Nem kellett ahhoz rajongónak lenni, hogy őszintén kíváncsian várjam a Piedone nyomában című dokumentumfilmet, amiből a kibővített változat a héten kerül a mozikba. Gondoltam, ebből majd megtudok egy rakás dolgot Bud Spencerről, megértem, nagyjából ki is lehetett ő, és úgy általában közelebb kerül hozzám emberileg és színészként, a popkultúra Magyarországon olyan fontos szereplőjeként egyaránt. Ez viszont, sajnos, nem történt meg.
Király Levente filmje ugyanis nem annyira dokumentumfilm, merthogy a doku kutató, elemző, sokszor eddig ismeretlen információkat előásó jellegét nem teljesíti, jelenlegi formájában sokkal inkább hasonlít valamiféle rajongói portréfilmre vagy afféle szeretetteljes emlékvideóra, amit, mondjuk, egy temetésen vetítenek le az elhunyt emlékét ápolandó. „Bud Spencerről – eredeti nevén Carlo Pedersoli – kevesen tudják, hogy mélyen vallásos ember és példás családapa volt, öt nyelven beszélt és három egyetemet is elvégzett. Emellett amatőr bokszoló, autóversenyző, rögbijátékos, hétszeres olasz úszóbajnok és vízilabdázó volt, a helsinki és a melbourne-i olimpián is részt vett” – állítja a film leírása, miközben ezeket minden közepesen olvasott átlagember tudja róla, a rajongók pláne. Valószínűleg nem is az ismeretterjesztés volt a cél, sokkal inkább a tiszteletadás, a „halottakról jót vagy semmit”, továbbá a „csak a szépre emlékezem” mottók jegyében.
Ami alapvetően érthető lenne, hiszen nem kell mindenkire ráhúzni a vizes lepedőt, főleg, ha nincs miért, főleg egy ilyen filmben, mégis, ennyire egyoldalúan bemutatni egy embert felesleges, mert nincsen benne információ, és visszás, mert bár célja szerint közel akar hozni egy embert, azzal, hogy tévedhetetlen zseninek és gyakorlatilag emberfelettien jónak állítja be, ellentétes hatást ér el. Mindenkinek vannak hibái, tévedései, Pedersolinak is voltak bedőlt próbálkozásai, és alighanem emberi gyarlóságai is, eltagadva ezeket csak elidegenítjük, eltávolítjuk őt úgy nagyjából az összes többi embertől. Arról nem beszélve, hogy ez a dicséret-cunami unalmas is, ízléstelen is: kapni sem túl érdekfeszítő a hízelgést, másról hallgatni meg egyenesen kínzóan unalmas lesz néhány perc után – márpedig a Piedone nyomában 90 perces –, a mézesmázos, csillámporos stílus meg úgy hat, mint a giccs, túl sok, cserébe üres.
A Piedone nyomában emellett formailag mintha visszarepült volna az időben úgy harminc évet: a koncepció szerint beszélő fejek beszélnek változatos helyszíneken, ezeket a képeket pedig különböző archív anyagok próbálják színesíteni, szép emlékű PPT-diavetítések stílusában beúszó fotókkal és videófelvételekkel. Mindez lineárisan halad végig Pedersoli életén, babakortól időskorig, és a látottak alapján csoda, hogy csak odáig, azok után, hogy milyen szent életű, feddhetetlen, földre szállt angyal volt ez az ember, már meg sem lepődtem volna azon, ha halála utáni rejtélyes csodatételekről is szó esett volna. Félreértés ne essék, teljesen egyértelmű, hogy a filmet a szeretet hívta életre, és ez teljesen érthető is, ugyanakkor azt is gondolom, hogy sokkal hitelesebb főhajtás az őszinteség, annak eredményeként ugyanis egy hús-vér színész és ember képe rajzolódott volna ki, nem pedig egy kozmetikázott álomképé.
Az igazán szomorú az, hogy közben a rendezőnek ott volt a kezében a kulcs: nem kell ecsetelnem, hogy milyen elképesztő kultusza van nálunk mindannak, amit a Carlo Pedersoliból lett Bud Spencer valaha is leforgatott, mégis csak ez az az ország, ahol közterületet neveztek el és szobrot állítottak egy olyan színésznek, akit nemhogy a világ filmművészetében, de még hazájában sem övez érdemi rajongás. A magyarországi rajongás egyedisége tényleg unikum, amire egy érdekes és élvezetes filmet fűzhetett volna fel, és ami egyébként meg is jelenik, gyakorlatilag a film egyetlen jól sikerült részét adva. Látjuk a hazai rajongókat az önszerveződő Bud Spencer kamuverekedős-maratonon, látjuk a Bud Spencer-szobrot alkotó művészt, az egész kultusz elkezd kirajzolódni, és szívesen néznénk még, de a magyarokból csak ennyit kapunk. No meg néhány iszonyú ciki mondatot Pedersoli szájából, például hogy mennyire összetartó nemzet vagyunk, amin csak röhögni lehet, és amiből kiderül, hogy pont semmit nem tud rólunk, mint ahogy miért is tudna.
A Piedone nyomában eredeti változata július után lesz még fellelhető lesz újra látható az M5-ön, a bővített moziváltozat pedig e héttől nézhető országszerte, vetítési helyszínek a forgalmazó honlapján.
Kiemelt kép: Pannonia Entertainment
