10. X – A rendszerből törölve
Itt az év legrosszabb magyar filmje – előlegezte meg Kránicz Bence két hónapja a szigorú ítéletet kritikája címében, és most már nyugtázhatjuk: igaza lett, pláne, hogy ettől a filmtől sokat vártunk eredetileg. Ujj Mészáros Károly második filmjére maga mögött hagyta a Liza, a rókatündér bájosan abszurd humorát, hogy egy sötét és karcos thrillert forgasson. Ezzel nem lenne baj, de a magyar Hetedik helyett sajnos egy végtelenül modoros és rosszul megírt rendőrsztorit kapunk, ami profi kiállítása ellenére is felvonultatja a magyar közönségfilmek jól ismert gyerekbetegségeit. Az X legfőbb baja, hogy annyira, de annyira komolyan veszi magát, hogy helyenként már az önparódia határát súrolja. Ezt az érzést nemcsak a fals párbeszédek és a cselekmény logikátlansága erősíti, de a dübörgő férfikórusra végtelenségig ismételt vizuális megoldások is, melyeknek nincs igazi funkciója, azon kívül, hogy alaposan megismerjük Budapestet fejjel lefelé is. Balsai Móni is halovány a pánikbeteg nyomozó szerepében, aki olyan szövevényes bűnügybe tenyerel, hogy ő és családja élete is veszélybe kerül. Magyar közönségfilmtől ugyan szokatlan, hogy nyíltan reagál a mai társadalmi-politikai folyamatokra, de az X ezt is didaktikusan és elég sablonosan teszi, így végül ez a szál is szépen belesimul a rendőrfilmes klisék érdektelenségébe. Jobban járunk azzal, ha sokadszor is újranézzük a Hetediket, vagy esetleg visszanyúlunk a Lizához. (Jankovics Márton)
9. Legendás állatok – Grindelwald bűntettei
Ha a mindenmentes süteményt megeszik az emberek, akkor a Harry Potter nélküli Harry Potter-filmeket is le lehet nyomni a torkukon. Ez volt a Legendás állatok első részének tanulsága, így jöhetett a második epizód, amely maga a varázslat: ok-okozati kapcsolatokat mellőző és csak végtelenül ostobán cselekvő hősöket mozgató közönségfilm, amely – ráadás bűbáj! – két és fél órás, de jóval többnek tűnik. Persze nem segít, hogy Hollywood messze legellenszenvesebb színészeit, Eddie Redmayne-t és Johnny Deppet kell néznünk, amint azon versenyeznek, ki a nagyobb ripacs (döntetlen). Körülöttük szédítő tempóban bukkannak fel olyan szereplők, akiket állítólag láttunk az előző részben, de 140 perc alatt sem jutott eszembe, kik ők és mit tudtunk meg róluk korábban. A film végére a gonosz varázslót üldöző hőseink teljes kudarcot vallanak, frusztrációjukban pedig osztozik a mit sem értő néző. Utolsó, kegyetlen tréfaként aztán az arcunkba csapják, hogy az egyetlen szereplőnek, aki ismerős volt, Dumbledore-nak van egy eltitkolt testvére, ami persze ellentmond mindennek, amit tudni véltünk a Harry Potter-sorozatról. De már ez sem érdekel, csak a közöny és az apátia maradt, meg persze a tanulság: a legendás állat én voltam, amikor beültem erre a filmre. (Kránicz Bence)
8. Ami nem öl meg
Stieg Larsson halála után a történetet folytató David Lagercrantz Ami nem öl meg című regényét filmre adaptálták, az eredmény pedig komikus skandinávkodás amerikai módra. Lisbeth Salander boldogan éli az önbíráskodó hackerek életét, asszonyverőket és egyéb rosszfejeket büntet meg, amikor megbízást kap, ám ezúttal nem nőtársai védelmében kell csatasorba állítania képességeit: egy veszélyes programot akar vele visszalopatni magának a program alkotója, hogy elpusztíthassa azt. Mivel a programmal bárki ráteheti a kezét a világ összes atomfegyverére, így érthető, hogy amerikai kémek, a svéd kormány és svéd rosszfiúk is érdeklődnek iránta, Lisbethnek meg természetesen veszélyben az élete is, nemcsak a megbízása. A történet tehát sötét, erőszakos, és szövevényes, ám bármennyire is burkolt hóba, amit csak ért Fede Alvarez rendező, nagyjából ennyiben sikerült a skandináv krimik hangulatát megidézni, minden másban izzadságszagú erőlködés lett a végeredmény, a karakterek kétdimenziósak, a motivációk tisztázatlanok, és a bonyolultsága ellenére is lapos forgatókönyv még egy olyan briliáns színésznőből, mint Claire Foy, is kihozta az unott és feledhető penészvirágot. Skandináv krimin unatkozni, az azért teljesítmény. (Bodnár Judit Lola)
7. Tegnap
