A negyven országban bestseller-íróként számon tartott Jussi Adler-Olsen itthon is népes rajongótáborral büszkélkedhet. A rejtélyes bűnügyeket felgöngyölítő Q-ügyosztály sorozat tíz éve tartja lázban a thrillerek megszállottjait, a történetekből pedig két filmadaptáció is született. A legújabb, Szelfik című hetedik kötet Magyarországon a júniusi Ünnepi Könyvhéten jelenik meg az Animus Kiadó gondozásában.
Adler-Olsen egyik legfrissebb interjújából kiderül, milyen személyes szálak fűzik a karaktereihez, mit gondol a “gonoszról”, és hogy kiket olvas Dánia legnépszerűbb krimiírója.
Honnan merít ihletet?
Annak, aki nyitott szemmel jár, bármi adhat ötletet. Az újságok, a tévé, a minket körülvevő emberek. Bármi lehet egy jó sztori építőkockája: mondjuk egy furcsa reakció vagy egy hibás döntés. De amikor a történet körvonalazódni kezd, fontos, hogy a szerző feltegye magának a kérdést: miért akarom megírni ezt a könyvet? A fő cselekmény stabilabb lábakon fog állni, ha az ember tudja erre a választ.
Hogyan kutat?
A kutatás nagyon fontos számomra, mert ha nem vagyok elég alapos, és valami hibádzik, oda lesz a regény hitelessége. A folyamat elején igyekszem elvégezni minden kutatómunkát, de elkerülhetetlenül adódnak olyan helyzetek az írás során, amikor vissza kell lépnem egyet, hogy teljesen biztos lehessek annak helyességében, amiről írok. A Washington Dekretet (A Washington-dekrétum) című regényem megírása során két évet töltöttem kutatással, mert ez a történet külföldön játszódik, olyan környezetben, ahol sok titok lappang, és tele van a legkülönfélébb területek szakértőivel. Nem akartam, hogy bírálatok kereszttüzébe kerüljek. Az ilyen regények időigényesek, mert nem olyan könnyű hozzáférni az információkhoz, mint egy Dániában játszódó történet esetében. A Q ügyosztályról szóló regényeknél például, amelyeknek a számomra jól ismert Dánia a helyszíne, nem nehéz információt szerezni, és ilyenkor nagyjából kettő-négy hónap kutatás elegendő.
Hogyan találta ki Carl Mørck figuráját?
Carl Mørck sokban hasonlít rám, Carl Valdemar Henry Jussi Adler-Olsenre. Például a lelkünk mélyén mindketten nagyon lusták vagyunk. Csak én nem vagyok hajlandó beletörődni, míg Carl boldogan felteszi a lábát az asztalra, és szunyókál egyet. Carl Mørck összetett karakter, van benne egy nagy adag szatíra és irónia, humorral kombinálva. Azután ott van még a rendőri szakértelme és a zűrös magánélete. De Mørck figurája örökölte az apám egyik betegének (akit Mørknek hívtak, „c” nélkül) néhány tulajdonságát is. Mørk urat gyerekkoromban ismertem meg, és nagyon szerettem. Apám azt mondta, Mørk úr megölte a feleségét, és ebből megtanultam, hogy a jó és a rossz mindnyájunkban ott él. Emlékszem, hogyan küzdött ez a beteg a benne lakozó jóval és rosszal, és a főhősöm, Carl Mørck detektív jelleme nagyban táplálkozik ezekből az emlékekből. Ez az oka annak is, hogy végül a Carl Mørck nevet kapta.
A Q-ügyosztály című sorozat immáron hét kötetet számlál. Milyen ennyi éven át írni egy sorozatot?
Egyszerre nehéz és csodálatos. Nehéz, mert egy meghatározott kiindulóponthoz és szereplőgárdához vagyok kötve, és ugyanezért csodálatos is.
Hogyan határozná meg a gonoszt, a gonoszságot, amiről a könyvei szólnak?
Mindnyájan ismerjük a gonoszság fogalmát. Számomra elsősorban valamilyen brutális lelki vagy fizikai erőszakkal járó, átgondolt tettet jelent, amelyre bárki képes lehet bizonyos körülmények között. Ugyanakkor véleményem szerint lehet gonosz az is, akiből hiányzik a lelkiismeret. Egy politikus, aki háborúba kezd. Egy közéleti személyiség, aki rasszizmusra buzdít. Persze van különbség aközött, hogy valaki saját kezűleg fejez le egy másik embert, vagy a szabadság szent nevében szónokolva másokat a potenciális áldozat szerepébe kényszerít. De a végeredmény gyakran ugyanaz. Senki sem tudja pontosan meghatározni a gonoszt, és senki sem tudja, hogy a gonoszság velünk született dolog-e. Többek között ezért is találom olyan izgalmasnak ezt a fogalmat, és ezért jelenik meg más és más formában örök témaként az irodalomban.
Mit szeret legjobban az írásban?
A szabadságot. Bárhol és bármikor dolgozhatom, ha kedvem szottyan, és akkor veszek ki szabadságot, amikor akarok. Ugyanakkor a siker, amelyet elértem, azt is magával hozta, hogy már nem vagyok annyira szabad, mint a kezdetek kezdetén, mert sok felkérést kapok. De ezt is szeretem: olyan író vagyok, akinek a könyveit sokan olvassák. Számomra ez a legnagyobb elismerés.
Mi a legnagyobb kihívás az írásban?
Mindig nagyon izgulok, milyen fogadtatásra talál egy-egy új regény. Nem annyira a kritikusok érdekelnek, hanem inkább az átlagolvasók. Tetszik nekik, amit írtam? Vagy elpártolnak tőlem? Mindenekelőtt azért írok, hogy elolvassák a könyveimet, és sokat jelent nekem, hogy a hűséges olvasóim szeretik az újabb munkáimat. Mindig nagy kihívás összeegyeztetni az írói fejlődésemet és az olvasóim elvárásait.
Mely írók inspirálják?
John Steinbeck, Charles Dickens, Victor Hugo és az olyan abszurd írók, mint Peter Bischel vagy Jerzy Kosińsky, valamint az egyedülálló norvég Erlend Loe. Az eredeti írók, akik eredeti hangon eredeti történeteket írnak, amelyek egyszerre könnyfakasztóak és mulatságosak. Vagyis nagyon különféle alkotók és műfajok.
Vannak sajátos témák, amelyekre szeret kitérni a thrillereiben?
Utálom a hatalmi visszaélést, és minden regényemben feltárom ennek valamely formáját, majd megmutatom, hogyan lehet gátat vetni neki. Meggyőződésem, hogy az olvasóim nemcsak szórakozni akarnak (persze szórakozni is akarnak), hanem tanulni is, magukkal szeretnének vinni valamit, amin elgondolkodhatnak. Többek között azért is választottam a krimithriller műfaját, mert ebben bármilyen témát érinthetek. A gonosz hasznos eszköz, és amikor az ember a jó és a gonosz közötti különbségről beszél, célba juttathatja az üzenetét.
Melyek a Szelfik című új könyvének legfontosabb témái?
A felszínesség és az önzés.
Hogyan követhetik az olvasói?
A koordinátorom gondoskodik róla, hogy a Facebook-oldalam mindig friss információkat tartalmazzon. Nézzék meg! A honlapomon található naptárba is bejegyezzük, mikor hol leszek.
