A Podmaniczky tér nevét hallva a legtöbbeknek jó eséllyel semmi sem jut eszébe, pedig az a Bajcsy-Zsilinszky út melletti fekvésének köszönhetően az már hosszú évtizedek óta a főváros fontos köztere: innen közelíthető meg a hármas metró Arany János utcai megállója, a mozgólépcsőktől pár lépésnyire pedig a 72-es, illetve 73-as trolibuszok végállomását érhették el az utazók.
Az eddig hajléktalanok és galambok által lakott, a megállóhoz csapott büfék illata által dominált terület tavasszal „valóságos városi ligetté” alakul – jelentette be januárban Belváros-Lipótváros önkormányzata. Ennek keretében
– ígérték a látványterveket is bemutató közleményben.
A kétségkívül hangzatos leírás, illetve az „egyedi tájépítészeti megoldásokkal és utcabútorokkal”, új közvilágítási rendszerrel, valamint „magas minőségű természetes lapkő burkolattal” való frissítés ígérete ellenére a Vörösmarty tér megújulásával egy időben történő átépítés színvonala – az elmúlt évek hasonló, valódi zöldterületek helyett inkább térkőerdőt adó munkálatainak fényében – minimum kérdéses.
A rég nem működő, 1983-ban állított Csorgó, illetve a rendszerváltás után itt felállított Podmaniczky Frigyes-szobor (1991) felújítása, illetve a tér állapotának javítása persze örvendetes hír, ehhez előbb azonban rombolni kell: az aszfaltréteg feltörése után a kivitelezők előbb néhány méter mélyre ásnak, majd új talajréteget terítenek a létrejött gödörbe.
A négy éve már Kisközgépként emlegetett Penta által 1,16 milliárd forintból végzett munkák megkezdése után hat héttel a projekt most épp a gödörmélyítési fázisnál tart, a rombolásnak azonban meglepő hozadékai is vannak:
A Bajcsy-Zsilinszky út felé néző, a tér nyugati oldalát jelentő, egymás mellett elég eklektikus képet nyújtó házak szuperül beolvadtak a városképbe, így a legtöbben talán azt sem feltételezik, hogy a Podmaniczky tér csak a XX. század derekának kényszerszülöttje.
Pedig így van – a területen hetven évvel ezelőttig ugyanis négy jókora ház állt:
A március 26-án készített fotókon az egykori 26. és 28. számú épületek egykori alapját és pinceszintjének darabjait látjuk, a 30. és 32. még meglévő részleteinek jó része pedig a metróállomás felszíni részének lebontása után bukkan majd elő a földből:
A Központi Statisztikai Hivatal 1945. decemberi kárfelmérése szerint az I. Vilmos német császár helyett ekkor már Bajcsy-Zsilinszky Endre nevét viselő utca páros oldalán egyedül ez a Szent István-bazilikához közeli tömb semmisült meg, szűkebb környezetében pedig csak a szomszédos két lakóház (a mai 34., illetve 36-38.) szenvedett súlyos károkat – ezeket azonban később helyreállították.
Az eltűnt, az első világháború éveire egyetlen bank tulajdonává váló házak tökéletesen szimbolizálták a XIX. és XX. század Budapestjét – lássuk is őket sorban!
Örökre eltűnt levelek
A széles Váci körút felé hét tengellyel néző, a Neuwelt-átjárót rejtő sarokház Weber Antal (1823-1886) tervei szerint 1875-1876-ban született meg, a Budapestet fotók ezrein megörökítő Klösz György (1844-1913) a millenniumi ünnepségek előtt röviddel készült képét látva pedig egy ideális polgári bérház képét nyújtotta:
A dór oszlopok közt a XIX. század utolsó éveiben többek közt dr. Brüll Ignác angol konzul (egyben a pesti ügyvéd kamara másodelnöke) tért haza, a házban azonban nem csak otthonok, de irodák és raktárak is megbújtak: a századforduló előtt Schvarcz József és Társa cég gép- és szerszámraktárát találhattuk volna itt, néhány évvel később azonban már a tűzálló építőanyagokat árusító Deutsch Bertalan chamotte- és agyagárugyár Rt. központja, a Magyar-Balkán Kereskedelmi Rt. lakberendezési osztálya, az Országos Bérszántó Vállalat Rt., valamint a „középső és kisebb kereskedők és iparosok hiteligényeinek kielégítése” céljával 1905-ben létrejött Központi Kereskedelmi és Iparbank Rt. első állandó központja is ide volt bejegyezve.
