Kultúra filéző

Sosem volt még a főzés ennyire egyszerű és imádnivaló

Igaz, hogy Samir Nosrat könyve már 2017-ben megjelent, de a séf netflixes dokumentumfilmjével ért a csúcsra. Majd' 40 évig azt se tudtuk, ki ő, most pedig a vidám főzés ikonja. Ha valaki, akkor Nosrat még a hitetleneket is megtanítja főzni, de itt még csak meg sem áll: kultúrát, politikát és életet visz a gasztronómiába.

Amikor megkaptam a Só, zsír, sav, hő című, magyar nyelven is kiadott alapkönyvet, azonnal felkiáltott valaki, hogy milyen cím az, hogy Só, zsír, sav, hő?! Meglehet, furcsa a cím, ám úgyis a tartalom a lényeg:  Samin Nosrat több évtizedes tapasztalata egy könyvbe sűrítve a leghasznosabb, amit csak találhatunk. És egyik olyan ajánló sem hazudik, amely azt javasolja:

Ha egyetlen szakácskönyved van otthon, ez legyen az!

A Netflix sem véletlenül kérte fel négyrészes dokumentumfilm elkészítésére a szakácsot (2018 végén jött ki), és nem véletlenül az iráni származású Nosrat az új Julia Child (ő amúgy az iráni Martha Stewart akart lenni) – legalábbis az amerikaiaknak. Nekünk, mondjuk, legyen ő a modern Horváth IlonaSzínészek és ismert emberek is rajonganak érte nyíltan a milliók mellett azért, mert szívből főz. A könyve, a sorozata nem róla szól, hanem a konyhaművészet és az alapanyagok iránt érzett szenvedélyéről. Ez pedig ragadós. Nosrat nem másolni tanít meg minket, hanem könyv nélkül főzni, hogy érezzük a sót, a zsírokat, a savakat és a megfelelő hőmérsékletet.

Samir Nosrat Kaliforniában nőtt fel: a szülei az iráni forradalom előestéjén, 1979-ben menekültek Amerikába, Nosrat San Diegóban született. „Én voltam az egyetlen barna a gazdag, szőke és csinos gyerekek között” – mondta egy korábbi interjúban a Guardiannek. Nosrat megtartotta a perzsa gyökereket, fárszi nyelven beszélt otthon, és közel-keleti ízeket hozott magával. Nem főzött, nem járt étterembe, viszont a Berkeley-n tanult irodalmat, ahol egy Johnny nevű költő indította el a magas gasztronómia felé vezető úton. Végül Samin Nosrat addig spórolt, amíg ki nem jött egy vacsora az Amerikában fogalomnak számító Chez Panisse-ban. Nosratra akkora hatást gyakorolt az étterem, hogy bement munkát kérni, és a tulajdonos, Alice Waters (neki ajánlotta a könyvet) felvette. Hosszú éveket töltött az étteremben, a mosogatástól a főzésig jutott, fogásokat készíthetett el egyedül, de ami még fontosabb: vagy 20 éve rájött, hogy megérdemelne valami összefoglalót a só, zsír, sav és hő. Aztán persze felmerült benne, hogy szuper, hogy megvilágosodott – azaz, hogy az egyszerűségében rejlik a főzés alapja –, már csak meg kellene tanulnia rendesen főzni, hogy legyen is mit írnia a fejezetekhez. Addig-addig figyelt, amíg meg nem tudott tölteni majdnem 500 oldalt tartalommal.

Kért, kérdezett, és kapott

Samin Nosrat írása azért sem egy egyszerű szakácskönyv, mert tanácsai és a tapasztalatai nem csupán a gasztronómiában jönnek jól. Már az előszóból kiderül, hogy jó helyen vagyunk-e. A leghosszabbat az a Michael Pollan írta, aki a Harvardon és a Berkeley-n oktat újságírást, és Nosrat bekéredzkedett hozzá. Befért a népszerű gasztroújságírás órára, a szakmai kapcsolatuk pedig barátsággá alakult, majd a szakács tanította meg Pollant főzni a Cooked, szintén netflixes sorozatához. Nosrat kopogtatott a Chez Panisse-nál, és a New York Times gasztrorovatánál is 2013-ban (itt nem válaszoltak neki, de azóta már rendszeresen ír receptekről a lapnak). A dolgok nem – csak – megtörténtek vele, hanem mert minden előképzettség, kapcsolat nélkül kérni a szakmától. Sőt, amikor egy rendezvényen ismeretlenül odament a Chef’s Table rendezőjéhez, Brian McGinnhez, azt közölte vele:

Mondanom kell valamit: jobban kell ezt csinálnod!

Ezzel arra utalt, hogy az amúgy gyönyörű dokumentumfilm sokáig csak fehér férfi séfekre koncentrált.