Kenyeres Bálint ambiciózus, első egész estés filmterve szuperül hangzott… tíz évvel ezelőtt. Az Észak-Afrikában játszódó napsütéses film noirban egy középkorú európai férfi kergette volna régi szerelmének emlékét – szépen mesélt volna a szerelem illúziójáról, önáltatásról, az emlékezet csalfa működéséről. Finanszírozási nehézségek és a legkülönfélébb egyéb akadályok miatt a film sokkal később forgott le megváltozott koncepcióval és szereplőkkel, és csak idén került a mozikba. A hányattatások nem tettek jót neki. Ahogyan az antipatikus főhőst alakító (egyébként tehetséges) Vlad Ivanov tévelyeg a sivatagban két órán keresztül hajszolva a semmit értelmetlenül, ám egyre jobban próbára téve a néző türelmét, emberünk percről percre evidensebben kerül gúnyos párhuzamba a film alkotójával, aki görcsösen kapaszkodik kiüresedett, értelmét vesztett filmtervébe. A sehova nem vezető, keserű vergődés így végül sokkal inkább mond valamit a rendező elmúlt tíz évéről, mint egyetemes emberi kérdésekről, ha nagyon empatikusak vagyunk, eléggé meg is sajnáljuk szegényt, mire kijövünk a moziból. (Bujdosó Bori)
6. Túl szexi lány
Amy Schumer legújabb vígjátéka egy nagyon 2018-hoz illő témához, a bodyshaminghez és a belső szépség fontosságához nyúlt, csak éppen roppant buta lett a végeredmény. A Túl szexi lány (I Feel Pretty) annyira próbálja lerombolni az ideális nőkről kialakított hamis képet, hogy egy közepes vígjáték szintjére süllyed duci viccekkel. Az egész koncepció kísértetiesen hasonlít A nagyon nagy őére (Shallow Hal), de az még nem lehet a Túl szexi lány egyetlen mentsége, hogy jobban sikerült, mint Jack Black és Gwyneth Paltrow kellemetlen tanmeséje a felszínességről. A Túl szexi lányban Schumer karaktere egy szerencsétlen spinningbaleset után képzeli magát modellnek, és pasizik be egy lendülettel a tisztítóban. Amy Schumer nem mellé lőtt a filmmel, egyszerűen csak be kellett volna szállnia az írói gárdába, mert az öniróniájával sokkal egyszerűbb és jobb poénokat tud lerakni az asztalra, mint amire a Túl szexi lány képes volt. Itt tényleg az az egyik fő viccforrás, hogy Michelle Williams elváltoztatott hangon, cincogva játszik, ami szinkronnal különösen bántó. Aki meg hasonló problémákkal küzd, mint a filmben Amy Schumer, nem képes elfogadni magát, és mindig irigyli a modelleket, az nem most fog erőre kapni. Inkább kövesse a valódi színésznőt a filmes szerepe helyett, ő általában értelmesebb dolgokkal áll ki a nyilvánosság elé, mint Renee Bennett. (Jánossy Villő)
5. Kaliforniai rémálom
Valahol igenis jó, hogy ez a film elkészülhetett: David Robert Mitchell visszavitt bennünket abba a korba, amikor még iszonyatos pénzeket tapsolhattak el végtelenül arrogáns rendezők élvezhetetlenül öncélú filmekre. A Kaliforniai rémálom pontosan ilyen: majdnem két és félórán át követhetjük az év legellenszenvesebb filmes főhősét (Andrew Garfield játssza), amint ide-oda téblábol a Los Angeles-i szórakoztatóipar pokoli labirintusában, szájbarágós dialógusok, két kézzel szórt filmes idézetek, sok erőszak, illetve szex közepette. Mitchell filmje a példa rá, hogy dehogy veszíti el a jelentőségét a film – ennél jobban semmilyen film- vagy sorozat nem tudott felbosszantani 2018-ban, és ez igenis teljesítmény. (Inkei Bence)
4. Valami Amerika 3
Nehéz mit mondani Herendi Gábor harmadik Valami Amerikájáról, ha az előzőek óriási sikert arattak, és az utolsó részt is több százezren látták. Ettől még nem tudta megugrani a Valami Amerika 3 az előzőek színvonalát, sajnos mélyre jutott a gyenge poénokkal. Nagy Ervin meleg karaktere nem volt olyan vicces, hogy ennyiszer röhögjük vele és rajta. Ez a börtönben mindenkit megfektetnek-szál a Valami Amerika egyik fő humorforrása, többet is hoztak ki a forgatókönyvírók (Herendi Gábor, Divinyi Réka) az anális viccekből, mint amennyit abból lehet vagy ízléses. Túl sok az altesti és szappanos utalás, illetve az indokolatlan mennyiségű híres, pucér férfisegg a filmvásznon. A másik nagy csalódás, hogy a Valami Amerika 2018-ra elhagyta a zenés betéteket, viszont ugyanazt a musicalt húzta elő, ami a második részben főszerephez jutott. (Jánossy Villő)
3. A szabadság ötven árnyalata