A ház főbb jegyei a háborúig nem változtak, a Magyar Bank és Kereskedelmi Rt. tulajdonába való 1912-es átvándorlása után folyt, az egész tömböt érintő emeletráépítést, illetve az udvar lefedését azonban nem úszta meg.
Az épület 1945. január 16-án (szomszédaival egy időben) kapott találatokat, és jórészt kiégett.
Ekkor a Magyar Szemle című folyóirat szerkesztősége és kiadóhivatala foglalta el az első emelet jó részét, kiégése pedigjókora veszteséget okozva a magyar irodalomtörténetnek. A lapnál dolgozó Bisztray Gyula két héttel a történtek után, február elején járt az udvarban, remélve, hogy a pincében lévő, a vacogó lakók által tüzelőanyagforrásként használt irattár maradványai közt még számos érték bújik meg. Két, közel tíz évvel korábban elhunyt zseni, Kosztolányi Dezső és József Attila egyetlen, a Szemlének írt levelét, valamint a szerkesztőség Babitscsal folytatott levelezésének egy részét sikerült megmentenie, melyek közül értékét tekintve kiemelkedik József Attila üzenete:
A havonta megjelenő lap első lapjain ígért mutatványszámokra és próbakötetekre hivatkozó József néhány soros levelében ugyanis a szerkesztőség által megszabott, saját költségeiket is alig fedező előfizetői díj mérséklését kérte. Kérésének eleget tettek: a költő a kiadóhivatal személyes felkeresése után megkapta a kivételes esetekben járó ötven százalékos kedvezményt, neve pedig bekerült az előfizetők kartotékjába.
A – jó eséllyel a Károly körúton 2005-ben elbontott üzletsorhoz hasonlóan – visszabontott házat a lakók és az üzletek még éveken át nem hagyták el: az 1949-ben itt élő Katz Jakab festék-, illatszer és háztartási cikk-kereskedő otthona alatt működött például a Machovits (Mackovits) papíráruszaküzlet, Erős Ervin órásüzlete, Mészáros Vilmos söntése, illetve Kempf Jenő autószaküzlete is.
Gyilkosság és vérpiros narancsok
Az épület jobb oldali szomszédja, a neoreneszánsz Schwarz-ház félköríves nyílásaival, az első emelet medallionfejes erkélygyámjaival és kovácsoltvas rácsaival jóval különlegesebb élmény. Az 1875-1876-ban született ház az alig három évvel korábban (az Andrássy út kiépítésére létrejöt)t Sugár úti építővállalat felkérésére Magyarországra érkezett Petschacher Gusztáv (Gustav Petschacher, 1844-1890) munkája, aki élete utolsó másfél évtizedében a historizmus számos kitűnő példájával gazdagította a hirtelen világvárossá váló Budapestet.
Az épület átadása utáni évtizedben japán és kínai kerámiák, valamint teák mellett a mindössze tizenkilenc éven át működött amerikai Waterbury zsebóragyár termékei, valamint Frommer Elemér vérpiros narancsokat, déligyümölcsöket és gyarmatárut tartó boltjának (Budapesti Hírlap, 1899. február 25.) áruja gyönyörködtette az utcán sétálókat, vagy épp a házban lakó nyomdavezért, vitéz Falk Zsigmondot.
