Nem kisebbre vállalkozott Bernard-Henri Lévy (BHL), mint hogy saját színdarabjával a demokratikus ellenállásra és a remény felélesztésére tesz kísérletet a májusi európai parlamenti választás előtt. A francia, baloldali sztárfilozófus – aki annyiban mindenképpen sztár, hogy a 70-es évektől kezdve nemcsak az európai filozófia ismert alakja, hanem elő is tudja magát adni, akár tévében, akár színpadon – 20 európai országot jár be a saját maga által írt és előadott Looking for Europe – Felhívás a remény felébresztésére című előadásával.
Turnéja negyedik állomásaként Bécsben adta elő, valamivel több mint háromnegyed ház, vagyis 300 ember előtt. A színpadon mindössze egy asztal, egy szék, egy pamlag és egy kád áll, a háttérben pedig vetítéssel erősítenek rá, hogy igazából egy szoba belső tere. BHL pedig, mint mindig, sötét öltönyben és mélyen kigombolt hófehér ingben lépett a színpadra.
Bár ezzel a darabbal nemrégiben kezdte el Európát járni, igazából ez egy korábbi „monodrámája”, egy korábbi darabjának a felfrissítése, még pontosabban, második felfrissítése. 2014-ben mutatta be Szarajevóban a Hôtel Europe című előadását, majd ebből nőtt ki a brexit-népszavazás előtt Nagy-Britanniában színpadra vitt Last Exit Before Brexit, ami arra próbálta rávenni a briteket, hogy ne szavazzanak a kilépés mellett.
Az előadás alapsztorija, hogy egy hotelszobában ül, és 90 perce van arra, elő kelljen adnia beszédét. Tulajdonképpen ezalatt a másfél óra alatt több példán bemutatva arról beszél, hogy Európa az elmúlt száz év egyik legsúlyosabb krízisét éli meg, ahogy a II. világháború alatt zsidók millióit semmisítették meg, és ahogy a délszláv háborúban – kiemelten a Szarajevó ostrománál – a világpolitikai elit csak nézte, ahogy tömegeket gyilkolnak le.
Szerinte ugyanazok a folyamatok folynak most is, mint ezeknél, illetve ezek előtt, a jelenleg Európát eluraló populizmus pedig valójában szinonimája a fasizmusnak. Ma a migrációval és az EU-ellenességgel akarnak minél több embert megnyerni a szélsőségesek: országvezetők és fontos politikusok mint Oroszországban Vlagyimir Putyin, Franciaországban Marine Le Pen, Olaszországban Matteo Salvini, populista pártok mint a spanyol VOX vagy a német AfD, illetve az Egyesült Államokban „Baby Trump”, akit egész előadásában végig így nevezett.
Lévy előadásai mindig másmilyenek, egyrészt, mert a Looking for Europe honlapján a nézők az előadás közben bennük felmerült kérdéseket megírhatják, és az ezekre adott válaszokat beépíti a későbbi műsorába (ezek eléggé ki is ugranak a történetből a műsor közben). Másrészt, mert az adott ország – ahol éppen fellép – helyzetével kiemelten foglalkozik.
Így most Bécsben a jelenlegi osztrák kormányfőt, Sebastian Kurzot ekézte, egészen leegyszerűsítve azzal, hogy egy karrierista fiatal, aki, hogy hatalomra jusson, még az osztrák szélsőjobboldallal, a Szabadságpárttal is koalíciót kötött. Aminek jelenlegi elnökét, Heinz-Christian Strachét és a már meghalt korábbi elnökét, Jörg Haidert is többször felemlítette BHL, utóbbit valamiért talán még többször is, mint Kurzot.
