You
Semmi sem foglalja össze jobban a You-t, mint az alábbi beszélgetés az egyik kollégával:
– Végignéztem. Nagyon rossz volt, olyan mérges vagyok.
– Azért megnézed a következő évadot?
– Nyilván, és azt is utálni fogom.
És nagyjából ennyit is ér a baltával faragott, összecsapott sorozatgyilkos története, ahol lehet, hogy a Netflix (az első évadot a Lifetime gyártotta, de a Netflix emelte a magasba) vagy a főszereplő, Penn Badgley mossa kezeit, hogy nem szabad drukkolni a pszichopatának, mégis ők tették vonzóvá a megszállott őrültet. A sorozat tökéletesen megtestesíti, mi a baj azzal, ha romanticizáljuk egy piszchopata vívódásait. A You egy klasszikus young adult keretbe zárta a thrillert, amiben Badgley is csak arra képes, hogy hozza a Gossip Girlben (Pletykafészek) megszokott balféket egy hangyányi plusszal. Embereket öl, megfigyel és veszélyes.
És akkor miért jár mégis 5,5 pont a tízből? Mert az ember valamiért kínosan vonzódik a ciki sztorikhoz, logikai buktatókhoz, egy perc alatt rászokik, és őrjöngve beszéli meg a többiekkel, hogy hány sebből vérzik az egész. És a You bizony vérzik a javából, főleg a végefelé. Spoilerezni nem szeretnék – mert minden ellenérzésem ellenére ajánlom a sorozatot –, viszont az talán még belefér, hogy a könyv alapján készült produkció mindent bevetett, hogy húzza egy kicsit a befejezést, és megágyazzon az előre halálra ítélt második évadnak. Ha mindenképpen sorozatgyilkosokat néznénk, inkább kezdjük a hamarosan folytatódó Mindhunterrel vagy a nemrég kijött dokumentumfilm-sorozattal, a Conversations with A Killer: The Ted Bundy Tapesszel. (Jánossy Villő)
You S01, 2018, 10 rész, Lifetime/Netflix. 24.hu: 5,5/10
Homecoming
Az Amazon Prime-nak köszönhetően végre Julia Roberts is kivehette a részét a sorozat-konjunktúrából, és a most 51 éves színésznő producerként is közreműködött a Homecomingban, melynek ő volt a főszereplője. Arról lehet vitatkozni, hogy egy ilyen kaliberű sztárnak megfelelő platform-e az Amazon, de ez legyen az ő dolga, pláne, hogy a Homecoming így is a tavalyi év vége legtöbbször emlegetett sorozatai közé tartozott. Az már inkább szokatlan volt, hogy a Gimlet Media nevű podcasthálózatra készült hangjátékot alakítottak tévésorozattá, de a tény, hogy Mr Robot alkotója, Sam Esmail szabad kezet kapott, optimizmusra adott okot. Az egyedi vizuális megoldásairól és kamerabeállításairól ismert Esmail nem is okozott csalódást, a Homecoming tényleg sajátos hangulatú pszichológiai thriller lett, egyértelmű főhajtásokkal Hitchcock életműve és a hetvenes évek paranoia thrillerjei előtt.
