmit.
– Az asztal alatt is száraz – suttogja Roberto.
– Ez most egy… csoda? – kérdezem halkan.
– Mondd meg te – feleli az atya, ugyanolyan fojtott hangon.
– Én nem értek az ilyesmihez. Nincs valami szakértője az ilyen megmagyarázhatatlan jelenségeknek? Úgy értem, az egyháznál?
Roberto meghökken. Egy pillanatra elgondolkodik, majd kissé elsápad.
– Nem vetted észre…?
– Micsodát? – kérdezem szorongva. – Látom, hogy egy szobor vért könnyezik. És ha ez valami vicc, annak azért egy kicsit erős.
Roberto megint imára kulcsolja a kezét, és behunyja a szemét.
– Az arca. Nézd meg az arcát.
Teszem, amit mond, és ezúttal nemcsak a hideg fut végig a hátamon. Úgy érzem, mintha kis időre a szívverésem is kihagyna.
– Ez… ez… én vagyok… – dadogom.
Roberto nyugtatóan a vállamra teszi a kezét.
– Ezért hívtalak téged, Jakob. Vannak fényképek a tavalyi jászolról. Magad is meggyőződhetsz arról, hogy ez a szobor eddig nem is hasonlított rád.
Értetlenül nézek rá.
– Meg tudod ezt magyarázni valahogy? – kérdezi.
A torkom teljesen száraz.
– Nincs véletlenül valami töményed?
– Menjünk az irodámba – mondja, és keresztet vet.
Negyedórával és két-három konyakkal később Roberto már mindent megtudott tőlem Toni Auerbach téveszméjéről, és ecseteltem neki páciensem legutóbbi előadását is – ördögként. Csendben hallgatott végig, az egyik kezében konyakkal, a másikban rózsafüzérrel.
Most gondolataiba mélyedve néz ki az ablakon át a jeges belső udvarra, néha kortyol egyet az italából. Felváltva ízlelgeti a konyakot és a történetemet.
– Arra gondoltál már, hogy hátha ez az Auerbach tényleg az ördög? – kérdezi azután.
– Komolyan még nem – válaszolom.
– Pedig elképzelhető, hogy az ördög egy embert használ médiumául.
– Ez mit jelent? Hogy a páciensemet megszállta az ördög?
– Igen, lehetséges – mondja Roberto, és rágyújt. – Gyakrabban előfordul, mint képzelné az ember.
– A katolikus egyházban talán. De én szívesebben magyaráznám Anton Auerbach állapotát a pszichológia segítségével.
Roberto szelíden elmosolyodik.
– Nem te mesélted, hogy a páciensed, Abel Baumann hatására kételkedni kezdtél a tudományos látásmódodban? Az ő esetében legalábbis nem zártad ki teljesen, hogy Isten keze van a dologban. Akkor most miért vagy annyira biztos benne, hogy nem az ördög lépett veled kapcsolatba hasonló módon?
Ebben van valami. Eltöprengek.
– Lehet, hogy ez is pszichológiai kérdés – találgatok. – Ha választaniuk kell, hogy Istennel vagy az ördöggel találkoznának, a legtöbben Istent választják.
Roberto rám bök a mutatóujjával.
– Így van. De ez nem azt jelenti, hogy az ördög létezése valószínűtlenebb lenne Istenénél. Épp ellenkezőleg. Tisztán pszichológiai szempontból nézve teljesen nyilvánvaló, hogy az ördög létezik. Különben nem azon lennénk egyfolytában, hogy elűzzük.
– Ezt úgy érted, hogy az ördög valamiféle kollektív trauma?
– Lehet, hogy az, nem? Mit mond a pszichológia?
Elismerem, ebben az elméletben van valami.
– Már régebb óta foglalkozol a témával, igaz?
– Az az igazság, hogy egyszer már találkoztam az ördöggel.
– Mert meg akarta venni a lelkedet – találgatok.
Roberto nevet.
– Nem. Minek venné meg azt, ami egy nap úgyis nála fog kikötni? Az ördög különleges példányokra vadászik.
– Ez mondjuk pont ellene szól annak, hogy Anton Auerbach az ördög – vetem közbe. – Én ugyanis minden vagyok, csak különleges példány nem.
– Ez nem igaz – ellenkezik Roberto. – Ha Abel Baumann képében tényleg az Úristennel találkoztál, akkor te kiválasztott vagy.
– Kiválasztott? Mégis mire?
– Azt egyedül Isten tudja.
– Minden tekintetben átlagos vagyok – erősködöm. – Egy hétköznapi, szegény bűnös.
– Isten jobban örül egyetlenegy megtérő bűnösnek, mint kilencvenkilenc igaz embernek, akinek nincs szüksége megtérésre.
– Ki mondja?
– Jézus, az elveszett bárányról szóló példabeszédében. Lukács evangéliuma.
– De én nem vagyok elveszett bárány – makacskodom. – És nincs is szükségem a megtérésre.
– Hát az kár – feleli Roberto. – Mert Jézus csak azt tudja megváltani bűnei alól, aki őszintén megbánja azokat.
– Fura, hogy ezt pont te mondod. Valahogy nem úgy érzem, mintha te bánnád a bűneidet – vágok vissza.
– Ez igaz. Egy kicsit sem bánom – válaszolja Roberto derűsen. – Úgy látszik, találkozni fogunk a pokolban, Jakob.
– Az jó lenne – mondom. – Bár azt hittem, papként az ember nagyjából biztonságban van a tisztítótűztől.
Az atya egy erőteljes mozdulattal elnyomja a csikket a hamutartóban.