A századforduló után Frommer minden jel szerint Sáfrány Lajosnak adta át a stafétát, aki talán egy tengerentúlon gyilkolt ázsiai férfival, Leon Linggel is találkozott a boltban:
A húszas években a Belföldi Fatermelő és Erdőipar Rt-nek, a dunakavics, dunahomok, mozaiklap, cementáru, műkő és uszállyal való szállítás terén érdekelt Egyesült Építőipari és Hajózási Rt.-nek, valamint az Ujlaki Tégla- és Mészégető Rt. központi irodájának otthont adó épület udvarát 1922-ben a Mai Manó Házat is tervező Nay Rezső és Strausz Muki (Ödön) tervei szerint fedték be.
A közel fél évszázad után megújuló ház ezután újabb vállalatok – így a Magyar Királyi Állami Vasgyárak Kereskedelmi Képviselete, az autófelszerelési cikkeket árusító Ferró vas és műszaki Rt., majd a háború előtt röviddel a Pantheon Irodalmi Intézet főhadiszállásává vált.
A második világháború itt a bérlő cégek közt is éreztette a hatását, hiszen 1940-ben már az óvóhelyi berendezéseket, légoltalmi cikkeket, valamint szellőző- és gázszűrő rendszereket gyártó Műszaki és Vegyipari Kft. irodáit is a kapu mögött találhattuk volna meg.
Az 1945 utáni évekről azonban már egyetlen lap sem emlékezik meg.
Halál és preparált testek
A szappangyárát a 30. számú telken 1831-ben megalapító, majd azt a külvárosba költöztető Hutter József megrendelésére Senger János által tervezett, 1865-ben átadott 30-32. egyik felén a megnyitás után alig tíz évvel a francia gőzcséplőgépeket és a kor mezőgazdasági csodákat importáló Bauer J. irodája, illetve a kor hirdetései szerint
csábította az embereket, a következő évtizedek azonban nem tartogattak ehhez hasonló meglepetéseket: 1891-ben a 32.-ből átköltöző Mumme Anna virágkereskedése, a századforduló körül pedig a boltját a szomszédos épületben megnyitó Frommer Elemér cégközpontja, Hadi Jakab férfidivat-kereskedő, valamint az 1903-as érkezése után röviddel kirabolt Schlesinger J. és Társa bankház foglalta el itt a helyét.
Az épület 1906-ban került a 32.-ből induló Magyar Kereskedelmi Részvénytársaság tulajdonába, hiszen a társaság vezetői sejtették, hogy rövidesen újabb irodaterekre lesz szükségük.
Igazuk lett: három évvel később megindultak az utcáról alig felfedezhető átépítések, az első világháború előtt pedig újabb két emelet került a házra.
A tulajdonosváltást követő hónapok nem voltak túl zökkenőmentesek: az épülethez korábban örökség útján hozzájutó előző tulajdonos, Hutter Tivadar ugyanis megtartotta itteni lakását, testvére a következő évben történt halála – az idős férfit elütötte a Bajcsy-Zsilinszky úton egészen 1980-ig közlekedő villamosok egyike – azonban olyan mély depresszióba taszította, hogy 1907. májusában végül egy forgópisztollyal végzett magával.
Biciklizni a széfek mellett
A 32. történetének első szakasza szomszédaival ellentétben nélkülözte az igazi érdekességeket, valamint a város közvéleményét lázban tartó történéseket, lakói közül azonban kiemelkedett a kor számos magyar építésze, köztük Ybl Miklós (1814-1891) több épületét – így a Várkert Bazárt, az Egyetemi Könyvtárat, illetve a ma a Corvinus Egyetem által használt Fővámházat –, valamint a 26. számú házat felépítő, kivitelezőként a város egyik legtehetősebb polgárává vált Wechselmann Ignác (1828-1903), aki 1877-től biztosan itt is lakott.
A házat az 1890-es évek hajnalán vette át a frissen megszületett Magyar Kereskedelmi Rt., majd lebontatta, helyén pedig Freund Vilmos tervei szerint 1894-re született meg a főváros egyik legszebb, homlokzatán a Párizsból épp hazatért, mindössze huszonhárom éves Ligeti Miklós (1871-1944), a városligeti Anonymus alkotójának szobrait viselő bankháza.