Fotó: Netflix

A másik ajánlást az az izraeli-angol Yotam Ottolenghi írta, aki annak idején megmutatta, miért is olyan sokszínű a jeruzsálemi, izraeli konyha. Bár nála főleg recepteket olvashatunk, azért hamar kibukik, hogy itt többről van szó: megérthetjük hogyan hatja át a politika az ősi fogásokat, és azt is, miért olyan nagy dolog, ha az iráni Samin Nosrat vezet egy beszélgetést a zsidó Ottolenghivel. Mindkettejük életében van egy közös pont: nem azonnal jött a siker. Mindketten irodalmat tanultak, aztán Ottolenghi a doktori helyett Londonba költözött, és tanulta ki a francia alapokat a Cordon Bleu-ben, majd a harmincas évei elején cukrászként dolgozott Angliában. Innen jutott el odáig, hogy ha valaki a közel-keleti konyhában szeretne nagyot alkotni, az őt követi. Egyből megtanulunk tőle savanyítani bármit, és a Jeruzsálem című könyve hívja fel a figyelmet, hogy a kecskesajtnak és a balzsamecetes édeskrumplinak jól áll a friss füge, és a datolyának legalább ezer arca van. Ecetesen, lila hagymával egyenesen páratlan.

Ottolenghihez hasonlóan Samin Nosrat sem azonnal futott be. 37-38 éves koráig a kutya nem ismerte, nem volt Michelin-csillgos séf, nem szerepelt semmilyen listán, de megtanította az embereket főzni. Csendben, rendesen. „Annyira örülök, hogy olyan sok csalódás ért, most már tisztán látok. 20 évvel ezelőtt elnyelt volna (a siker)” – nyilatkozta a majdnem 40 éves szakács.

Rosszul sózol te is, én is, és mindenki

A gimnáziumban a kissé zizi francia tanárunk úgy próbálta az unott diákok fejébe verni a rigoler igét (nevetni), hogy fogunk egy rigót, és ha megcsavarjuk, akkor rigólé lesz belőle. Franciául majdnem elfelejtettem, viszont a rigoler és még pár társa beégett. Nosrat ugyanilyen módszerekhez nyúl, mikor nem csak a pontos kémiai folyamatokat magyarázza el, hanem azt is, hogy amikor a Chez Panisse-ben paradicsommártás-verseny volt, akkor még a képzettebbek is elrontották az avas olívaolajjal. A hibát persze a zsűri feje, Alice Waters kiérezte: értetlenül állt, mikor a versenyzők az étterem méregdrága olaja helyett a romlottat öntötték a szószba (régebbit, ami nekünk fel sem tűnne). Az olívaolaj ugyanis nem bor (ezt a hasonlatot Nosrat a netflixes sorozatában használta), az idővel nem nemesebb lesz, csak avas. Így tanította meg nekünk, hogy a zsíron mennyi múlik, ízesít és támogat. Ha ott elszúrjuk, mindegy, hogyan passzírozzuk a paradicsomot, vagy mennyi oregánót rakunk a szószba.

Fotó: Netflix

De beszélhetünk a sóról is, és arról, Samin Nosrat hogyan értette meg a funkcióját egy tengeri fürdőzés alkalmával, hogy miért ízlik neki annyira az uborka és a feta. Az ősi titok a sóban rejlik. A tippek nem azt mondják el, hogy pontosan mennyi sót használjunk, hanem azt, miért is kell besóznunk előre a húsokat, és miért kell tenyérrel önteni a zöldség főzőlevébe (legyen olyan, akár a tengervíz). Belülről tanít meg sózni, ami a legalapvetőbb recepteknél is bármikor jól jöhet. A csipetet elfelejthetjük (kivéve a desszerteknél), helyette jön a szórás és a tenyér. De az sem utolsó, hogy Nosrat kézen fog minket, elmagyarázza a só kitermelését, hogy mit válasszunk otthonra (az olcsóbb maldon vagy kóser só: jobb minőségű, apróbb szemcsés mindennapi használatra a konyhasó helyett, nagyszemű: a sókristály nem főzővízbe való, vagy a húsok előresózására, hanem az étel tetején roppanhat egyet), majd receptekkel vizsgázhatunk az anyagból. Ez nem is egy szakácskönyv, inkább gasztrós regény extrákkal. Ha pedig kivégeztük mind a négy elemet, jöhet a netflixes változat (ajánlott megtartani a sorrendet), ami Nosrat utazásai során ad egy képet arról, hogy miért muszáj szeretni ezt a nőt, ahogy őszintén ugrál örömében, ha megfelelő egy kétéves parmezántömb kalapáccsal megkopogtatott aljának hangja. Igazán csak a könyvvel élvezhetjük a Salt Fat Acid Heat (Só, zsír, sav, hő) című sorozatot, de úgy nagyon.

Kiemelt kép: Netflix

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.