A februári premier után két pontot adtunk a trilógia befejező részére, és ma is éppúgy tartjuk az értékelést. Sőt, lehet, hogy ez a kettő is túlzás volt, amilyen szintre jutott a hatalommániás Christian Grey (Jamie Dornan) az évek alatt. A legnagyobb baj, hogy annak ellenére, hogy a BDSM-közösség régóta szajkózza, hogy mennyire nincs köze a szado-mazóhoz a filmnek és káros a megközelítés, az alkotók mégis maradtak a járt úton. A #MeToo és a HarveyWeinstein-botrány után nem sokkal emeltek a magasba egy kontrollfreak barmot, aki azt hiszi, hogy a pénzével és a vonzerejével bármit elérhet. Illetve el is ér. Christian Grey szentül hiszi, hogy egy kapcsolat kizárólag a szexről szól, és a tulajdonának tekinti a partnerét. Terrorizálja a munkában és otthon, Anastasia Steele-nél (Dakota Johnson) pedig bekapcsol a Stockholm-szindróma, és azt teszi, amit a ház ura mond, ha pedig nem, fél a következményektől. Néhol persze megpróbálják elhitetni velünk, hogy Steele egy független, erős és határozott nő, de ha az lenne, már rég kiröhögte volna férjét, aki minden vitát megpróbál a bankszámlájával elsimítani. Nem lepődnénk meg, ha a főszereplők azóta is próbálnák elfelejteni azt a percet, amikor aláírták a szerződést. (Jánossy Villő)
2. Slender Man
Slender Man 2009 óta, tehát lassan tíz éve uralja a neten terjedő rémlények hordáját. Eredetileg a Something Awful nevű portál pályázatára készült, ahova az olvasók által kitalált paranormális jelenségeket ábrázoló képeket lehetett beküldeni, majd lassan, de magabiztosan hódította meg az internet horrorra fogékony, jellemzően tinédzserkorúak által látogatott szegletét. Képregény, novella, neten terjedő városi legenda, videojáték főszereplője lett, aztán eljött 2018, és Slender Man beköltözött a mozivászonra. A sztoriban négy barátnő poénból megnéz egy félelmetes videót, aminek hatására eleinte rémálmok, majd hallucinációk gyötrik őket, aztán vagy eltűnnek, vagy megőrülnek. Ahogy a cselekmény halad előre annál szövevényesebb és érthetetlenebb dolgok történnek a lányokkal, és úgy szaporodnak az értelmetlen sztoriszálak, következetlen történések, megmagyarázatlan események és borzasztóan kellemetlen dialógusok is. Ráadásul ami a gyerekrajzokon és photoshoppolt felvételeken jól mutat, mozgás közben nemhogy nem félelmetes, de leginkább semmilyen, így a film leginkább a legbugyutább rémisztgetéssel operál: jumpscare-ek, a felvillanó elemlámpa-fényben megjelenő emberek, farecsegés bagolyhuhogás. A film óriási alapanyagból táplálkozhatott, ám ehelyett fogta a horrorzsáner legbénább kliséit és ügyetlenül és élvezhetetlenül pakolta egymásra őket, a végeredmény egy unalmas, élvezhetetlen, középszerű és nagyívű semmi lett. (Zsótér Indi Dániel)
1. A partiállat
Minden évben érkezik nem egy, nem kettő, hanem inkább tizenkettő előre sejthetően bűnrossz Zs-vígjáték, és A partiállattól sem vártunk sokat, de hogy a filmet író és főszereplő Melissa McCarthynak és férjurának, az íróként és rendezőként szereplő Ben Falconénak azt a keveset ennyire sikerül alulmúlni, azt azért nem vártuk. A történet szerint Deanna, akinek élete leánya körbe ugrálásáról és pokróc férjével a látszat megőrzéséről szól, lánya utolsó egyetemi évének első napján azzal szembesül, hogy a spúr balfék férje becsajozott, és válni akar. Deanna pedig, miután túltette magát az első sokkon, kitalálja, hogy visszaül az iskolapadba, hogy elvégezze az utolsó évet, amit anno a család és a spórolás miatt félbehagyott. Ahogy pedig egy ilyen helyzetből, és a film jellegéből sejthető, Deanna beleveti magát az egyetemista életbe bulizással, könnyű numerákkal, és vizsgadrukkal, és ezeken a helyzeteken kellene nekünk nevetnünk. De sajnos minden rossz ebben a filmben, a szinkron pedig csak fokozza azt, ami már önmagában is fájdalmas. És nem ám olyan szódával elmenősen rossz, nem az a fajta rossz, ami egy fáradt nap után pont jól esik, és pláne nem éri el a szinte megtisztelő „annyira rossz, hogy az már jó” státuszt. Egyszerűen csak a megátalkodottan igénytelen, a nézőjét egy zöld szemesostoros szintjén kezelő rosszról beszélünk itt, ahol beleférnek nem csak a realitásokkal semmilyen kapcsolatot nem ápoló párbeszédek, a minden ripacsságot kimaxoló, rémes alakítások, de még az olyan szakmai minimumok semmibe vétele is, mint hogy random kódorgó statiszták benne maradnak a filmben. (Bodnár Judit Lola)
Kiemelt kép: InterCom
