Hogy a skandináv krimik miért foglalkoznak mindig a legbetegebb, legaljasabb emberi torzulásokkal, az megérne egy alapos társadalomlélektani-szociológiai vizsgálatot, mindenesetre tény, hogy a kitalálható beteg kínzások és gyilkossági módszerek terén élen járnak. Az elkövetők indítékai a világhíres Millenium-trilógiában például többnyire a szexhez kapcsolódó, perverz vágyakról és kiélésükről szólnak, összekapcsolódva a hatalommal, ilyen formán mindig jelen van bennük bizonyos mértékű politikusság, a leleplezésekkel pedig ennek nyomán mindig a jogállamiság is megmenekül kicsit, nem csupán egy potenciális áldozat. Jussi Adler-Olsen Q–ügyosztály könyveiben – és nyilván a belőlük készült filmekben is – is gyakran megjelenik ez a társadalmi tudatosság, a hatalom felső körei sokszor érintettek, és a mégoly fejlett nyugati demokráciákban is jelen lévő sötét titkokról esk szó. A 64-es betegnapló címen érkezett negyedik Q-ügyosztály filmben is összeér az ideológiai alapú gyilkos őrület a hatalommal, az egyéni romlottság valójában csak hab a tortán.
Bár általában, ugye, évtizedek óta döglött ügyekkel foglalkoznak, Carl Mørck ezúttal egy frissen megnyílt ügyre csap le – bár abból a szempontból hozzájuk tartozik a dolog, hogy az áldozatok több mint tíz éve halottak. Egy ártalmatlannak tűnő bérlakásban találták meg őket, színpadiasan egy asztal köré ültetve, befalazva egy szobába, mumifikálódva, megcsonkítva, a kínhalál egyértelmű jeleivel a testükön. A kilétüket nem kell találgatni, ugyanis mindhárom áldozatnál ott vannak az irataik. A nyomok egy rejtélyes szigetre vezetnek, Sprogø-re, ahol, mielőtt az állam az intézményt bezáratta, elmebetegnek kikiáltott nőket tartottak fogva, hogy átneveljék őket. Láthatólag várt még valakire egy negyedik szék is, ám annál, hogy ki lett volna a negyedik áldozat, fontosabbnak tűnik a kérdés, mi lehetett az indítéka a sehol sem található gyanúsítottnak, aki maga is részt vett a szigeten történt kegyetlenkedésekben – megbánta volna, hogy kínzásokban, kényszer-abortuszokban, titkos sterilizálásokban segédkezett, vagy mi történt? De akkor miért ölt meg két volt kezeltet, akik maguk is áldozatok voltak?
A történet nagyon nem tűnik kereknek, és ezt az elviselhetetlen természetű, de tévedhetetlen szimatú Mørck nyomozó is érzi, csak nem akar neki összeállni a kép. Ám a történet nem lenne igazi skandináv krimi, ha csupán egy tizenkét éve történt gyilkosság elkövetőjét keresnék: ezekben a sztorikban mindig van aktuális tét, aktuális fenyegetés, valaki, aki most, a jelenben van veszélyben, A 64-es betegnaplónál sincs ez másképpen. A Sprogø szigetén történtek ugyanis a jelenben is kísértenek, olyannyira, hogy nem is egy ember kerül életveszélybe, az ügyosztály dolgozói sincsenek biztonságban, ráadásul Assad és Mørck közé éket üt a tény, hogy Assad elhagyni tervezi a csapatot.
A 64-es betegnapló igazából nem csinál semmi különöset, „csak” átgondoltan viszi végig a gondolatait és módszeresen végrehajtja a krimi-kisokost. Fenntartja a feszültséget, sőt, előhúz újabb adagokat olyan helyekről, ahonnan nem is várnánk, elbizonytalanít, hogy ne merjük elhinni, hogy tényleg lesz megoldás – így az említett, szokásos jogrend-győzelem még inkább visszaadja a hitünket – és az információk lassú adagolásából végül összefon egy kerek, de az áldozatokat nem nélkülöző végkifejletet. Én az eddig négyrészes franchise összes darabját nagyon szerettem, de sokak szerint ez a legerősebb a sorban, alighanem azért is, mert a fentieket úgy éri el, hogy mellőzi az olyan túlkapásokat, amelyek a bűnügyi filmeknél olyan jellemzőek, cserébe olyan rosszat tesznek az élvezhetőségnek. Itt nem szuperhős, és nem feddhetetlen a rendőr sem, sőt, a főgonosz maga jeges elmebaj, és a meseszerűen tökéletes megoldások helyett realistább, sötétebb a végkifejlet is, amihez rideg, éles látványvilággal és a zenehasználattal fokozott nyomasztáson keresztül jutunk el.
A 64-es betegnapló (Journal 64) – dán-német krimi, 119 perc – értékelés: 8/10
Kiemelt kép: Vertigo Média