Maga a sztori viszont egy kicsit többet ígér, mint amit végül kapunk. A történet két idősíkban játszódik: a múltban Heidi Bergman (Julia Roberts) egy rejtélyes projektben dolgozik, amely a Közel-Keletről visszatérő amerikai katonák visszailleszkedését segíti, és itt kerül kapcsolatba Walter Cruzzal (Stephan James), miközben felettese, Colin (Bobby Cannavale) mintha nem lenne teljesen őszinte vele a szervezet valódi céljaival kapcsolatban. A jelenben pedig visszaköltözött az anyjához (Sissy Spacek), pincérnőként dolgozik egy tengerparti kisvárosban, amikor egy hivatalnok, Thomas Carrasco (Shea Whigham) keresi fel, mert gyanús összefüggésekre lett figyelmes a projekttel kapcsolatban. Ebből bomlik ki egy korrekten végigvitt történet, melynél azért helyenként láthatóan szabadon bántak a részletekkel a forgatókönyvírók, a lezárásnál pedig pláne kilóg a lóláb, hogy a második évadot készítik elő. Üdítő viszont, hogy a részek általában 30 percesek csak, és Esmail minden bűvészkedése ellenére sincs sok üresjárat, az pedig különösen szokatlan, hogy ebben a thrillerben (talán ez nem spoiler) senkit nem gyilkolnak/erőszakolnak meg vagy éppen vernek össze, mégis megfelelően sejtelmes, és azért így is elég ijesztő machinációkra derül fény. A kisiklott életúttal megvert, jobb sorsra érdemes Heidit alakító Julia Roberts pedig még mindig képes megmutatni, miért volt egykoron a világ egyik kedvenc színésznője (azóta jelentették be, hogy ő a második évadban már nem szerepel). (Inkei Bence)
Homecoming, 2018, 10 rész, Amazon Prime, értékelés: 8/10
Mrs. Wilson
A tavalyi év egyik legérdekesebb sorozatötlete volt, amikor Ruth Wilson (Jane Eyre, A viszony, Luther) családi történetéből készített a BBC egy háromrészes minisorozatot, melyben Wilson a saját nagymamáját alakítja (és társproducerként is részt vett benne). A tavalyi év végén bemutatott Mrs. Wilson alaptörténetéről már azelőtt is lehetett olvasni a brit sajtóban: Alexander „Alec” Wilson a brit titkosszolgálat tisztjeként és kémregények szerzőjeként volt ismert, de az 1963-as hirtelen halála után sokkal durvább dolgok derültek ki róla. Felesége, Alison (őt játssza az unokája, Ruth Wilson, aki úgy látszik, vonzódik az Alice vagy Alison nevű szereplőkhöz) ekkor szembesül azzal, hogy fogalma sincs, ki volt a férje valójában. Megjelenik ugyanis egy nő, aki azt állítja, ő Alec felesége, láthatóan fogalma sincs Alison létezéséről, és ez még csak a bonyodalmak kezdete. A valódi történetet egy kicsit persze fel kellett turbózni a sorozat kedvéért, de a lényeg megmarad: egy nő megpróbálja megfejteni a rejtélyt, amellyel volt férje a halálával megajándékozta, de mindezt úgy, hogy közben az apjukat szeretve tisztelő két fia előtt igyekszik titokban tartani a felfedezéseit. Már ameddig lehet.
A sorozat párhuzamosan mutatja a „jelen” (tehát 1963) eseményeit, amikor Alisonra rászakad a rettentő valóság, és egymás után esnek ki a csontvázak a szekrényből, illetve a húsz évvel korábbi történéseket, amelyek a friss fordulatok fényében új értelmet nyernek. Ruth Wilson tényleg ihletett alakítást nyújt a számára személyesen is fontos szerepben (naiv fiatal lányként és becsapott özvegyként egyaránt), a hatvanas illetve a negyvenes évek Angliája is kellő hitelességgel köszön vissza, a történet pedig folyamatos meglepetésekkel szolgál. Szegény Mrs. Wilson hol azt hiszi, hogy a férje valami konspiráció áldozata, hol azt, hogy szimpla bigámista, hol pedig egy kóros hazudozó. A harmadik részre aztán kicsit fárasztó is lesz ez az érzelmi pingpong, miközben egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy mind a két idősík között eltelt két évtized, mind pedig a titkosszolgálati szál miatt egyre nehezebb lesz rendet vágni az ügyben. Ehhez még hozzájön a szükségtelenül