– Jakob, a tízparancsolatnak legalább a felét naponta megszegem. Ha magam is tagja lennék a bíróságnak, amelyik arról dönt, hogy kegyelmet kapjak-e, ellene szavaznék.
– De azért a javadra is szól néhány dolog – mondom.
– Igen? Például mi? – kérdezi meglepetten.
– Én például az Evával való kapcsolatodra is tudok enyhítő körülményeket. Boldoggá teszed őt. Szerintem az ilyet figyelembe veszik az utolsó ítéletnél.
Elmosolyodik.
– Leszel majd az ügyvédem, ha ott tartunk?
– Ha nem lesz más dolgom a pokolban, nagyon szívesen.
Roberto bólint, és újabb konyakokat tölt.
– Hogy értetted azt, hogy te már találkoztál az ördöggel? – érdeklődöm.
Az atya merengve leteszi az üveget, és a poharáért nyúl.
– Ennek már jó ideje. Egy idős hölgy a gyülekezetemből azzal keresett meg, hogy kísértet jár a padlásán. Hiszed vagy sem, de minden éjjel megszólalt ott egy ősrégi telefon.
Felkapom a fejemet. Roberto az emlékeivel van elfoglalva, így nem veszi észre a megrökönyödésemet.
– Azt a telefont már évtizedek óta nem használták, valószínűleg rossz is lehetett. De a legfurcsább mégis az volt, hogy akkor is szólt, amikor…
– …be sem volt dugva – fejezem be a mondatot.
Roberto döbbenten néz fel rám.
– Te vagy az ördögűző – állapítom meg.
Ez kibillenti az egyensúlyából.
– Ezt nem mondtam – feleli, és zavartan köhög.
– Ismerem a történetet – mondom. – A néni unokája nemrég a rendelőmben járt, mert akadt némi technikai problémánk a számítógépünkkel. És azon a délutánon a mi telefonunkkal is megtörtént. Ezért mesélte ezt a dolgot azzal a másik telefonnal. Azt is mondta, hogy csak akkor lett vége, amikor beavatkozott egy ördögűző.
Roberto néhány másodpercen át mozdulatlanul néz.
– Erről egy szót sem szabad szólnod senkinek, Jakob – mondja aztán. – Kérlek, ígérd meg.
– Azt hiszem, efelől nyugodt lehetsz. A titkod jó helyen van nálam – válaszolom.
Roberto félretolja a konyakospoharat, előrehajol, és mélyen a szemembe néz.
– Jakob, ami itt történt, az nem véletlen. És azt hiszem, hogy mi ketten sem véletlenül találkoztunk. Számításba kell venned azt, hogy pontosan itt és pontosan ebben a pillanatban a pokol erői dolgoznak. És a páciensed talán az igazat mondja, amikor azt állítja, hogy ő maga az ördög.
Roberto atya gyorsan keresztet vet.
Egy szemvillanás múlva egyszerre ugrunk fel. Roberto futva megkerüli az íróasztalt, és már sietünk is át a templomba.
Míg én az ajtóhoz rohanok, hogy ellenőrizzem, be van-e zárva, Roberto a szentélybe szalad. Valószínűleg az ott található értéktárgyakért aggódik.
A templomajtó nyitva. Kirontok rajta, és még látok eltűnni egy sötét alakot a kapubejáró túlsó végén. Hevesen dobogó szívvel vágok át az udvaron. A jéghideg téli levegőtől kis híján eláll a lélegzetem.
Mindössze néhány másodperc alatt elérek oda, ahol az alak az imént eltűnt. Legnagyobb meglepetésemre az utca mégis teljesen kihalt. Csalódottan leejtem a vállamat, dideregve megfordulok, és hirtelen ott áll előttem Anton Auerbach.
– Jakob! Micsoda kellemes meglepetés, hogy látom! – mondja jellegzetes ragadozómosolyával. – De mit keres maga egy szál ingben az utcán ilyen időben? Még megfázik!
Nem hagyom, hogy látszódjon rajtam a találkozás fölött érzett döbbenet.
– Épp be akartam menni – felelem bizonytalanul. – Látogatóban vagyok itt. Hát maga? Puszta véletlenségből járt erre?
– Igen. Megbeszélésem van a közelben. – Széles gesztussal kinyújtja a kezét, és megnézi az óráját. – Amiről sajnos késésben vagyok. Szép vasárnapot! Találkozunk a rendelőjében.
Barátságosan biccent, azzal elsiet.
Kicsivel később újra ott vacogok a templomban. Roberto a jászol előtt térdel. Amikor észrevesz, feláll, és odajön hozzám.
Nem is figyelek rá, mert hirtelen bevillan az Anton Auerbachhal való találkozásom egy részlete.
– Hallod, amit mondok? – Roberto hangja mintha messziről szólna.
Egy részlet, amitől egyszerre nagyon nyugtalan leszek.
– Jakob! – Roberto hangja most már sürgetőbb, de mintha még távolabbról jönne, mint az előbb.
A nyugtalanító részlet Anton Auerbach órája. Ahogy széles gesztussal megnézte, láthatóvá vált, hogy egy rózsaaranyból készült Patek Philippe az. Meg mernék esküdni, hogy pontosan ugyanaz az óra, amit Ellen vett vissza volt szeretőjétől, Niklastól, amikor szakítottak. A kérdés az, hogyan került ez az óra Anton Auerbach csuklójára.
Hans Rath: Az ördög is csak ember
Animus, 2019
Kiemelt kép: Jan Woitas/dpa-Zentralbild/dpa/AFP