A jelenlegi néppárti kancellárról továbbá azt is mondta, hogy nincsenek elvei – szemben a szintén fiatal, erősen kedvencének tűnő Emmanuel Macronnal –, állandóan elvbarátaihoz próbál simulni, a 30 napos hónapokban Angela Merkelhez, a 31 naposokon pedig a V4 vezéréhez. Azaz Orbán Viktorhoz, akit még kétszer említett a darabban BHL. Ami abból a szempontból mindenképpen meglepő, hogy az Indexnek nemrégiben adott interjújában a francia filozófus a magyar miniszterelnököt a szélsőségesek keresztapjának nevezett. Ebben az interjúban arról is beszélt, hogy „Európa csatája az Orbán vs. Macron mérkőzés lesz”, ami Bécsben inkább tűnt Macron vs. Kurznak, vagyis a fiatal, de elvekkel és értékekkel felvértezett fiatal politikus, illetve a szintén fiatal, de teljesen üres politikus csap össze, és a nyertes dönt Európa sorsáról.
Mi lehet a megoldás?
Erre válaszolva BHL azt mondja, hogy szerinte nem politikai, hanem eszmei választ kell adni, az európai kultúrát kell feleleveníteni, arra kell emlékeztetni, hogy ne bukjon el Európa.
Arcokra van szükségünk
– jelentette ki, aminek a kifejtéséhez egy egészen abszurdba hajló név- és hozzácsatolt feladatsort hadart el elhunyt és még élő tudósokból, művészekből, szakértőkből. Így lett nála például Soros György a pénzügyekért felelős európai biztos, vagy a szürrealitásért Franz Kafka és Samuel Beckett.
Ez a nagy felsorolás azonban azt is jól példázza, amit már a darab első fél órája után a fejünkben motoszkált: igazából, amit látunk a színpadon, az egy színész, aki egy filozófust játszik el, előadja a maga történelem-szemléletét, -magyarázatát, viccet csinál azokból a politikusokból, akikkel nem ért egyet, és hogy mindez hitelesnek tűnjön, megmutassa mennyire művelt, szinte hasraütés-szerűen felsorol időnként egy csomó nevet. Egy rakást ideírunk, csak érzékeltetésképp: Robert Schuman, John Locke, Goethe, Newton, Keynes, Popper, Smith, Schoppenhauer, Mahler, Verdi stb, stb.
Az indexes interjúban arról is beszél BHL, hogy azért választotta a színházat, mert az politikus, vészhelyzetben, mint a mostani, ehhez kell nyúlni. Az előadást látva azonban erről nem vagyunk teljesen meggyőződve. A színház lehet politikus, de közben ő nem nyúl semmilyen színházi eszközhöz, lehetne ez egy TED-előadás, egy motivációs beszéd is, aminél mindössze annyival több, hogy néha kopogtatnak az ajtaján, néha sms-eket kap, néha telefonálnak neki (ami egyébként azért is jó, mert így tudja olvasni a szövegét, ha elfelejti). Különben csak ül, vagy kicsit, a problémától kínlódva járkál, néha pedig kimerülve leül a kerevetre.
Mondandóját franciául adja elő, amit német felirattal segítenének, de inkább csak a nyakak kitörését segíti, legalábbis az első sorokban ülőknek. Ráadásul a német szöveg – főleg, mikor BHL hadarni kezdett – akadozva követte.
Ehhez elég lett volna egy tanulmányt, újságcikket kiadni, azt is szinte csak azok olvasnák, akiket BHL érdekel. A színdarabjával sem győz meg pluszban senkit, hiszen nagy többségben azok mennek el rá, akik tudják, ki ő, így arra is számíthatnak, hogy mit fog mondani. Ahogy legtöbben valószínűleg azt is vallják, amit ő. Mindemellett arról nem is szólva, hogy a szélesebb közönséget sem lehet azzal meggyőzni, hogy de hát itt van nekünk Mann, Stendhal, Sartre (és még tényleg rengeteg európai szellemiség). Ha még tudják is, kiről beszél, az már igen kemény dió, hogy ezt összekapcsolják azzal, sőt, ezalapján változtassák meg a véleményüket, miszerint nekünk igenis kell az Európai Unió.
Ráadásul, míg a brexites változatot azzal fejezi be, hogy „kérem, kérem, maradjanak”, itt egy hasonló kérés is elmarad, bár mint tudjuk, az sem sokat segített.
Kiemelt kép: Yann Revol