A magyar impresszionista szobrászat egyik vezéralakjaként a város tucatnyi pontján nyomot hagyó Ligeti az Ókori kereskedelem és a Reneszánsz kereskedelem szoborcsoportját nem a megrendelő, hanem az építész kérésére faragta ki:
Mindkét alakot egy fiú és egy lány kísért:
A lakó- és irodaházként használt, fényűző áruháznak, vagy a felső tízezer számára nyitott luxushotelnek is beillő óriás a századelőn több kisebb átalakítást, illetve bővítést ért meg, utcaképe azonban egészen a háborúig nem változott.
Óriási tereiben nem csak a bank, de a szuper nevű gőzcséplőgarnitúrákat, gőzgépeket és szalmakazalozókat gyártó Magy. Kir. Államvasutak Gépgyárának Vezérügynöksége, és a Magyar Kir. Kereskedelmi Múzeum tudakozó-osztálya és kereskedelmi szakkönyvtára, de az egyre nagyobb őrületté váló kerékpározás elterjedését elősegítő Müller Dávid „legelőkelőbbként” reklámozott téli és nyári kerékpáriskola fedett, légfűtéses oktatóterme is elfért.
A kerekezésnek rövid idő után azonban vége szakadt, sőt, a könyvtár is elköltözött, az újabb és újabb cégek megjelenése azonban a második világháború éveiig sem szűnt meg: előbb a Magyar Királyi Sójövedék Vezérügynöksége, majd a Szegedi gyujtóárugyár (később Szikra Magyar Gyujtó Gyárak Rt.), a Német-Magyar Kereskedelmi Kamara, a Steaua Magyar Kőolaj Rt., a Nagybátony-Ujlaki Egyesült Iparművek Rt., végül a gróf Bethlen Istvánt és báró Hatvany Endrét is soraiban tudó Magyar Föld részvénytársaság neve tűnt fel a kapu melletti zománc- és réztáblákon.
A gyönyörű bankház a szomszédjaihoz hasonlóan jórészt kiégett, az iratanyag jó része kevés kivétellel megsemmisült, de a bank a romeltakarítás, illetve a minimális helyreállítási munkák után továbbra is fogadta az ügyfeleket, sőt, a rendelkezésére álló teret más vállalatokkal, így a Fűszerpaprika Termeltető és Feldolgozó Nemzeti Vállalat csomagolóüzemével és raktárával, valamint a nem kevésbé jól hangzó Ipari Fakelléktermelő Nemzeti Vállalat központi irodájával is megosztotta.
Az 1945 után újra régi nevét viselő, Angol-Magyar Bank Rt.-ként működő vállalatot végül 1949 végén államosították, neve pedig örökre eltűnt az utcákról.
Érdekeltségei, illetve tulajdonai számos esetben ennél is rosszabbul jártak: az 1911-ben született Dózsa György úti Park Szanatórium (Komor Marcell és Jakab Dezső), Budapest egykor legmodernebb gyógyintézete 1945-ben romhalmazzá vált, megmentése pedig egyetlen pillanatra sem merült fel az illetékesekben. Helyén 1948-ban a SZOT székháza, annak lebontása után pedig Erick van Egeraat utca felé dőlő homlokzatú ING-székháza született meg.
Az öt alagutas Arany János utcai, első látásra talán unalmasnak tűnő metróállomás és a tér eddigi képe 1982-re született meg, jóval érdekesebb volt azonban annál, hogy szó nélkül elmehessünk mellette:
A téren elhelyezett pavilonok, padok és szobrok mindemellett néhány évre talán jó hangulatot kölcsönöztek a foghíjteleknek, a helyzet azonban az elmúlt időben – a felújítások hiánya miatt – egyre inkább kezelhetetlennek tűnt.
Reméljük, a most születő park ennél barátságosabb lesz, és néhány év múlva nem a sérült gyeppel szegélyezett, törött lapokból álló, mozgó térkőerdőn kell majd átsétálnunk.
Fotók: Fortepan/Wikimedia Commons, kivéve a külön jelzett képeket