sok melodráma, mely az utolsó részben teszi próbára a türelmünket, és a kezdeti ígérethez képest egy kicsit csalódottnak is érezhetjük magunkat, amiért nem feltétlenül a rejtély megoldására, hanem az Alisonra gyakorolt lélektani hatására (és egy pap közhelyes vigasztaló szövegeire) koncentrál. Pedig láthatunk olyan további jó színésznőket is, mint Keeley Hawes és a Killing Eve-hez hasonlóan itt is kémfőnököt alakító Fiona Shaw, és tényleg egy lebilincselő sztorival van dolgunk, csak egyre frusztrálóbb megpróbálni megérteni Alisont, hány másik feleség/gyerek/egyéb sokk kell neki ahhoz, hogy beismerje magának is, amit be kell. Kérdőjelek tehát maradnak bennünk a végén is, de az mindenképpen bravúros, ahogy ezt a történetet mégis felemelően tudják befejezni. (Inkei Bence)
Mrs. Wilson, 2018, 3 rész, BBC (nálunk az Epic Dramán látható). 24.hu: 7,5/10
Sajtó (Press)
Az újságírókat kétféleképp szokás ábrázolni filmen: A) a szólásszabadság hőseiként, akik akár az életüket is kockáztatják az igazság feltárásáért, B) visszataszító hiénákként, akik vérszagra gyűlnek, majd bárkin és bármin átgázolnak egy szaftos sztoriért. A BBC Sajtó című minisorozata ötvözi ezt a két ősi sztereotípiát, ügyesen kijátszva őket egymás ellen. Két londoni szerkesztőség, a tényalapú, nívós újságíráshoz ragaszkodó Herald és a bulvárban szügyig gázoló The Post rivalizálásán keresztül vázolja fel a média 21. századi kihívásait, olyan kérdéseket feszegetve, hogy mi az újságok szerepe a közösségi hálók és a post truth korában, valamint lehet-e még üzletet építeni az alaposságra, vagy az olvasókat tényleg csak a kiscicás videók és a szenzáció érdekli, szemben a többnyire bonyolult igazsággal.
A rivalizálásból származó feszültség végig kitart, de a sorozatnak érezhetően nagyobb ambíciói vannak ennél, amiket majdnem be is vált. A Sajtó ugyanis egész okosan megírt tanmese, csak a végére válik kellemetlenül didaktikussá, ám ezt is képes feledtetni Ben Chaplin zseniális alakítása a The Post elvetemült bulvárpápájaként. Az ő öntelt és gátlástalan figurája pont olyan ellenállhatatlan, mint amilyen visszataszító, ahogy lezserül közli szakmai hitvallását, miszerint a jó sztori mindig fontosabb az ellenőrzött információnál. Aki pedig árnyaltabb képre vágyik a sajtó hanyatlásáról, az nézze meg a Drót ötödik évadát. (Jankovics Márton)
Sajtó (Press) S01, 6 rész, BBC (nálunk az HBO GO-n lehet nézni), 2018, 24.hu: 7,5/10
Friends from College
Néha annyira jó egy harminc perces sorozatra rákapni, amit gyorsan le lehet pörgetni, még akkor is, ha nem annyira szenzációs. A Friends from College egy szokványos New York-i sitcom kusza szerelmi szálakkal és folyamatos feszültséggel az elvileg egyetemi barátok között. Mindenki kavar mindenkivel, és a második évadra végképp felborul a kezdeti felálllás feleségestől, családostól olykor egész jó humorral, bár kiszámítható csavarokkal. 2017-ben, az első hat rész meglehetősen közepesre sikerült, de arra mindenképpen elég volt a vígjátéksorozat, hogy kapjon egy második esélyt az újabb évad. Utólag pedig a Friends from College bebizonyította, hogy ha nem is üti meg a Master of None szintjét, azért kellemes időtöltés esténként a drámasorozatok tengerében.
A Friends from College-ban mindenki egy kicsit sok, de legalább éppen a Netflixen cikizi ki egy kicsit a young adult műfaját. Az egyik főhős (Keegan-Michael Key) ugyanis egy megrekedt írót alakít, aki kénytelen a tiniregényekre adni a fejét. Bárhogy is próbáltam azt ismetelgetni, hogy ez a sorozat nem érdemli meg a figyelmet, valahogy mégis el lehet kapni a hangulatát, és előfordult, hogy hangos nevetéssel ért véget egy-egy rész. (Jánossy Villő)
Friends from College S02, 8 rész, Netflix, 2018, 24.hu: 6,5/10
Borítófotó: Homecoming/Amazon Prime
